11.-12. Fejezet

 

Tizenegyedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Robert és Alyssa a kandalló melletti kis asztalnál ültek, és malmoztak, amikor Dillon belépett a hálókamrájába. A lány akapucniját a vállára engedte, és majdnem teljesen elfedteszép obszidiánszínű fürtjeit. Halvány kezei csupaszok voltak, ruhája ujjait felgyűrte.

A figurák számából ítélve, akiket elkapott, a fivérét elég csúnya vereség fenyegette.

Mindketten mosolyogva néztek fel, amikor becsukta maga mögött az ajtót.

– Mi a helyzet, bátyám?– kérdezte Robert jókedvűen.

Megvonta a vállát, és az ágyon hagyott üres tálcát vette szemügyre. Alyssa felé fordítva a tekintetét, összehúzta a szemét. – Mennyit fogyasztott el a vacsorádból az én nagydarab fivérem?

A lány bűntudatos pillantást vetett Robertre.

Dillon Robertre nézett, aki bűntudat nélkül vigyorgott.

– Túl nagy adag volt egy ekkora hajadonnak. A lovagiasság megkövetelte, hogy segítsek neki.– Rákacsintott Alyssára, amiért mosolyt kapott válaszul.

Dillon a homlokát ráncolta. – Menj le, Kölyök, és vigyázz, hogy az embereim ne kerüljenek további bajba!

Robert felállt, és kinyújtózott.

– Mivel valamilyen módon sikerült minden ma esti játékunkat elveszítenem, be kell ismernem, hogy nem sajnálom, hogy elmegyek.– Gálánsan meghajlottAlyssa felé. – Bár a társaságod, mint mindig, most is elbűvölő volt, Gyógyító!

– Ahogy a tiéd is – válaszolta a lány.

Éppen amikor a féltékenység kezdett felébredni álmából, Robert Dillonhoz hajolt, és hangos, összeesküvő suttogással így szólt: – Biztosan megigézte a táblát, mert az abszolút nem hajlandó engedni, hogy rajta kívül bárki más diadalmaskodjon!

Amikor Dillon Alyssára pillantott, örömmel látta a nő szemében felcsillanó szórakozás szikráját. Megpaskolta Robert hátát. – Ő kiváló taktikus, testvér. Tényleg arra számítottál, hogy győzni fogsz?

A bánatos Robert alázatosan a mellkasához emelte a kezét, és a vereség komikus gesztusaként lehajtotta a fejét.

– Valójában a férfiúi büszkeségem biztosított róla, hogy nyerni fogok. A jövőben jobban fogom tudni, hogy ne hallgassak rá!

Alyssa láthatóan elbűvölten kuncogott. De ezúttal ez nem zavarta Dillont.

– Tehetek még valamit érted, mielőtt elbúcsúzom?– kérdezte Robert.

– Nem, Robert. Köszönöm, hogy szórakoztattál!

– Örömömre szolgált! – Sarkon fordulva az ajtó felé vette az irányt. – Legközelebb sakk lesz, Bölcs.

Dillon elnevette magát. – Abban a játékban sem lesz több szerencséd, mint ebben!

Robert játékosan elfintorodva kibújt a folyosóra.

Dillon becsukta és elreteszelte az ajtót.

– Minden alkalommal, amikor látom, egyre nyugodtabb a jelenlétemben – jegyezte meg Alyssa.

– Kicsit túlságosan is nyugodt – mormogta, és odalépett, hogy leereszkedjen az ágy szélére.

– Ma este megint megpróbáltam megszabadítani tőle.

– A fogadalmától, hogy szolgálni fog téged?

– Igen. Nem volt hajlandó rá.

– A fivérem jó ember – mondta Dillon, miközben lecsatolta a kardhüvelyét–, lágy szívvel, amelyet gyakran háttérbe szorít a monumentális makacssága. Úgy ragaszkodik a meggyőződéseihez, mint kopó a tartomány egyetlen csontjához. Néha természeti erő kell ahhoz, hogy megszabadítsa tőle. – Sóhajtott, hirtelen fáradtnak érezte magát, és azon tűnődött, vajon nem szenved-e még mindig egy kicsit a nemrégiben elvesztett vérmennyiségtől.

De az is lehet, hogy ez csak a lenti összecsapás és a stressz eredménye, amit az emberei Alyssával kapcsolatos indokolatlan félelmeivel való küzdelem okoz. Valamint a nő saját meggyőződése, hogy nem lehet közös jövőjük.

– Hadd segítsek, uram – ajánlotta fel gondolatainak asszonya, melléje lépett, és lehajolt, hogy megragadja a csizmáját, hogy lerántsa.

– Köszönöm – mormolta a férfi, figyelmét elterelte a nő illata és a vállára omló, laza fürtök látványa.

– Szóval úgy gondolod, hogy Robertetmost a lágy szíve vezeti? – kérdezte, félretéve az első csizmát, és a másodikhoz lépve.

– Hmm? Ó,igen! Ritkán követi el kétszer ugyanazt a hibát. És ezúttal az volt a hibája, hogy hitt a pletykákban és a szóbeszédben. Most saját maga mérfel téged, és – ahogy velem is történt – úgy tűnik, sikerült meghódítanoda szívét.

A nő kiegyenesedett, a másik csizmája a kezéből lógott, miközben megrökönyödött pillantást vetett rá.

A férfi elvigyorodott. – Csak nem ugyanolyan módon.

Megkönnyebbült sóhajt bocsátott ki magából, és megfordult, hogy mindkét csizmát a férfi ládája mellé tegye.

Dillon megpillantotta a nő kecses, csupasztalpát, ahogy a köntösének szegélye megmozdult. Erő áramlott vissza a végtagjaiba. A vér melegedni kezdett az ereiben. Vigyorogva előrehajolt, belemarkolt a hullámzó fekete anyagba, és megrántotta.

Alyssa megpördült, lenézett, hogy megnézze, mibe akadt bele a köntöse, aztán pillantása követte a férfi kezétől az arcáig vezető utat.

A férfi a szorítását kihasználva lassan közelebb húzta a lányt.

– Mit viselsz e köntös alatt, Gyógyító? – kérdezte halk, szuggesztív hangon. A pírazonnal elöntötte Alyssa arcát. – Nem sokat, lefogadom.– Újra megrántotta az anyagot. – Miért nem veszed le, és jössz az ágyba?

A lány arca bíborvörös árnyalatába borult, bólintott, és megkerülve az ágy lábát átment a másik oldalra. Dillon felállt, és szembefordult vele. Amikor Alyssa pillantása szemérmesen felemelkedett, hogy találkozzon az övével, bátorító mosolyt villantott rá.

Mély levegőt vett, és áthúzta a fején a köntöst, felfedve egy szinte átlátszó alsóinget, majd bebújt a takaró alá. Mire Dillon újra levegőt tudott venni, a lány már a párnáknak dőlve feküdt, az álláig felhúzva a takarót.

Dillon akaratlanul is rá meredt, miközben a szíve a bordáinak csapódott. Vajon mindig így fog hatni rá? Egyetlen pillantás a lány csábító alakjára felgyorsította a pulzusát, a keze remegett, a teste pedig megkeményedett a vágytól.

Mégsem fog ma este szeretkezni vele. Túl korai lenne. A lány olyan beteg volt. Még szűz volt. És ma már kétszer is a magáévá tette.

Hátat fordítva neki, leült az ágy szélére, és megpróbálta lehűteni tomboló szenvedélyét.

– Már megint megtetted, ugye? – kérdezte halkan.

A férfi ránézett a válla fölött. – Mit tettem meg?

– Beszéltél az embereiddel rólam.

Magában káromkodni kezdett. – Honnan tudtad?

A lány ajkai elnéző mosolyra görbültek.

– Dillon, a hangodtól a mennydörgés is suttogásnak tűnik, amikor dühös vagy. Csak kisebb nehézséget okozott kivennem néhány szavadat, a fivéred nem túl finom próbálkozásai ellenére, hogy elnyomja őket.

Bosszúsan magára, amiért nem fogta vissza a hangját, előre nézett, és áthúzta a fején a tunikáját.

– Nem parancsolhatod meg az embereidnek, hogy barátkozzanak velem! – figyelmeztette finoman.

– Nem is tettem – tiltakozott, és a lenvászon inge is az eldobott tunika tetején landolt. – Csupán gondoskodtam arról, hogy megtudják az igazságot arról, mi történt a sebesülésem éjszakáján, lelepleztem a hazugságokat, amiket mondtak nekik, és sugalltam, hogy nem azok az egyetlen tévhitek, amiket tápláltak. Ebben semmi ártalmas sincs, nem igaz?

Az ágynemű suhogott mögötte. A teste megrándult, amikor a nő sima keze megérintette, és tüzes ösvényt simította hátán.

– Egyszerűen csak nem szeretném, ha a reményeid összetörnének.

– A hozzáállásuk idővel meg fog változni, Alyssa – erősködött.

– De a származásom nem fog.

A szemét lehunyva hátradőlt, és fejét a lány ölébe hajtotta. A feszültség egy része eltávozott a nyakából és a vállából, amikor a nő fésülni kezdte az ujjaival a haját.

– Soha nem mondtad el, ki az apád – mondta valamikor később, félálomban, elaltatva a lány nyugtató kezei által.

– Kihűl a bőröd – suttogta a nő. – Miért nem fejezed be a vetkőzést, és csatlakozol hozzám a takaró alatt?

Dillon álmosan bólintott, és felállt. Miután levette a lábvédőjét és az alsónadrágját, bebújt a szőrmék alá, és addig csúszott, amíg a hűvös bőr nem találkozott a meleggel. Elégedett sóhaj szökött ki belőle, amikor átkarolta a lányt, és magához húzta, az arcát a mellkasához simította, a lábaik összefonódtak.

 

* * *

 

– Nem tudom az apám nevét, és azt sem, honnan jött – mondta Alyssa. – Akkor sem ismerném fel, ha előttem állna, mert soha nem láttam az arcát.

Hátradőlve, Dillon a lány alsóingének szegélyéért nyúlt, ügyesen levette róla, majd ismét magához húzta. Immár nem volt közöttük akadály. – Jobb!

Alyssa szíve hevesen kalapált, mint mindig, amikor a férfi a meleg, izmos testét az övéhez szorította.

– Folytasd csak – mormolta a férfi.

A lány elmosolyodott a férfi mellkasához simulva.

– Megkereste a nagyanyámat egy jobbágy, aki a legtisztább rongyokba volt öltözve, arcát eltakarta a csuklyája árnyéka, és a segítségét kérte. Anyám előre látta az érkezését, és azt mondta a nagyanyámnak, hogy irányítsa őt az erdei házikójához.

– Milyen betegségben szenvedett?

– Nem tudta. Ezt akarta kideríteni. Már több éve volt házas, de kétségbeesett, mert a felesége nem szült neki gyermeket.

– Meddő volt?

– Nem. Tudod, a házassága nem volt boldog. Életük nagy részében ismerte a feleségét, és azért vette feleségül, hogy kiszabadítsa kegyetlen apja karmaiból.

– Nagyon nemes tőle – dicsérte a férfi.

– Igen. Akkoriban őszinte vonzalmat érzett iránta, de hamarosan rájött, hogy bolondot csináltak belőle. A nő egyáltalán nem törődött vele, és csak felhasználta, hogy megszökjön az apja házából. Amint összeházasodtak, a lány viselkedése megváltozott vele szemben. A férfi pedig szánalmasan csalódott. Azt mondta, hogy egyetlen reménye a boldogságra, hogy nemz egy fiút, aki megkönnyíti a napjait, és nevetésre készteti, miközben egymás mellett vannak.

– A felesége megtagadta tőle a férji jogait?– kérdezte Dillon.

– Nem.– Ásítozva dörzsölte arcát a férfi mellkasához. – Korábban már említettem, hogy az anyám lát dolgokat.

– Igen. Mit látott, amikor a férfi felkereste?

– A férfi felesége gyógynövényekkel akadályozta meg a fogamzást a tudta nélkül.

Dillon elkáromkodta magát. – Szembesítette a nőt?

Alyssa megrázta a fejét. – Anyám azt tanácsolta neki, hogy ne mondjon semmit, hanem lopva fedezze fel az elrejtett gyógynövényraktár helyét, megmutatva neki, mit kell keresnie. Két hét múlva vissza kellett térnie, és akkor anya alternatív gyógynövényeket adott neki, amelyek külsejükben és ízükben hasonlítanak a felesége birtokában lévőhöz. Ezek azonban semmit sem tennének annak érdekében, hogy megakadályozzák a felesége testében a fogantatást.

– Nem értem, miért nem szembesítette egyszerűen a nőta megtévesztésével, és miért nem vette el tőle a gyógynövényeket!

– Attól félt, hogy ha így tesz, a nő megtagadja tőle a férji jogait, és nem tudta megemészteni a gondolatot, hogy annyiszor megerőszakolja a nőt, amíg az terhes nem lesz.

A férfi elfintorodott. – Értem, hogy mire gondolt. Visszatért, ahogy megkérték?

– Igen. Anyám ekkor nevezte meg az árát, amiért segített neki.

– Ha jobbágy volt, nem hiszem, hogy sokat tudott volna ajánlani neki.

– Ezt fel tudta ajánlani.

– Mit adott neki?

– Engem– mondta egyszerűen.

Meglepett szünet következett. – Az volt az ára, hogy gyermeket szüljön?

– Egy éjszaka az anyám karjaiban volt a fizetség – javította ki. – És ez volt minden, amit mondott neki. De anyámnak volt egy látomása, hogy a férfi lányt fog adni neki.

– És ő... átadta magát neki? Egy férfinak, aki idegen volt számára?

– Meg kell értened! Nagyon magányos volt, Dillon. Zűrzavaros gyermekkora miatt félt mások között élni. Mivel napjai nagy részét szinte teljes elszigeteltségben töltötte, nagyon vágyott valakire, akivel megoszthatja az életét, egy gyermekre, aki szereti őt, és nem fél tőle.

– Értem.

A nő ismét elmosolyodott. – A látomásai nem közölték vele, hogy kevesebb, mint egy évvel később találkozik, beleszeret és feleségül megy egy csodálatos férfihoz.

– Kivel?

– Egy ács, aki megvakult egy balesetben a segítségét kérte, összetévesztve őt a nagyanyámmal. Ő az, akit egész életemben apának szólítottam.

Dillon szorosabban átölelte.

– Jól bánt veled, Alyssa?h– Néhány férfi nem fogadna el egy olyan gyermeket, aki nem a saját ágyékából származik.

Alyssa bólintott. – Sokszor mondta nekem, hogy akkor sem szerethetne jobban, ha ő lett volna az a férfi, aki nemzett engem.

– Jó. Ez egy nagyon szokatlan történet. Különleges kezdet egy különleges nő számára.

A nő ismét ásított. – Nem gondolsz kevesebbet rólam?

– Persze, hogy nem! – Egyik ujjával felfelé billentette a lány állát, és az ajkát az övéhez érintette. – Köszönöm, hogy megosztottad velem a történetedet!

A lány pulzusa megugrott, kezét a férfi nyaka köré fonta, és egy újabb, hosszabb összeolvadásra húzta az ajkát. – Ha tehetném, mindent megosztanék veled, Dillon!

 

* * *

 

A szoba ismeretlen volt számára. Elhagyatott. Hiányzott belőle minden bútor vagy díszítés. Sötét és árnyékos. Egy nagy terem volt, amely úgy nézett ki, mintha évek óta lakatlan lenne.

A lába alatt a gyékény öreg és koszos volt, dohos szagú, rovarokkal és állati ürülékkel fertőzött. A kosz és a korom szürkévé változtatta a kopár falakat, éles kontrasztot képezve Westcott tiszta, fehérre meszelt belső terével és színes faliszőnyegeivel. Kisebb is volt, sarkai – a homályban alig kivehetően – áttetsző pókhálóból szőtt, foszforeszkáló köntösbe burkolóztak, amelyet a szellő fodrozott, de nem érintett meg.

A lába előre vitte, egy hosszú folyosón. Egyetlen fáklya sem világította meg, mégsem volt teljes a sötétség. Alyssánaknem okozott nehézséget kivenni merre lépked.

Egy ajtó volt előtte. A toronyba? A konyhába?

Nem. Egy hálószobába.

Óvatosan belépett. Ezt a szobát is sötétség borította. Csak egy ágy és egy láda állt benne.

Egy férfi ült a ládán, háttal neki, lehajtott fejjel, miközben az ölében heverő barna macskát simogatta. Egy másik macska, sárga, barna és fekete foltokkal, bújt elő az ágy alól, és hangosan dorombolva dörgölődött a lábához. A mögötte lévő folyosóról még ketten trappoltak el mellette. Mindegyik kövér volt. Mindegyik kapott egy-egy simogatást vagy paskolást a férfitól.

Valamitől a férfival kapcsolatban megdobbant a szíve, és a torka összeszorult a félelemtől. Látni akarta a férfi arcát, ezért körözni kezdett a szobában, óvatosan tartva a távolságot maguk között. Lassan. Egyszerre csak egy fél lépést tett, háttal a falnak.

Az időnként felbukkanó, különböző árnyalatú macskák továbbra is megjelentek és elsétáltak mellette.

Túl sötét volt ahhoz, hogy meghatározhassa a haja színét. Talán vörös? Világosbarna? Egyszerűen nem tudta megmondani, csak azt vette észre, hogy a sötét tunika gallérja fölé göndörödik.

A lány hunyorgott, miközben a férfi profilja fokozatosan formát öltött.

A férfi hirtelen felemelte a fejét, a vállai kiegyenesedtek, mintha most először érezte volna meg a lány jelenlétét.

Lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a férfi szembefordul vele.

 

* * *

 

Alyssa felriadt álmából. A sötétben pislogva érezte, ahogy Dillon megmozdul mellette. Hanyatt feküdt, a férfi karja átkarolta a derekát, izmos combjainak egyike az övére nehezedett.

A férfi arca mélyen a lány hajába fúródott, lehelete a fülét csiklandozta. A karja megfeszült. – Újabb rémálom? – kérdezte rekedten.

– Álmodtam – suttogta a lány, és szorongás járta át.

A férfi felkapta a fejét. – Micsoda?

– Álmodtam – ismételte meg a lány, miközben felült. – Szükségem van pergamenre. Tollra és tintára.

Amikor a lány elkezdte visszahajtani a takarót, a férfi megállította. – Majd én idehozom neked! Maradj itt, ahol meleg van!

Mielőtt még tiltakozhatott volna, a férfi kilépett az ágyból, és egy gyertyát gyújtott a kandallóban még izzó parázs segítségével.

A lányt enyhe borzongás rázta meg. Dillont figyelve Alyssa felhúzta a takarót a melle fölé, és a hóna alá dugta.

Aranyló fény fürösztötte a férfi gyönyörű, csupasz testét és álomtól kócos haját, miközben elővette a kért tárgyakat. A gyertyát az éjjeliszekrényre helyezve átnyújtotta neki a többit, majd elfordult.

Alyssa kinyitotta a tintásüveget, belemártotta a tollát, majd elkomorult.

– Tessék, szerelmem! Használd ezt! – A férfi a nő ölébe tette az immár üres vacsoratálcát, és elrendezte rajta a pergament és a tintásüveget.

Alyssa szíve megdobbant a kedveskedéstől, és attól, hogy milyen természetesen hangzott a férfi ajkáról. A lány rámosolygott. – Köszönöm, Dillon!

A férfi viszonozta a mosolyát, és lehajolt, hogy egy szűzies csókot nyomjon a homlokára, a szeretete és a törődése úgy áradt Alyssába, mint a legtisztább bor, felmelegítve a belsejét, és megerősítve a belé vetett bizalmát. Hősies erőfeszítésébe került, hogy elvonja a figyelmét a férfiról, miközben az lehajolt, hogy felélessze a tüzet, majd újra elfoglalta a helyét mellette a takaró alatt. De meg akarta örökíteni az álmot, mielőtt megfeledkezhetne bármelyik kis részletéről is.

Nem tartott sokáig. Miután befejezte, Alyssa visszaolvasta, és a homlokát ráncolta, amikor a kulcsszavak és mondatok felugrottak előtte. Végül áttette a tálcát az asztalra, és hátradőlt a párnákra.

Dillon keze megtalálta az övét a takaró alatt, és az ajkához emelte. – Megint rémálom volt?

– Nem. De most jobban kívánom, mint valaha, hogy elkísérjelek Pinehurstbe. Féltelek, Dillon!

A férfi a homlokát ráncolta. – Láttad, hogy megsebesültem?

– Nem.

A férfi hüvelykujja végigsimított a lány tenyerén, körözött, simogatott, akaratlanul is csábítóan, miközben a szavain elmélkedett. – Mit láttál, Alyssa?

Elmondta neki, elmesélve minden részletet, ami felkeltette a figyelmét. Mindent, kivéve a végét, amit ébredés után elfelejtett.

– Nem emlékszel semmire a férfi arcvonásaiból?

– Csak arra az érzésre, hogy fiatal volt és mosolygott.

– Hmm.– A férfi homlokán elmélyültek a ráncok. A lány érezte Dillon zavarát, amikor a férfi szórakozottan, lassan fel-alá kezdte mozgatni a kezét az alkarján. – Igazság szerint nem értem, mi zaklatott fel téged. Semmi rosszat nem látok abban, ha egy férfi megsimogat egy macskát. Ártalmatlan álomnak tűnik.

– Macskákat – javította ki Alyssa, hangsúlyozva a többes számot. – Több is volt. Legalább fél tucat.

A férfi bocsánatkérően megvonta a vállát, szavak nélkül közölve vele, hogy ez nem változtat az értelmezésén.

– Az álmaimat ritkán kell szó szerint venni – magyarázta. – Ami neked egyértelmű, az nekem szimbolikus.

Mindig is így volt. Az anyja már egészen fiatalon megtanította neki, hogyan kell megfejteni az álmokat, azonosítani a szimbólumokat és azt, hogy kit vagy mit jelképeznek. Néha Alyssa nem ismerte fel egy álom teljes jelentését, amíg az be nem következett, csak annyit fordított le belőle, amit figyelmeztetésnek értelmezett. Ez frusztráló volt. De a múltban az álmai gyakran segítettek neki abban, hogy bölcs tanácsokat adjon Dillonnak.

Egy kicsit megszorította a csuklóját. – Segíts megérteni!

– Te egy férfit látsz, aki egy macskát simogat – kezdte. – Én egy gonosztevőt látok, aki a bajt tervezgeti. A macskák gyakran jelentenek ármánykodástaz álmokban. Sziszegnek és köpködnek, és dolgokat tépnek a karmaikkal. Ha megsimogatjuk őket, azzal magunkhoz hívjuk a bajt.Tárt karokkal várjuk. Minél kövérebb a macska, annál nagyobb a baj, és ezek mind nagy macskák voltak. Néhányuk sárga volt, ami a gyávaságot jelzi. Mások barnák vagy feketék voltak, sötétséget, halált, rejtélyt jelezve. A férfi élvezte a simogatásukat, örömét lelte a negatív érzelmeiben. A ruhája sötét volt, valószínűleg barna. Ez negatív. Bőven voltak pókhálók. A pókhálók behálózzák vagy csapdába ejtik az embert. A kastély rosszul volt karbantartva és piszkos volt. Ez is negatívum. Sötétség. Ez mind negatív volt, Dillon!

Dillon hosszú percekig nem szólt semmit, emésztette a kapott információkat. Bár Alyssát zavarta az újonnan szerzett képesség, de most örült, hogy beavatott a férfi gondolataiba, mert azokból megtudta, hogy komolyan veszi az aggodalmát, és nem kételkedik az álom szimbólumainak értelmezésében.

– Mi köze van az álomnak hozzám? – kérdezte zavartan, mert nem ő jelent meg benne.

– A folyosók változást jeleznek. Holnap reggel indulsz, hogy elvedd PinehurstötCamdentől. Mind a kastély, mind az életed változásban lesz, amíg az ostrom véget nem ér, és nem sikerül kiszorítanod mindenkit, aki nem hajlandó hűséget fogadni neked.

– De hát te voltál jelen a folyosón, nem én!

Alyssa a homlokát ráncolta. – Igen, de a távozásod súlyosan nyomaszt. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez egy figyelmeztetés számodra, hogy több baj vár rád Pinehurstben, mint amire számítunk.

Dillon azonban láthatóan nem volt meggyőzve, mert inkább a lány biztonságát fenyegető lehetséges veszélyek azonosítására irányította az elméjét, mint a sajátjára.

– Azt akarom, hogy vagy Robert, vagy Harry kísérjen el, ha a távollétemben a kertet kell gondoznod – jelentette ki, és a lány szíve összeszorult. – Mindketten, ha lehetséges, bár jobban szeretném, ha a visszatérésemig a kapun belül maradnál.

– De az hónapokig is eltarthat – tiltakozott a lány. – Azt beszélik, hogy Pinehurst már jóval az ostrom kezdete előtt is rossz állapotban volt, az emberek éheztek. Még ha le is mondasz a pusztító ostromgépek használatáról, akkor is időbe telik, amíg rendbe teszed. A kertem az egyetlen vigaszom, Dillon. Ne vedd el tőlem! Tényleg nem hiszem, hogy veszélyben lennék! Az álom téged akar megvédeni.

– És mi lesz az emberekkel? Ha nem jutott el hozzájuk az előadásom, attól tartok, hogy bántani akarnak majd téged.

A nő elmosolyodott. – Ebben az esetben a kertem a legbiztonságosabb hely számomra, mert itt mindenki retteg az erdőnek attól a részétől.

A férfi mogorván összevonta a szemöldökét, miközben Alyssa érezte, ahogy növekszikbenne a frusztráció. Amikor a férfi ajkai szétnyíltak, hogy követelje, vegye ezt komolyan, a nő befedte őket a sajátjával, és ellopta a hangját. Szabad kezét a férfi enyhén szőrös mellkasára helyezte, feljebb csúsztatta, hogy a nyaka köré fonódjon, és eljátsszon sűrű, selymes hajával. Borostás szakálla karistolta a bőrét, ahogy a szájával végigsimított a férfién, incselkedett vele, kóstolgatta, gyengéden a fogai közé vette az alsó ajkát, mielőtt feladta a szorítását, és visszavonult.

A mellkasában hevesen kalapáló szívvel meredt a férfira a gyertya és a tűz által nyújtott fényben.

A férfi szeme füstös és kiolvashatatlan volt. De a pulzusa gyorsabban vert a nyaka köré fonódott keze alatt.

A férfi megköszörülte a torkát.

– Ne hagyd figyelmen kívül a saját biztonságodat fenyegető veszélyeket, Alyssa! Lehet, hogy a hírnevem ezúttal nem lesz elég ahhoz, hogy megvédjen téged.– Felemelve egyik kezét, egy sűrű hajtincset a lány füle mögé tűrt, majd lecsúsztatta, hogy megsimogassa a csupasz vállát. – Még csak most találtam rád, édesem – tette hozzá halkabban. – Ha bármi történne veled...

Érezve a férfi félelmét, kétségbeesését már a gondolattól is, hogy elveszítheti őt, még erősebben szorította magához, és lehúzta a fejét egy újabb csókra. A férfi gondolatai szétszóródtak, ahogy az övéi is, elsodorta őket a vágy növekvő áradata.

A férfi szerette őt. Kérdés nélkül. Minden tudhatót tudva róla.

Elárasztotta a csoda, könnybe lábadt a szeme, a teste égett a férfi érintéséért. Tudni, hogy ennyire fontos ennek a férfinak, akit már oly régóta szeretett volna... Nem a vágy, vagy a puszta szerelem volt az, ami megremegtette a gondolattól, hogy megsérül, hanem ugyanaz a mély, megingathatatlan szerelem, amit ő is évek óta hordozott a szívében a férfi iránt.

Hogy közelebb sürgesse a férfit, nyelvét az ajkai közé csúsztatta, hogy bátran összeérjen az övével. A férfi beleegyezően felnyögött, és a lányra gördült, lábait a lábai közé csúsztatva. Egyik keze a lány hajába fúródott. A másik mohón a mellére ereszkedett, hüvelykujjával körözve a megkeményedett csúcson, gyönyörfoszlányokatküldve a nő testébe.

Alyssa zihált, és teste a férfi felé ívelt.

Dillon ajkai elhagyták az övét, és perzselő utat égettek a torkán, a kulcscsontján át a másik melléig.

A testük együtt zümmögött, remegett a szükségtől.

– Nem kellene – suttogta a férfi, ajkaival a rózsaszín csúcs fölött lebegve.

– Pedig kellene – nyögte a nő. Ujjait a férfi hajába túrva magához szorította. – Szükségem van rád, Dillon!

Amikor a mellénél lévő kéz megfeszült, a lány még többért kiáltott. A férfi fogai megtalálták a bimbót, amelyhez a nő vezette, majd a nyelve, amitől Alyssa megrándult a gyönyörtől. Nem tudott elég közel kerülni hozzá. Egyre többre és többre volt szüksége. Soha nem tudna betelni vele.

A férfi pedig ki volt éhezve rá, és tudtán kívül az őrületbe kergette erotikus gondolataival. Gondolatokkal, amelyeket nem habozott megvalósítani, amikor végigsiklott a lány testén, karját behajlított térdei alá fektette, és a szájával tette magáévá.

– Dillon! – A lány döbbenten szorította ökölbe a kezét a férfi hajában, hogy felhúzza. (A férfiaknak nem szabadna ott megcsókolniuk a nőket, ugye?) Aztán a férfi a nyelvével végigsimított a magján, és Alyssán áthullámzott a gyönyör. A lány zihált. Dillonnak újra megmozdult a nyelve. A nő felnyögött. És újra és újra. A kezek, amelyeket a férfi hajába temetett, most magához szorítottákés addig ösztökélték, amíg fel nem robbant benne az extázis, kiáltást csalva ki a torkából.

– Még – hallotta a férfit, ahogy a sóvárgástól rekedten megszólalt, miközben újabb érzéki támadást indított, és ujjai is csatlakoztak a nyelvéhez, hogy kínozzák őt. Csak így újra és újra. Annyira jó. Annyira pusztító.

Egyre több nyögés hangzott fel, miközben vonaglott a csípője, a gyönyör egyre fokozódott, amíg az eksztázis ismét el nem ragadta.

Eltelve, zihálva üdvözölte Dillon súlyát, amikor a férfi fölé emelkedett, majd a fülébe súgta: – Szólj, hafájdalmat okozok!

– Nem fogsz bántani – biztosította a férfit, tudva, hogy semmilyen fájdalom nem tudná rávenni, hogy most leállítsa.

A férfi a nyelvét a nő fülcimpájához érintette, amitől borzongás futott végig Alyssán.

– Nőként vagy gyógyítóként beszélsz?

– Nőként.– Alyssa úgy fonta a lábát a férfi köré, ahogyan tudta, hogy Dillon ezt akarja. – Kérlek, Dillon! Éreznem kell, hogy bennem vagy! –Megcsókolta a férfi borostás állát, közvetlenül a füle alatt. – Most!

A férfi nyögve engedelmeskedett, izgalma incselkedett kicsit a lány bejáratánál, majd mélyen belesiklott. Kicsit érzékeny volt, de... ó, a férfi érzése. Ahogy simogatta őt. Kitöltötte. Ahogy imádta őt az elméjével, a szívével és a testével. Olyan tökéletesen. Olyan kétségbeesetten. A nevét kiáltva a szenvedélytől gyönyörű és durva hangon, miközben megtalálta a kielégülését, és mindkettőjüket átlökte a szakadék peremén.

Ahogy szorosan magához ölelte, gyengéd csókokat nyomva az ajkára, a torkára, a vállára, miközben a teste birtoklóan az övé köré gömbölyödött, amíg ő visszalibbent a földre.

Miközben álomba merült és elégedett mosoly görbült az ajkára, Alyssa azért imádkozott, hogy a férfinak igaza legyen, hogy legyen remény a közös jövőjükre. Egy olyan jövőre, ahol ők ketten férj és feleség, és amely mentes mások ítélkezésétől. Szabadon a babonák béklyóitól.

Mert Dillon azon az éjszakán többet adott neki, mint a kimondhatatlan gyönyör hullámait.

Sokkal többet.

 

* * *

 

Alyssa elviselhetetlennek érezte a másnap reggeli elválásukat. Lovas férfiak és számos bámészkodó vette körül, ő pedig békésen állt sötét köntösében, és nézte, ahogy Dillon felszáll hűséges csataménjére.

Hajnalban szótlanul öltöztek fel, mindegyikük a saját gondolataiba merült. Mielőtt behívta volna Gideont, hogy feladja rá Simon páncélját, Dillon megismételte azt, amit Alyssa most már az ő rituáléjának tartott. Segített neki felvenni a köntöst, és hosszú percekig nézte a lányt, mielőtt lehajtotta a fejét, hogy egy gyors, kemény csókot lopjon. Aztán, a haragját tisztán látva, felemelte a csuklyát, hogy eltakarja a lány arcvonásait. De át is ölelte a lányt, és olyan erősen szorította magához, hogy Alyssa azt hitte, el fog törni, mert még mindig inkább őt féltette, mint saját magát.

Ha a felesége lenne, most odarohanna hozzá, és szenvedélyes búcsúcsókot kérne tőle, figyelmeztetve őt, hogy vigyázzon a biztonságára, és siessen vissza hozzá.

Ha a felesége lenne, megmondaná neki, hogy szereti.

De ez a megtiszteltetés soha nem lesz az övé. Így hát, elfojtva az érzelmeit, csak biccentett, és gyors és könnyű győzelmet kívánt neki a kapucnija alól.

Miután Robertnek kiadott néhány utolsó utasítást, Dillon az őrtorony felé terelte az embereit, miközben a harci lovak patái felhasították a földet. Ott megállt, hogy visszanézzen a nőre, aki ott várakozott a vártorony lépcsőjén.

Alyssánaknem kellett hozzáérnie, hogy tudja, mennyire zavarta a férfit, hogy éppen akkor nem láthatta az arcát.

Kívánságai meghiúsultával Dillon megfordult, és a kapun átvágtatva eltűnt a szem elől.

A lány az ajkába harapott, a könnyek, amelyeket a férfi nem láthatott, végigcsordultak az arcán. Miért nem lehetett minden másképp? Miért kell az embereknek ennyire gyanakvónak lenniük azzal szemben, amit nem értettek? Miért nem tudták elfogadni őt olyannak, amilyen, nem pedig annak, amit tud, amire képes, amiben különbözik, aki a szülei voltak, vagy, hogy a takaró jó oldalán született-e vagy sem?

Miért nem tudta megragadni az esélyt a boldogságra Dillonnal, és miért nem tudta azt mondani, hogy a pokolba azzal, amit mindenki más gondol?

A vállai megereszkedtek. Mert ez végül is több fejfájást okozna Dillonnak, mint boldogságot. És ő nem tenne semmi olyat, ami veszélyeztetné a férfi pozícióját Westcott grófjaként.

De az arckifejezése...

Bárcsak levethette volna a csuklyáját, lelkesen integethetett volna, és olyan mosollyal ajándékozhatta volna meg, amely mosolyogva és könnyű szívvel küldte volna tovább a küldetésére. Talán akkor nem gyötörte volna az az érzés, hogy valami szörnyűség lebeg a horizont felett.

– Bölcs! – Robert megállt mellette, amikor a férfiak átkeltek a felvonóhídon. – Négyszemközt szeretnék beszélni veled! A hálókamrában, ha ez megfelel.

– Dolgom van a szobámban – préselte ki magából a lány.

– Csak egy perc az egész! – A férfi rezzenéstelen arccal intett a nőnek, hogy menjen előtte a kastélyba.

Alyssa lenyelte a torkában keletkezett gombócot, és eleget tett a kérésnek, és igyekezett visszanyerni az önuralmát, miközben felfelé lépkedett a lépcsőn és be a hálókamrába. Megállt a szoba közepén, szemben a nagyméretű ággyal, amely annyi új és gyengéd emléket őrzött.

Az ajtó egy csattanással csukódott be mögötte.

Robert léptei hangosan visszhangoztak a csendben, ahogy a csizmája a lány felé vitte, és megállt közvetlenül mögötte. Bár Alyssa próbált arra koncentrálni, hogy felvegye a tanácsadói szerepét, bármilyen nehézséget is hoz Robert, nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy Dillon mellett szeretne lenni, biztosítani a biztonságát, és gyógyítani a sebeket, amelyeket elkerülhetetlenül elszenved majd a közelgő csatában.

A lélegzete önkéntelenül is elakadt, és nagyon remélte, hogy észrevétlen marad.

Robert lassan megkerülte a lányt, majd megállt előtte terpeszállásban, a bátyjára emlékeztető tartásban. Mielőtt a lány kitalálhatta volna a szándékát, a férfi kinyújtotta a kezét, és gyorsan visszahúzta a nő csuklyáját.

A lány megpróbálta lehajtani az állát, hogy elrejtse nedves arcát.

Robert nem tűrte ezt. Egy ujját a lány állához érintette, és gyengéd nyomással felemelte azt.

– Jól meglesz, Látó! – jelentette ki, kényszerítve a lányt, hogy a szemébe nézzen. – Dillon nem adná fel az életét egy ilyen jelentéktelen küldetésben, mint ez, miután te olyan keményen fáradoztál a megmentésén.

Alyssa az ajkába harapott. Bár igyekezett megakadályozni, egy újabb kövér könnycsepp csordult le a szempilláin, és végigfutott az arcán.

A szemöldökét összevonva Robert felemelte az egyik kezét, és lassan – mintha attól félt volna, hogy a lány tiltakozni fog – a nagy, érdes tenyerébe fogta az arcát. Végigsimított a hüvelykujjával a lány arcán, és letörölte a könnyeket. – Minden rendben lesz! – erősködött.

Furcsa volt, gondolta a lány. A Westcottban töltött évek alatt többször is előfordult, hogy összeomlott és elsírta magát. A magánytól. A fizikai és érzelmi fájdalomtól. És mindig azt hitte, hogy ha csak ki tudja magát szabadítani... Dillon előtt... a családja előtt... bárki előtt, aki törődik vele... akkor a könnyek általi katarzis szükségessége megszűnik. Most azonban, amikor Robert megnyugtatóan mosolygott, és együttérzését és megértését ajánlotta fel, úgy tűnt, hogy valami megtört mélyen benne. Heves zokogásban tört ki. A könnyek szabadon ömlöttek. Már a levegővétel is küzdelemmel járt.

Robert elkáromkodta magát. A súlyát egyik lábáról a másikra helyezgette. Aztán egy újabb pillanatnyi tétovázás után laza ölelésbe vonta a lányt, és a mellkasához szorította a fejét.

– Shhh – duruzsolta. – Minden rendben lesz!

Bármennyire is logikátlannak tűnt, a lány ettől csak még jobban kezdett sírni. Nagyokat szipogva, Alyssa belefulladt a férfi kedvességébe.

– Rosszul leszel, ha nem hagyod abba! – dorgálta megnyugtató hangon, miközben a hátát paskolta, és türelmesen várta, hogy elüljön a vihar. – És mindez a semmiért. Dillon ugyanolyan ingerlékeny és harsány lesz, mint mindig, amikor legközelebb találkoztok!

Mivel megérintette a férfit, tudta, hogy ő ezt szilárdan hiszi. – De volt egy álmom...

– Tudom – ismerte el a férfi némi vonakodással. – Dillon a bizalmába fogadott, hogy felkészült legyek, ha a távolléte alatt baj történne Westcottban. Remélem, ez nem bosszant fel téged! Nem akart tiszteletlen lenni.

– Nem. Bízom benned, Robert! – Amikor végre elapadt a könnyeinek árja, Alyssa sóhajtva hátralépett, és végigsimította az arcát. – Bocsáss meg nekem! Nem szoktam... Nem állt szándékomban...

Felemelte a kezét. – Aggódsz és túlfáradt vagy.

A lány buzgón remélte, hogy a férfi nem tudja, miért volt fáradt.

– Miért nem pihensz egy kicsit? Itt, ahol Dillon jelenléte és holmija körülvesz és vigaszt nyújt. Gondoskodom róla, hogy senki se zavarjon meg.

A szeme újból égett. Robert oly sokat mondott ezzel a kéréssel.

Hogy tudta, a nő törődik Dillonnal. Hogy nem tiltakozott ellene.

– Köszönöm – suttogta a lány.

Mosolyogva és kacsintva az ajtó felé indult. – Ó! – Visszafordult, jóképű arca ráncosra rándult: – Ez kétségtelenül nem fog tetszeni neked, de ragaszkodom hozzá, hogy ne hagyd el a belső várudvart a védelmem nélkül. Dillon aggodalmát fejezte ki a biztonságod miatt. És még mindig sebezhető vagy a betegséged miatt.

Ismét legyőzött sóhajjal felsóhajtott. – Ahogy óhajtod, Robert!

A férfi mosolya visszatért. – Most pihenj!

 

* * *

 

Szégyen nehezedett Robert vállára, miközben leereszkedett a nagyterembe vezető lépcsőn. Karmai a mellkasába vájtak, és addig csipkedte, tépte és marta, amíg a bátyjáéhoz hasonló kegyetlen fintor nem sötétítette el a vonásait.

Soha senkit nem látott még ilyen hevesen sírni. Mintha az összes fájdalom, amit a bölcs nő a Westcottban eltöltött évek alatt elszenvedett, kiáradt volna, hogy eláztassa a mellkasát. És csak egy kis kedvességre volt szüksége, hogy megszabaduljon tőle. Csak egy kis kedvesség. Nem is olyan nagy kérés, ugye?

Számos csúnya név jutott eszébe, amelyeket Robert mind a saját fejére zúdított. Átkozta magát minden egyes esetért, amikor a múltban kedvességet mutathatott volna felé, de nem tette, minden kelletlen köszönetért, amit egy-egy seb gyógyításáért mondott, ahelyett, hogy valódi hálát fejezett volna ki, amiért elvette a fájdalmát. A tudat, hogy a lány magára vette, csak tovább rontott a bűntudatán.

– William! – harsogta, megpillantva a férfit a folyosó túloldalán, ahol éppen egy szolgát szidalmazott a konyhák bejáratának közelében.

Egy utolsó válla felett átvetett dorgálás után a hófehér hajú férfi Robert mellé sietett. – Igen, uram?

– Senki sem léphet be a hálókamrába, hacsak én vagy a gyógyító nem adunk rá parancsot.

– Ahogy kívánod!

Még mindig sötét arckifejezéssel Robert kiment, és átment az istállókhoz. Kedvenc csataménje megsebesült a rajtaütés során, amely majdnem elvitte Dillon életét, és aggódott, hogy már nem lesz elég erős és mozgékony ahhoz, hogy a csatába vigye.

A ragyogó napfény átadta helyét a sötétségnek, miközben beborította az istálló széna-, és az ott lévő állatok illata. Egy halk férfihang törte meg a csendet, és vonzotta Berserkerállása felé.

Az istállómester valamit mormogott a csatamén rángatózó fülébe, miközben megsimogatta a gesztenyebarna szőrét, és szinte mozdulatlanná hipnotizálta. Thomas legalább egy fejjel alacsonyabb volt Robertnél, de zömök testalkatú, gyors mosolyú és vidám természetű. Talán negyven év körüli, de Westcott lakói nagyon kedvelték.

A férfi közeledését hallva Thomas felnézett.

– Hogy van?– kérdezte Robert. Amint Berserker meglátta őt, kinyújtotta a nyakát, és bársonyos orrával megbökte Robertet.

– Javulóban, milord. Még egy hét, és olyan lesz, mint azelőtt volt, ha egy kicsit csúnyább is. Nincs maradandó sérülés.

A megkönnyebbülés széles mosolyt csalt Robert arcára. Figyelte, ahogy Thomas a hatalmas csődör minden tiltakozása nélkül ellenőrizte a Berserker jobb vállán lévő sebet. A férfinak lenyűgöző kapcsolata volt az állatokkal. Még Dillon rosszindulatú fenevadja is megnyugodott, amikor Thomas ráirányította a figyelmét.

Hmmm... Na, ez aztán az ötlet!

Talán mégiscsak tehetne valamit a bölcs asszonyért.

Mosolyát elrejtve Robert lazán nekitámaszkodott az állás ajtajának. – Bámulatosan tudsz bánni az állatokkal, Thomas!

Elvigyorodott. – Így van, milord! Igen, így van. Egész életemben így volt!

– Gondolom, nem én vagyok az első, aki ezt észreveszi.

Thomas kuncogva kiegyenesedett. – Nem. Sokan voltak az évek során, akik megjegyezték ezt.

Robert összeráncolta a szemöldökét. – Ez nem aggaszt téged?

– Miért aggasztana? – válaszolta.

– Nos, vannak, akik szerint az állatokkal való tehetségednek... természetellenes eredete lehet.

Thomas mosolya elhalványult. – Nem vagyok benne biztos, ahogy tudom önt követni, milord!

Robert hanyagul megvonta a vállát. – Hallottam már suttogásokat, hogy akinek ilyen adottsága van, mint a tiéd, az bizonyára eladta az ördögnek a lelkét cserébe.

A férfi szája, ami rendszerint oly szívesen dicsekedett a képességeivel, tátva maradt. Az arca elvörösödött, majd elsápadt, amikor elnézett Robert mellett, és meglátott két istálló legényt, akik keresztet vetettek.

– Ez hazugság! – kiáltotta harciasan. – Én ezzel a képességgel születtem,úgy bizony! Mint előttem az apám. Nem gonosz eszközökkel szereztem meg. Szégyen, hogy bárki ilyesmit sugalljon!

Robert kiegyenesedett, és megőrizte könnyed hangnemét.

– A bölcs asszony is az adottságával született, mint előtte az anyja.– Fogalma sem volt róla, hogy az anyja osztozott-e az adottságaiban vagy sem, de az, hogy ezt mondta, megfelelt a céljának. – Mégis azt hiszed, hogyő gonosz eszközökkel szerezte őket. Akkor miért lepődnél meg azon, hogy mások ugyanezt hiszik rólad is?

Az istállóban csak a lovak hangjai hallatszottak.

Robert mosolyogva,még egyszer szeretetteljesen megsimogatta Berserkert. – Gondolom, az a csodálatos munka, amit itt Berserkerrel végeztél, csak tovább táplálja a találgatásaikat. Nagyon elégedett vagyok a javulásával! Hálás vagyok érte!

Szegény Thomas szörnyen nyugtalannak tűnt, amikor Robert megfordult és elsétált. – Igen, milord.

Robertnek nem maradtak a figyelmén kívül a furcsa oldalpillantások, amelyeket az istálló többi dolgozója vetett Thomasra.

Egy vidám dalocskát fütyörészve kilépett az élénk szélbe, és úgy döntött, meglátogatja a takácsot. Jól jönne neki néhány új tunika. A férfinak pedig történetesen igazi tehetsége volt a legjobb minőségű anyagokhoz.

 

Tizenkettedik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

– Látod őt?

– Nem!

– Hol a fenében van?–üvöltötte Dillon, hárítva egy szúrást, amely a szívét volt hivatott átdöfni, és viszonzásul majdnem levágta ellenfele kardforgató karját.

A férfi felüvöltött kínjában, miközben térdre rogyott. Társai holttestei körülötte hevertek a földön.

Dillon és az emberei éppen akkor özönlöttek be a vár egyetlen bástyájába, amikor a nap megjelent a horizonton. A köd még nem oszlott fel, és úgy tűnt, hogy valamilyen módon felerősíti a fegyverek csörömpölésének zaját, a vér és a halál szagát, ahogy a csata tovább tombolt. A tenger és egy sziklafal hosszú, meredek lejtője védte a vár hátsó részét. Miután a három megmaradt fal közül kettő alatt alagutat ástak, és menet közben meg is erősítették őket, hogy elkerüljék a felesleges károkat, Dillon emberei gyorsan körbevették Camden fegyelmezetlen legénységét, és elfojtották a visszavonulás minden gondolatát.

Camden serege egy rongyos csapat volt, hiányzott belőlük a Westcottban megkövetelt szigorú fegyelem és kiképzés. Dillon és emberei hamarosan le fogják győzni őket, valószínűleg anélkül, hogy ők maguk súlyos sebesüléseket szenvednének.

A parasztok egy ujjukat sem emelték Camden megsegítésére, akit Dillon még nem pillantott meg a hiányosan felfegyverzett férfiak tömegében. A rosszul karbantartott épületek védelméből kikukucskáló sovány arcokból ítélve a bolond már hónapok óta éheztette mindannyiukat.

– Bizonyára a vártoronyban keresett menedéket!– kiáltotta túl Simon a düh- és fájdalomkiáltásokat.

– Akkor keressük meg ott a gyávát!

Egy faltörő kos és néhány embere segítségével Dillon berontott a nagy, rácsos ajtón, belépését a faforgácsok ropogása jelezte. Odabent ugyanannyi páncélos katona várta őket.

Camdent nem látta közöttük.

Amikor a harcok végre befejeződtek, Dillon emberei alaposan átkutatták Pinehurstöt, de eredménytelenül.

– Sehol sincs – közölte Simon, vérfoltos arccal, komoran, miközben a nagyterem egyik padjára roskadt. – Bizonyára elszökött, mielőtt elkezdődött a harc, bár nem tudom, hogyan. Gondoskodtam róla, hogy az embereink a nap minden órájában figyeljék a várat.

Dillon csúnyán káromkodott. – Kétségtelenül farkát behúzva hazaszalad az apjához.

– Igen. SzánomWestmorelandet.

Dillon bólintott, és fáradtan belesüppedt a díszes lordszékbe. – Lord Everard jó ember. Túlságosan jó ahhoz, hogy egy Camdenhez hasonlót kapjon örökösnek. Nagyot fog csalódni a fia mai tettei miatt.

Simon felhorkant. – Fogadok, hogy nem csak amai miatt!

Dillon figyelte, ahogy a megfogyatkozott szolgák a folyosón nyüzsögnek, felmosva a vért, és kihordva a koszos gyékényt. – Észrevetted az emberek állapotát?

Simon bólintott. – Az épületekét is.

– A raktárak bizonyára majdnem üresek.

– Van egy jó adag sör, de kevés más.

– Amint kiderítjük, mire van szükségünk, elküldhetjük Westcottba a közvetlen szükségleteinket. Az ottani éléskamrák mindig túlcsordulnak. Gideon! – kiáltott a válla fölött.

A fegyverhordozó – piszkos, zilált, és a maga is nem kevés vérrel borított – előre sietett. – Igen, uram?

– Nézz utána, hogy megtalálod-e az intézőt, és azonnal jelentkezzen nálam! Mondd meg neki, hogy hozza magával a könyveket!

– Igen, uram!

– Minél hamarabb nekilátok, annál hamarabb végzek – mondta Simonnak szomorúan, miközben a fiú elhagyta a nagytermet.

– Sok a tennivaló – értett egyet a másodparancsnoka. – Napokba fog telni, mire felmérjük a károkat. A kastélyon kívül az egyetlen építmény, amelyik elfogadhatóan épnek tűnik, az az istálló. Minden más vagy az összeomlás szélén áll, vagy már össze is omlott.

Dillon elégedetlenül bólintott. Alyssánakigaza volt. Sok mindent el kell itt intéznie, mielőtt visszatérhetne Westcottba. Legalább két hónapig nem fogja újra látni.

Két hónap túl hosszú volt. Egy éjszaka is túl hosszú volt. Mégis, amíg nem deríti ki, hogy Camden milyen menedékbe szökött, nem küldhetett érte, hogy csatlakozzon hozzá.

Elégedetlen szitkok tömkelege tört ki összeszorított ajkai közül, amikor felállt, és járkálni kezdett, figyelmen kívül hagyva a szolgák ideges pillantásait.

– Mi bánt?– kérdezte Simon halkan, tudatában a hallgatóságuknak.

– Nem tetszik Camden eltűnése! – Alyssa álma lebegett a gondolatai perifériáján.Ez volt az a baj, amire figyelmeztette? Camden arra szánta el magát, hogy még több bajt keverjen? – Azt akarom, hogy mégegyszer kutassátok át Pinehurstöt! A kastély minden zugát. A falu minden házát. Minden illemhelyet, minden bódét, minden ládát, minden hordót!

– Azonnal intézkedem!

– És küldj ki egy csapat embert, hogy kutassák át a környező erdőt. Ha Camden megszökött – ahogyan kinéz a dolog, az átkozott kurafija–, tudni akarom, hogyan! És azt is tudni akarom, hová tűnt a fattyú!

Simon bólintott. – Ha itt van, meg fogjuk találni! Ha nincs itt, le fogjuk vadászni!

Az intéző akkor lépett be, amikor Simon kifelé indult, és gyorsan félrelépett a vad lovag útjából. Nagyjából Dillon korúnak látszott, rövidre vágott szőke hajjal, kampós orral és a Williaménél vékonyabb testalkattal. A feje teteje alig ért Dillon válláig.

Meghajolva, félelmet sugározva, a férfi dadogva üdvözölte. – Ön h-hívatott engem, uram?

– Elhoztad a könyveket?

Felemelte a kért tárgyakat, amelyek éppúgy a szétesés határán lévőknek látszottak, mint minden más Pinehurstben.

– Rendben. Van neved?

– Igen, u-uram. Edwardnak hívnak.

Dillon felsóhajtott. – Rendben, Edward, kezdhetjük?

 

* * *

 

– Sir Robert – suttogta Alyssa.

Megrándulva egy szitkot vakkantott. A lány egy pillanatig azt hitte, hogy a férfi frusztráltan toporzékolni kezd, mielőtt bűnbánó fintorral szembefordult volna vele.

– Hogy csinálod ezt? – kérdezte kihívóan.

Akiképzése alatt álló emberek megálltak a színlelt csatában, és nekik szentelték osztatlan figyelmüket.

– Mit csinálok? – kérdezte, visszaharapva egy mosolyt.

– Sikerül úgy megközelítened, hogy semmiféle hangot nem adsz ki,ami figyelmeztetne a jelenlétedre!

Megvonta a vállát. – Adtam ki hangot. – Nem, nem tette. Azok az évek, amikor Dillont követte a csatákba, és Westcottban a szeme és a füle volt, megtanították arra, hogyan mozogjon nesztelenül szinte bármilyen körülmények között. – Egyszerűen csak elvonódott a figyelmed, nézve, ahogy ezek a remek katonák edzenek.

Köztudott volt, hogy Dillon emberei az ország legcsodálatosabban kiképzett harcosai közé tartoztak. Ezért eléggé megdöbbentette, amikor látta, hogy a férfiak közül többen elvigyorodnak és egymást lökdösik, büszkén kidüllesztve a mellkasukat.

A csuklyája sötétjében a homlokát ráncolta. Miért nem vetettek keresztet magukra?

Aztán megtették, csalódást okozva neki a kiszámíthatóságukkal... amíg fel nem fedezte, hogy nem őt nézik, hanem valakit mögötte.

Kíváncsian megfordult.

Thomas, az istállómester sietett el mellette, arca vörös volt és gonosz fintortól barázdált.

– Jó napot, Thomas! – suttogta a lány.

Hirtelen megállt, és felnézett. – Jó napot, Gyógyító! – válaszolta, és egy szórakozott mosollyal tiszteletteljesen meghajolt felé.

Megdöbbenve ettől az új viselkedéstől, úgy döntött, hogy többet is mond. – Sir Robert azt mondta, hogy Berserker sebének a gyógyítása egészen rendkívüli volt.

A férfi tekintete a körülötte álló férfiakra siklott, akik ismét keresztet vetettek. – Semmi rendkívüli nem volt benne – erősködött, és egyfajta dühös sebezhetőség suhant át a vonásain. – Én csak összevarrtam a sebét, és borogatást tettem rá.

– Alábecsüli a képességeit – szakította félbe Robert simán. – A lovakkal való bánásmódja mindig lenyűgöz. Dillon szerencsés, hogy az istállójában van.

A katonák kettesével-hármasával egymás felé kezdtek hajolni, és halk, a szellő által elnyelt hangon beszélgettek.

Alyssa összeszorította az ajkát, és mindannyiukat tanulmányozta.

Egész pontosan mi volt itt a baj? Thomas úgy nézett ki, mintha vagy sírni, vagy sikítani akarna. Robert pedig túlságosan ártatlannak látszott.

– Akárhogy is, dicséretet érdemelsz, Thomas! – mondta neki.

– Köszönöm, Bölcs! – motyogta kissé szánalmasan.

– Ritkán beszélgettünk a lovak sebeinek és betegségeinek gyógyítására szolgáló módszereidről – vette a bátorságot Alyssa, hogy folytassa, akit felcsigázott, hogy a férfi tartásából továbbra is hiányzott a félelem. – De ha szükséged lenne gyógynövényekre, van egy jó adagom, amit szívesen megosztanék veled.

Erre a férfi kissé felélénkült. – Köszönöm, Gyógyító! Nagy segítség lenne! – Mosolyogni kezdett. De egy csapat gyerek ezt a pillanatot választotta, hogy elrohanjon mellette, kis kezeikkel a gonoszt hárító jelet mutatva.

Most az egyszer teljesen figyelmen kívül hagyták Alyssa jelenlétét.

Amikor Thomas dühösen toporzékolt, arca már szinte lila volt, a lány visszafordította a tekintetét Robertre. – Sir Robert!?

– Igen, Bölcs?– A férfi ajkai megrándultak. Kék szemei vidáman csillogtak.

– Van valami, amit szeretnék megbeszélni veled!

– Ahogy óhajtod! – Robert kiadott néhány utasítást az embereknek, majd elkísérte a nagyterembe. Amikor indult volna fel a lépcsőn a hálókamra felé, a lány megállította.

– A szobámban, ha megkérhetlek! – Valójában ez egy teszt volt, hogy lássa, valóban legyőzte-e a férfi a félelmét.

Megvonta a vállát, és intett a lánynak, hogy menjen előtte.

– Gyógyító!

Alyssa megállt, amikor az egyik, a konyhában dolgozó nő feléje sietett.

Amikor a nő odaért hozzájuk, egy ruhával borított batyut nyújtott előre. – Ezt a diós kenyeret sütöttem neked. Ez egy különleges recept, amit a nagyanyámtól tanultam.

Alyssa óvatosan, hogy ne látszódjon ki a keze, átvette a felkínált batyut. – Nem értem!

– Így szeretném megköszönni, hogy olyan keményen fáradoztál Lord Dillon életének megmentésén, és hogy meggyógyítottad a fiam lábát, amikor tavaly nyáron eltörte, amikor leesett arról a fáról. Nyomorék lenne, ha nem segítesz rajta.

A nő válaszra sem várva meghajolt mindkettőjük előtt, és elsietett.

Alyssa Robertre nézett, akinek ajkai olyan széles vigyorra húzódtak, hogy alig fért el az arcán. Tartózkodva a megjegyzéstől, levezette a férfit a szobájába, és becsukta maguk mögött az ajtót. A kenyeret a munkaasztalára tette, nem tudta, mit gondoljon sem az ajándékról, sem az ajándékozóról. Aztán összeszűkült szemmel, homlokát morcosan összeráncolva szembefordult az önelégült Roberttel, és leengedte a csuklyáját.

– Mit tettél?– követelte.

Amikor megpillantotta a nő nem éppen elégedett arckifejezését, Robert eltúlzott grimaszt vágott, előre nyúlt, és óvatosan megpróbálta újra felemelni a csuklyáját, hogy ne lássa a morcosságát.

Alyssa visszafojtotta a nevetését, és ellökte a kezét.

– Mit tettél, Robert? – ismételte meg, ezúttal kevésbé szigorúan. – Az ajtón kívüli világ már nem ugyanaz a világ, mint amikor Dillon három nappal ezelőtt elment.

– Nem tudom, miről beszélsz! – mondta, majd elhallgatott és gyorsan karnyújtásnyi távolságon kívülre hátrált, hogy a nő ne érhessen hozzá, és ne láthassa a hazugságát.

Alyssa a szemét forgatta. – Legalább féltucatnyian jelentkeztek, hogy megköszönjék, amiért megmentettem Dillon életét.

– Az az ő műve volt – tiltakozott, és Pinehurst irányába mutatott –,nem az enyém! Bármit is mondott nekik azon az éjszakán, végül biztosan behatolt a vastag koponyájukba.

Alyssa keresztbe fonta a karját, és felvonta a szemöldökét.

– És Westcott többi lakója?

Leengedte a karját. – Mindannyian megköszönték?

– Nem, azért azt nem – mondta elkeseredetten. – Annyira el vannak foglalva azzal, hogy gyanakvást tápláljanak egymás iránt, hogy úgy tűnik, elfelejtettek félni tőlem!

– Ez nem jó dolog?

A nő felnyögött. – Nem, amikor mindenki, aki csak egy kis tehetséggel is rendelkezik – az istállómester, a takács, a solymász, a kovács, a fegyvermester, a szakács, hogy csak néhányat említsek –, most már azzal gyanúsítható, hogy kapcsolatba került a gonosszal!

Megvonta a vállát, és lassan körbejárt a lány dolgozószobájában, vonzó arca kíváncsiságtól ragyogva nézett körül a kamrában, amely oly sok találgatást váltott ki.

– Én csak egy dolgot mondok. Előbb-utóbb meg fogják érteni.

– Mielőtt vagy miután belső háborút vívnak itt Westcottban?

– Ann Marie azt mondta Dillonnak, hogy nem is tudta, milyen rosszul bántak veled, amíg fel nem vette a köntösöd, hogy helyettesítsen. Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy a többiek is így tegyenek.

– És?

– És mi?– Előrehajolt, hogy óvatosan beleszagoljon egy csomag gyógynövénybe.

– A pletykák a papokról. Elmagyaráznád, hogyan keletkeztek?

Végre Robert kezdte kényelmetlenül érezni magát.

– A papokra gondolsz, akikről Dillon mesélt nekem?

A nő várakozóan felvonta az egyik szemöldökét.

– Igen – mormolta a férfi, és kiegyenesedett. – Nos, talán úgy fogalmazhattam, hogy a papok csak azért fordultak ellened, mert te, ööö, nem voltál hajlandó belemenni a terveikbe, hogy csak adományokért cserébe gyógyíts. Hogy az ő kapzsiságuk, nem pedig a te gonoszságod vezérelte a tetteiket oly sok évvel ezelőtt. Természetesen nem te voltál az. A másik gyógyító volt.

– A nagyanyám.

– A nagymamád volt az utolsó gyógyító?

– Igen.– Zavartan ingatta a fejét. – Még Dillonnak sem beszéltem a papok indítékairól. Honnan tudtad?

– Aha! Tehát igazam volt! – harsogta a férfi.

A lány szeme tágra nyílt. – Te kitaláltad? Úgy terjesztetted az emberek között, hogy még csak meg sem győződtél róla, hogy igaz-e?

A férfi bűntudat nélkül bólintott. – Tudtam, hogy valami kevésbé jámbor oknak kellett lennie annak, hogy olyan hevesen elítéltek téged, pontosabban a nagyanyádat. Különben is, működött a dolog. Azok, akiknek a fülét megtöltöttem a mesével, elégedetlenül vették tudomásul, hogy a papok, akikben megbíztak, megtagadták volna tőlük a hozzáférést a gyógyító képességeidhez, hacsak nem tudják nélkülözni a megfelelő érmét.

– Ó, Robert! Nem hiszem, hogy ez túl bölcs dolog volt tőled.

– Én igen! – Ekkor a ketrecek keltették fel a figyelmét.

– De lehet, hogy megingattad az emberek hitét.

– Tekintve, hogy kiben bíznak, ezt nem tartom bűnnek!

Alyssa teljesen bosszúsan megrázta a fejét. – Még akkor sem, ha minden papra így tekintenek?

A férfi megvonta a vállát. – Mérgesek ezek a kígyók?

– Enyhén.

– Ez mit jelent?

Sóhajtva leült a munkapad melletti zsámolyra, és elkezdte kicsomagolni a kenyeret.

– A harapásaik fájdalmasak, és megbetegítenek, ha elég mérget fecskendeznek be, de nem halálosak. Többször is meg kell harapniuk, hogy rád találjon a halál.

– Hmm.

– Robert, aggódom, hogy te is kezdesz olyan rosszul viszonyulni a valláshoz, mint Dillon!

– Dillon hisz Istenben – válaszolta szórakozottan, és lehajolt, hogy megnézze a hüllőket. – Csak a papokban nem hisz.

– De nem minden pap olyan, mint a két Westcottból száműzött – erősködött a nő. Előrehajolva beleszippantott a kenyérből felszálló finom illatba.

– Miután láttam jó néhány testes papot, akik királyianfényűző ruhába voltak öltözve, és alamizsnát koldulnak a szegényektől, és elcsábítják ártatlan asszonyaikat, hajlamos vagyok nem egyetérteni.

Alyssa két kezébe fogta a kenyeret, és letört egy bőséges darabot. – De hallottam, hogy egyesek szegénységi fogadalmat tesznek, és valóban gyakorolják a tisztaságot, amit prédikálnak.

– Nos, én még nem találkoztam ilyennel.– A férfi a válla fölött a lányra pillantva összevonta a szemöldökét. – Ne egyél belőle, amíg nem kóstoltam meg!

– Miért? Van okod azt hinni, hogy mérgezett?– Fájt a gondolat, hogy az első ajándék, amit kapott – Robert virágain kívül –, talán gonosz szándékkal adódott.

Robert egy pillanatra abbahagyta az állatok tanulmányozását, és megfordult, hogy közelebb lépjen hozzá.

– Dillon meghagyta, hogy figyeljek, nehogy baj érjen, még a legvalószínűtlenebb forrásokból is. Ezért így is fogok tenni.

Miközben a nő nézte, a férfi letört egy újabb darabot, és kezdte a szájához emelni. – Várj! Etesd meg a rágcsálókkal! Ha megbetegednek vagy elpusztulnak, nem eszem meg. De nem kockáztatom, hogy megmérgezd magad miattam!

Egy szomorúnak tűnő mosolyt villantott rá. – Sajnálom! Bárcsak ne lenne rá szükség!

Elvette tőle a kenyeret, és az egyik ketrecbe dobta. – Nos, lássuk, mit érnek el a felháborító pletykáid. Talán mire Dillon visszatér, már nem lesznek.

 

* * *

 

Dillon teljesen kimerülten vonszolta fel magát a torony lépcsőjén a hálókamrájához. Három és fél napig szinte megállás nélkül lovagolt. Ezután egynagyon rövid pihenő után hajnalban megtámadta Pinehurstöt, alig várva, hogy szembeszálljon azzal a férfival, aki elrendelte a rajtaütést, amely majdnem elvette az életét (és Alyssáét is, miután meggyógyította), nem is beszélve arról, amelyik Robertet sántítva hozta a küszöbére.

Úgy tűnik azonban, hogy Camden nem tartózkodott itt.

Mindkét kutatás, amit a férfiak végeztek, sikerteleneredménnyel zárultak. A csapat, amelyet Dillon a környező erdőbe küldött, a falakon kívül talált egy nyomot, amely a semmi közepén kezdődött, és Westmoreland felé vezetett, de semmi többet.

Camdennek kellett lennie. De hogy hogyan szökött meg Pinehurstből, az rejtély maradt. Egy olyan rejtély, amely nyugtalanította Dillont. Egyik szolga sem ismerte be, hogy tudná a választ. És Dillon emberei közül senki sem vallotta volna be, hogy elaludt őrségben.

Hogyan sikerült neki? tűnődött Dillon századszor is, miközben becsukta maga mögött az ajtót. Szüksége volt Alyssáramaga mellett, hogy segítsen neki megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól, miközben a kihallgatásait vezeti.

És hogy elűzze a magányt, amelyet közeledő télként érzett.

Hiányzott neki.

Egyre fáradtabban ledőlt az ágy szélére, és felsóhajtott. A lábvédőjében és a páncélingében aludt, vastagon bélelt palástja sokat enyhített a kényelmetlenségen. Amíg a lovagok, akiket Westmorelandbe küldött, vissza nem térnek, hogy megerősítsék, Camden valóban ott van, Dillon nem fog nyugodtan pihenni. A falakat őrző emberei sem lazíthatnak az éberségükön.

Dillon legszívesebben már másnap elindult volna, levadásznia fattyút, és egyszer s mindenkorra pontot tenniaz ügy végére. Sajnos a tél közeledtével még néhány nappalsem halogathatta a Pinehurstben szükséges javításokat. Az embereknek menedékre volt szükségük az első hóesés előtt. Élelemre volt szükségük – nagy mennyiségben –, hogy pótolják, amit az éhínség kivett belőlük, és hogy növeljék a készleteiket. Sok vadászatra volt szükség, hogy elegendő húst szerezzenek a jelenlegi és a jövőbeli szükségletek kielégítésére.

Ruházatra is szükségük volt. A rongyok, amiket viselniük kellett, sem melegen nem tartják őket, sem a betegségektől nem védik meg őket. Fákat kellett kivágni, hogy felhasználják mind a javításokra, mind a tűzhely tüzének fenntartására. Úgy tűnt a lehető leggyorsabban elvégzendő feladatok listája végtelen.

Hátradőlve az ágyon a nemrég kitakarított, szinte makulátlan hálókamrában, hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak a kötelességeiről, és Alyssáraterelődjenek.

Alyssa...

Ajkai lassú mosolyra húzódtak.

Mmm. Camdennel majd később foglalkozik.

 

* * *

 

– Robert, megtennéd, hogy nem kínzod tovább az állataimat!? – dorgálta meg Alyssa negyedszerre is.

– Nem kínzom őket – tiltakozott egy falat finom kenyér fölött, amit a lány megosztott vele.

Órák teltek el, és a kenyeret elfogyasztó patkányok nem mutatták a betegség jeleit, ami eloszlatta a félelmét, hogy az ajándékot rossz szándékkal adták volna.

A kastély elcsendesedett éjszakára. A szolgák feltakarították a termet, majd fáradtan megkeresték a fekhelyüket. Dillon emberei vagy a falakon járőröztek, vagy aludtak, vagy egy az ágyukat felmelegíteni hajlandó szajhát kerestek. Alyssa azt hitte volna, hogy Robert az utóbbit választja. De ehelyett inkább visszatért hozzá a szobájába.

Meglepte, mennyire jól érezte magát most a jelenlétében. Úgy tűnt, a férfi valóban élvezte a lány társaságát, ahogyan a nő is élvezte a férfiét. Rettenetesen hiányzott neki Dillon, és Robert sok kérdésének megválaszolása segített egy kicsit elterelni a figyelmét az ürességről. És az aggodalmáról.

– Az ember azt hinné, hogy még sosem láttál kígyót – jegyezte meg, miközben egy dugót helyezett a kenőcsös tégelybe, amelyet az imént készített Harrynek.

– Nem is láttam. Ilyeneket még nem. Ez az első alkalom, hogy lehetőségem van tanulmányozni egy kígyót, amelyik még él.

– Több ilyen lehetőséged lenne, ha nem ölnéd meg őket azonnal, amikor csak meglátod.

Megvonta a vállát. – Nem tudom, melyek a mérgesek.– Elhátrálva a ketrecektől, lerázta a morzsákat az ujjairól, és eltűnt Alyssa könyvespolcai között. – Be kell vallanom, hogy csodálattal tölt el, ahogyan ezeket a lényeket használod. Nem hittem volna, hogy egy emberből információkat lehet kicsikarni velük.

Elmondta neki, milyen célt szolgáltak nemrég a háziállatai.

– Miért?

– Egy nő, aki visszariad a patkányoktól és a kígyóktól, nem lepne meg, de egy férfi?

Ingerültség futott át Alyssán. – Azt akarod mondani, hogy – ha két vagy több ilyen kígyó felcsúszna a lábvédőd és az alsónadrágod alatt– egyáltalán nem aggódnál emiatt?

Robert elborzadt arckifejezéssel jelent meg. – Azt nem mondtad, hogy arra idomítottad őket, hogy ott harapjanak! Ez...

– Nem tudok egy kígyót arra idomítani, hogy megharapjon egy embert, Robert, és nem is tenném!

– Akkor nem harapták meg?

– Nem, nem harapták meg.

– Mire képezted ki őket?

– A kígyókat? Semmire.

A férfi elkomorult. – Ha nem idomítottad a kígyókat, hogyan vetted rá őket, hogy felcsússzanak a lábvédője alatt?

Megvonta a vállát. – A patkányokat idomítottam.– A nagyanyja erre vonatkozó utasítását tartotta a legkülönösebbnek, amikor felvette ezeket a köntösöket, nem is sejtve, hogy az ilyenek egyszer majd célt szolgálnak. – Meglepően könnyű feladat volt, ha elhiszed.

– Ami azt illeti, igen – mondta egy fanyar mosollyal. – Ismertem egyszer egy fiút, aki betanított egy mezei egeret arra, hogy felmásszon a hölgyek szoknyáján, hogy megpillanthassa a lábukat, amikor azok kétségbeesetten rázzák a ruhájukat, hogy leessen.

Alyssa felnevetett. – Nos, miután a patkányok felmásztak a férfi lábvédője alatt, nekem már csak a kígyókat kellett elengednem, amelyeknek„szerencsére”aznap este egy kis étkezésre volt szükségük.

– Szóval követték a patkányokat.– A férfi összeszorította az ajkát. – Még mindig nem értem, miért ijedt meg annyira a férfi, ha egyik sem harapta meg. A fogoly még akkor is reszketett, és tágra nyílt szemmel kutatott a cellájában, amikor órákkal később benéztem hozzá.

A nő összerezzent. – Úgy tűnik, a kígyóktól való félelme messze felülmúlta a legtöbb emberét. Kifejezetten rettegett tőlük. Mondtam neki, hogy eltávolítom őket, amint kiejti a száján az áruló nevét. De...bevallom, miután hallottam Dillon haláláról – emlékszel, hogy halottnak hittem –, látni akartam, hogy fizetségként szenved egy kicsit.– Az ajkába harapott. – Ez undorítóan hangzik, nem igaz?

– Nem. Én magam is kibeleztem volna.

Alyssa megborzongott. – Nagyon hasonlítasz a bátyádra.

A férfi elvigyorodott. – Remélem is!

Visszabújva a könyvespolcok közé, Robert magára hagyta a lányt. Időnként enyhe kaparászó hangot hallott, amikor a férfi kihúzta az egyik értékes kötetét, hogy megvizsgálja, majd visszatette a helyére. Sok olyan volt, amit nem volt képes elolvasni. Távoli földekről – Ázsiából, Afrikából és a Szentföldről – származó könyvek, amelyek pótolhatatlan gyógyítói tudást tartalmaztak.

Kilépett a sarok mögül, és egy nagy, nehéz kötetet tett Alyssa munkapadjára. Előrehajolva, könyökével megtámasztotta az ősi, bőrkötésű könyvet.

– Tudod, irigylem őt – vallotta be halkan.

– Dillont?

– Igen. Irigylem őt azért, amit megtalált benned.

A lány szkeptikusan ráncolta a homlokát. – Egy veszekedős boszorkányt, aki tud a kezével gyógyítani?

A férfi megrázta a fejét. – Egy nőt, akiben megbízhat. Olyat, akivel megoszthatja a győzelmeit és a gondjait egyaránt. Aki boldoggá teszi, megnevetteti.– Lesütötte a szemét. – Egy nőt, aki akkor sem szeretné őt kevésbé, ha valamilyen módon cserbenhagyná.

Valami azt súgta Alyssának, hogy tapasztalatból beszél. Egy olyan tapasztalatból, amely nem végződött szerencsésen számára.

– Egyszer nekem is volt ilyen – erősítette meg a férfi, olyan melankóliával, hogy a lánynak nem kellett megérintenie, hogy felismerje a szomorúságát. – Egy ideig.

Alyssa nem tudta, mit mondjon. Ahogy Robert egyik nőtől a másikig repdesett... Nem is tudta, hogy a férfi kötődött volna egy bizonyos nőhöz. Nem Westcottban. Hallottvolna róla.

– Dillon sosem mesélt erről – mormolta, és azon tűnődött, mi történhetett.

– Nem tudott róla. Akkor történt, amikor részt vett Richard király oldalán a keresztes hadjáratban. Apám elküldött, hogy Lord Edmund fegyverhordozója legyek, mielőtt kiérdemeltem az első elismerésemet, és...– Akkoriban nem lehetett több tizennyolc évesnél. – Csak egy évig tartott. Nem beszélek róla. De látom, hogyan néz rád Dillon, és emlékszem, milyen volt vele.– A férfi Alyssa szemében nézett. – Örülök neki!

Sajnálat fogta el a nőt. – Robert, még ha a bizarr pletykáiddal sikerülne is megenyhíteni az emberek hozzám való viszonyát, az sem változtatna azon a tényen, hogy egy jobbágy fattya vagyok. Nem lenne illendő egy ilyen rangú férfinak, hogy törvényes házasságot kössön velem. Gondolod, hogy a király jóváhagyná?

– Majd meglátjuk – ellenkezett Robert egészséges adag makacssággal, majd élénken témát váltott. – Mi az, amit készítesz?

– Sir Michael tüdőbetegségére.

A Robertnél mindössze egy évvel idősebb és – Dillonon kívül – a legközelebbi barátja, Michael gyakran küzdött légzési nehézségekkel. Hallhatóan zihált, néha kapkodott a levegő után. Ritkán szörnyű rohamok törtek rá, és egyszer már majdnem meghalt, mielőtt a nő odaért volna hozzá. Alyssát frusztrálta, hogy bár a képessége képes volt megkönnyíteni a légzését és gyorsan véget vetni az ilyen rohamoknak, nem tudta megakadályozni, hogy ezek a rohamok megismétlődjenek.

Néhány betegség már csak ilyen volt. Egyszerűen meghaladta a képességét, hogy teljesen meggyógyítsa őket.

Kinyitva a kiválasztott könyvet, Robert az első oldalra lapozott.

Alyssa hagyta, hogy a gondolatai ismét elkalandozzanak a vad harcoshoz, akié a szíve volt. Aggódva. Kíváncsian.

Vajon odaért már Pinehurstbe?

Vajon holnapra elfoglalja a várat? Szembeszáll Camdennel?

Megkérdezte Robertet, mit gondol.

– Nem kétlem, hogy Pinehurst már az övé. Ami Camden sorsát illeti, meg kell várnunk, amíg Dillon hírnöke hírt hoz nekünk.

– És az mikorra várható?

– Három-négy nap majdnem állandó lovaglás kell ahhoz, hogy ideérjen. Akkor kezdhetjük el keresni őt.

Négy nap. Túl sok idő, bosszankodott Alyssa. Tudnia kellett, hogy Dillon biztonságban van. Tudnia kellett, hogy megfogadta a figyelmeztetést, amit kaptak.

– Az álmodra gondolsz?– kérdezte Robert őt figyelve.

– Igen.

– Nem lesz semmi baja! Ebben biztos vagyok!

– Bárcsak tisztábban tudnék olvasni az álmomban...– Úgy futott át a fejében a részleteken, mint egy ellenőrzendő listán, és mindent, amit biztosan pontosan megfejtett, megjelölt, a kétértelműbbekre összpontosítva.

– A férfi biztosanCamdent képviseli – motyogta. – Camden, aki bajt kever. Örömét leli abban, hogy megszervezi. Csapdát állít. A hálókamrában. A hálókamrák privátak. Titkos. Camden valami titkosat csinál. Camden valami titkos helyen?– A hangja tovább halkult. – Camden valahol titokban...bajt tervez...

De mit? És hol?

A fájdalom egy villám gyorsaságával és kegyetlenségével sújtott le rá, majdnem kettéhasítva a fejét. Felkiáltott, elejtette a gyógynövényeket, amelyeket éppen mért, és ökölbe szorított kezét a halántékához nyomta.

– Bölcs?

Összeszorította a szemét és a fogait. Az a szörnyű zúgás, amely akkor is gyötörte, amikor felébredt a gyógyulás után, visszatért, hogy bosszúszomjasan az érzékeire támadjon.

– Bölcs?

Mintha ezernyi méh nyüzsgött volna körülötte, zümmögésükkel megtöltve a fülét, és gonosz fullánkjaikkal szurkálva a testét.

– Bölcs!– kiáltotta Robert aggódva, miközben megragadta a nő karját. – Mi a bajod?

A lány képtelen volt beszélni, képtelen volt mozogni. Alig kapott levegőt, ahogy a fájdalom százszorosára fokozódott. Nyögdécselve érezte, hogy a térdei megroggyannak (észre sem vette, hogy felállt), és halványan tudatosult benne, hogy Robert elkapja zuhantában.

 

* * *

 

Sötétség. A fájdalom hirtelen visszahúzódott. Alyssa már nem a kamrájában állt. Nem volt többé Westcottban. Semmit sem látott a környezetéből, mégis biztos volt benne.

Állát felemelve mély lélegzetet vett. A levegő sűrű volt és áporodott. Sok mosdatlan test és – ismét szimatolt – állott tengervíz szaga terjengett benne.

Hol lehetett?

Kezeit kinyújtotta maga előtt, és széles ívben megmozgatta őket. Mögötte egy durva kőfal súrolta a kezét, amiről úgy döntött, hogy útmutatóként használ. Jobbra fordulva tétova lépést tett előre, majd megállt.

Nem. A másik irányba kell mennie. Alyssa nem tudta, miért volt ez így. Egyszerűen csak engedelmeskedett a késztetésnek.

Megfordította az irányt, és a bal kezével a falat tapogatva haladt előre. Időnként cikázó hangok figyelmeztették őt rágcsálók, vagy más apró lények jelenlétére. Ő maga nem adott ki hangot, olyan nesztelenül mozgott, mint a szél, amelyik nem zizegteti meg a leveleket.

Hamarosan suttogást hallott, és halvány fényt látott maga előtt.

Ott. Férfiak. Ütött-kopott páncélba öltözve, horpadt pajzsokkal és fegyverekkel a kezükben, vagy karnyújtásnyira. Egy szedett-vedett csapat, amely szánalmasnak tűnne, ha Dillon fegyelmezett serege mellett állna.

A barlang falának támaszkodtak, amelyről most látta, hogy egy hosszú, szűk, természetes eredetű alagút. Talán elég széles volt ahhoz, hogy egy tucat ember vállvetve álljon benne, bár a jelenlévők többsége vagy ült, vagy a falnak támaszkodott, széttárva maga előtt a lábát. Néhány gyér fáklya próbált küzdeni a sötétség ellen, füstjük viharfelhőként lógott a mennyezet közelében.

Alyssa felnyúlt, hogy megbizonyosodjon róla, hogy felhúzta a köpenyét, és bátran belépett közéjük. Egyenesen végigment az alagút közepén, itt egy lábat, ott egy talpat átlépve, szinte észrevétlenül mindenki számára. Több tucatnyian voltak. Néhányan pihentek. Mások megsebesültek.

Az alagút végén egy ajtó volt, amely előtt három férfi állt, háttal neki, és a közelgő győzelmükről beszélgettek...

Dillonról.

A lány zihált. A tőle jobbra, a lábánál ülő férfi élesen felpillantott, úgy tűnt, mintha egyenesen rá nézne.

– Nem látsz engem! – suttogta, és a szíve hevesen dobogott.

A férfi zavartan körülnézett, majd fáradtan megdörzsölte a szemét, és visszatért a kardja élezéséhez.

Bármennyire is zavarodottnak érezhette magát, Alyssa továbbhaladt előre, amíg már csak néhány lépés választotta el azoktól, akikről feltételezte, hogy ennek a vegyes csapatnak a vezetői. Egyiküket különösen felismerte.

Camden.

– Látni akarom az arcát, amikor rájön, hogy az egész seregét lemészároltam, miközben aludt – mondta élvezettel.

– Meg lesz ölve – mondta az egyikük vidáman.

– Nem. Én ölöm meg! – morogta Camden. – Ezt érdemli, amiért megpróbálta elvenni, ami az enyém!

Pánik öntötte el a nőt.

Meg akarták ölni Dillont? Hogyan? Hol? Volt elég ideje, hogy figyelmeztesse?

– Örülni fogok, ha vége lesz – morogta a harmadik, és az ajtó felé biccentett. – Azt hittem, minden tervünk hiábavaló lesz, amikor hallottam, hogy az emberei éppen a túloldalon keresgélnek.

Camden elhessegette az aggodalmát.

 – Nem! Tudtam, hogy a sör és a kamrák szomorú állapota el fogja terelni a figyelmüket. Az ajtó túl jól el van rejtve, könnyen beleolvad a fal többi részébe.

A panaszkodó megmozdult. – Meddig kell még várnunk?

– Ilyenkor már csak néhány szolga lesz ébren. Hamarosan ők is keresni fogják az ágyukat. Akkor lecsapunk, gyorsan és csendben, és mindannyiukat megöljük, miközben alszanak.

Alyssa hevesen megrázta a fejét, és elhátrált.

Nem!

Dillon.

Dillon!

Vakító fehér fény nyelte el, mindent eltörölve, aztán elhalványult a sötétségben, amelyet csak a kialvó kandallótűz küszködő lángjai törtek meg.