2.Fejezet

 

Második fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Még soha nem aludt ilyen jól.

Ez volt az első gondolat, ami Dillon eszébe jutott, amikor hajnalban megrebbentek a szemhéjai. Soha nem álmodott még ilyen édes, nyugodt álmokat.

– Nem gyötörtek rémálmok, uram?

Megdöbbenve nézett a megszólaló felé, és a gyógyítót találta az ágya mellett ülve. Vajon egész éjjel ott volt, és vigyázott rá, hogy megóvja a bajtól, ahogy ígérte is?

– Egy sem – felelte, a hangja még mindig érdes volt az álomtól. – Soha nem éreztem magam ilyen kipihentnek!

– Reméltem, hogy így lesz.– Elégedettnek hangzott. Biztosan kimerült.

Még egy újabb adósság, amivel tartozott neki.

– De azért álmodtam – mormogta, és egy arc suhant át az emlékezetén.

A nő csuklyája enyhén megmozdult.

– Azt hittem, nem látogattak meg a rémálmok!

– Nem rémálom volt az, aki meleg ölelésébe zárt, hanem valaki, aki bizonyára a legszebb leány az egész országban.

– Ki...?

– A menyasszonyom, Látó.– Huncut mosoly húzódott az ajkaira, miközben a könyökére támaszkodott. – Igazad volt!Tényleg létezik. És szebb, mint bármelyik nő, akit valaha láttam, a bőre halvány, mint a hó, a haja pedig olyan színű, mint az éjszaka.

– De...de... ez nem lehetséges – dadogta a lány.

Dillon elfintorodott. Vajon méltatlannak tartotta őt egy ilyen hajadonhoz? Vajon az előző esti kitárulkozásai miatt kevesebbet gondolt róla, vagy meggyőzte arról, hogy igaza van, és soha nem fog olyan nőt találni, mint az álmában, aki képes lenne szeretni őt, és hajlandó lenne feleségül menni hozzá?

Mielőtt magyarázatot követelhetett volna tőle, dörömbölés hallatszott az ajtón.

– Gyere be! – szólította ingerülten.

Sir Simon, a helyettese, kivágta az ajtót, és vigyorogva lépett be a napfényes szobába. A tekintete Dillonról a bölcs asszonyra siklott. A nagydarab férfi megállt, és esetlenül meghajolt felé. – Neked is jó reggelt, Bölcs!

– Jó reggelt, Sir Simon!

Visszafordult Dillonhoz, és ismét elmosolyodott.

– A Kölyök közeledik a kapuhoz.

Váratlan látogatójától megörvendezve, Dillon türelmetlenül elhessegette az aggodalmait, és ragyogó szemekkel fordult a látó felé. – Robert.

Teljesen megfeledkezve a nő előző esti ártatlanságának felfedezésétől, hátravetette a takarót, meztelenül kiugrott az ágyból, és sietve öltözködni kezdett.

 

* * *

 

Alyssa a nagyterem bejáratához közeli árnyas sarokba húzódva figyelte a találkozásukat. Az erőteljes ölelést, amelyet a hátak csapkodása és a borostás arcokra adott szívélyes csókok kísértek. Robert a maga 182 centis magasságával mintegy 2 centivel volt alacsonyabb Dillonnál, a válla ugyanolyan széles volt, a haja pedig olyan fekete, mint a hollószárny. Mindkét férfi hihetetlenül jóképű volt, kék szemük elégedetten csillogott. De csak Dillon miatt akadt el a lélegzete, és kezdett hevesebben verni a szíve a mellkasában.

Felszínre törtek az emlékek, ahogyan a férfi tegnap este álmában felé fordult és átölelte, nagy, izmos combja az övé közé csúszott, ajkai pedig a nyaka tövének érzékeny bőrén pihentek. A nő egészen hajnalig ébren maradt, élvezte a férfi közelségét, azt, ahogy a férfi karjai időnként megfeszültek, és öntudatlanul is közelebb húzta magához. Soha nem érezte magát még ennyire élőnek.

Még most is új és új helyeken bizsergett a teste, és ezen az állapoton nem segítettek azok a felvillanások sem, amelyek a férfi korábbi meztelen látványát idézték fel, amikor kiugrott az ágyból. Az évek során sokszor látott már ruhátlan részeket belőle. A karját. A lábát. A mellkasát.

Soha nem látott még mindent.

Megrázta a fejét, és visszaterelte a figyelmét a jelenre.

A családjukból megmaradt két Westcott harcos közel állt egymáshoz. A húguk szülés közben halt meg. Egyik idősebb testvérük erőszakos véget ért a Szentföldön. A másik az 1174-es felkelés során vesztette életét, miközben a királyát védte. Anyjuk meghalt Robert születésekor, és majdnem magával vitte Alyssa nagymamáját is, aki küzdött az anya és a csecsemő életéért. Az apjuk, Westcott utolsó grófja pedig egy délután,minden előjel nélkül lehelte ki az utolsó leheletét, amikor cserbenhagyta a szíve.

Dillon tehát hajlamos volt nagyon védelmezőn viszonyulni Roberthez.

– Hol vannak az embereid?– Dillon, gyengéden átölelve öccse vállát, a nagyterembe vezette őt. – Nem kísértek el ide, hogy felzabálják a raktáraimat? Soha nem láttam még olyan étvágyat, mint az övék!

– Előre lovagoltam. Hamarosan itt lesznek.

– Te sántítasz!

– Eh! –dörmögte Robert.– Megmerevedtem az átkozottul sokórányi nyeregben töltött időtől!

Dillon sörért kiáltott, miközben ő és Robert két székre ültek a nagyteremben lévő négy tűzhely közül a legnagyobb előtt.

– Te voltál az, aki úgy döntött, hogy elmegykalandot keresni. Sokszor mondtam már neked, hogy szívesen látlak, hogy itttöltsd a napjaidat velem!

– Igen, és az állandó kényeztetésed pillanatok alatt szűzlánnyá változtatna!

Alyssa elfojtottaa nevetését.

Dillon elfintorodott. – Mégis. Nem kellene bérbe adnod a kardodat! Túl sok kockázatot vállalsz!

A fivére hanyagul megvonta a vállát.

– Én legalább sosem unatkozom.

Alyssa nesztelenül közelebb lépett, megkerülve a termet, amíg egy sötét sarokba nem érkezett a fiatalabb férfi háta mögött. Robert váratlan látogatása kellemesen érintette. Ha valaki képes volt elterelni a figyelmét és feldobni Dillon hangulatát, az ő volt.

A sántítása azonban aggasztotta. Robert általában nyugtalanságot mutatott a jelenlétében, és inkább egy borbéllyal húzatta ki a fogát, minthogy beismerje, hogy szüksége van a gyógyító képességére. Ha a férfi nem keresi meg őt még sötétedés előtt, akkor ki kell találnia valamit, hogy sarokba szorítsa.

– Ha az unalom a panaszod – vetette fel Dillon –, akkor miért nem segítesz nekem Pinehurst elfoglalásában?

– Szereztél még egyet, nem igaz?

– Igen. És Camden is ott van még. Az átkozott bérlők nem nyitják ki előttem a kapukat, hacsak a korábbi uruk nem ad utasítást rá.

– Még nem hajlandó lemondani róla?

– Camden soha nem fogja önként feladni!

– Úgy hangzik, mintha harc lenne. Igen, csatlakozom hozzád!

– Nem hangzol túl lelkesnek.

Nem, tényleg nem. És a lány feltételezte, hogy ez annak a sérülésnek a következménye, ami őt érte.

Robert megdörzsölte a szemét. – Csak fáradt vagyok.

– Akkor maradj itt Westcottban, ahová tartozol!Fejezd be a tornákat, és a más emberek helyett vívott háborúkat!

A fiatalabb férfi makacsul megrázta a fejét.

– Saját földre van szükségem, testvérem, és saját emberekre, akik ugyanolyan hűséget és tiszteletet nyújtanak nekem, mint amilyent a tieid nyújtanak neked!

– Mint az örökösöm, egy nap minden, amit magad körül látsz, a tiéd lesz.

– Csak addig vagyok az örökösöd, amíg meg nem házasodsz, és a feleséged nem szül neked fiút.

Dillon megvonta a vállát, markánsvonásai kissé komor jelleget öltöttek. – Mivel valószínűleg soha nem fogok megnősülni, te maradsz az örökösöm!

Alyssa az ajkába harapott, megbánva korábbi reakcióját a férfi álmára. Pontosabban arra, amiről szerencsére a férfi azt hitte, hogy álom volt. Annyira biztos volt benne, hogy a férfi elaludt.

Biztos nem volt elég erős a bájital. Nem kellett volna eszméleténél lennie, nem szabadna emlékeznie.

Úgy tűnt, órák teltek el, mire végül engedett a kísértésnek, levetette a köntösét, és – a bordáinak csapódó szívével – lefeküdt a férfi mellé. Hét évnyi szerelem és rá vágyakozás után úgy vágyott az érintésére, mint egy ember a vízre a sivatagban, és azt hitte, hogy a férfi nincs tudatánál. Azt gondolta, biztonságban van a felfedezéstől. Ártalmatlannak gondolta, hogy leplezetlenül lopjon egy pillanatot vele.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, amikor újra eszébe jutott, milyen csodálatos érzés volt, amikor a férfi a meleg ölelésébe vonta. Annyira meglepődött. A szíve olyan hangosan kalapált, hogy attól félt, a férfi is meghallja. És elárasztotta az a botrányos vágy.

Visszafordítva figyelmét a testvérekhez, attól félt, hogy a reggeli aggodalma, amikor felfedezte, hogy Dillonranem hatottak a gyógynövények – legalábbis nem teljesen –, inkább gúnyolódásnak tűnhetett a férfi fülének.

Robert a homlokát ráncolta. – Soha nem házasodsz meg? Most éppen milyen ostobaságokkal tömte meg a füledet az aboszorkány?– Megrándult, és kényelmesebb pozíciót keresve mocorogni kezdett.

Alyssa a csuklyája sötétjéből figyelve látta, hogy Dillon vonásain átsuhan egy fintor. A férfi lazán intett, amit rajta kívül senki sem vett észre. Bólintott, és nesztelenül előrelépett, amíg Robert széke mögött nem állt.

– Még nem mondtad, mi szél hozottWestcottba – váltott témát Dillon.

– Az ember nem látogathatja meg a családját, ha kedve tartja?– dörmögte Robert.

Dillon néma utasítására Alyssa Robert vállára tette az ujjait. – Megsebesült, uram.

Robert ügyetlenül talpra botladozott, és megpördülve szitkok sorozata áradt ki ajkai közül.

– Engedj el, boszorkány! – kiáltotta utoljára, és ellökte a nő karját.

Legalábbis csak ennyit akart tenni. Alyssa látta a férfi szemében a láz szikráját és a fájdalom felvillanását, amikor a lába megroggyant, és elvesztette az egyensúlyát. Gyorsan visszaszerezte az egyensúlyát. De az a lökés elég erőteljes volt ahhoz, hogy a nő a földre zuhanjon, ahol olyan keményen érkezett az oldalára, hogy elakadt a lélegzete.

Félelem járta át, amíg fel nem fedezte, hogy a kapucni nem esett le az arcáról, hogy felfedje a fiatalságát. Az ezt követő megkönnyebbülés olyan nagy volt, hogy majdnem eltompította a halántéka felett kezdődő lüktetést, ahol a feje a padlónak csapódott.

Egy pillanatra mindenki mozdulatlanná merevedett, ahogy a teremben minden jelenlévő tágra nyílt szemmel meredt a nő összeroskadt alakjára a padlót borító gyékényen, majd lenyűgöző riadalommal a grófra, várva a válaszát.

Dillon arcán düh suhant át.

– Tisztelettel fogsz bánni vele! – üvöltötte Robertnek, arca elvörösödött, a nyakán kidudorodtak az erek, majd szembefordult a lovagokkal, fegyveresekkel és szolgákkal, akik rájuk bámultak. – Mindannyian tisztelettel fogtok bánni vele!

– Uram, kérlek! –tiltakozott Alyssa, nem akarta, hogy a férfi olyasmit mondjon vagy tegyen, ami még nagyobb ellenérzéseket szítana az emberei körében.

Félrelökve a fivérét, Dillon megszüntette a köztük lévő távolságot, egyik erős kezével megragadta a lány könyökét, és óvatosan talpra segítette.

– Nem szándékosan tette – erősködött a lány, és ellépett tőle, megszakítva a kapcsolatot, miközben kirázta a köpenyét. – Nem szükséges!

Robert szótlanul, bűntudattal teli, kába szemekkel bámult mindkettőjükre.

Alyssa még soha nem látta, hogy Dillon dühében megütötte volna a fivérét, de egy pillanatig attól tartott, hogy ez most megtörténhet, annyira dühösnek látszott.

Megrándult, amikor Dillon ehelyett a vállára tette a kezét.

Olyan ritkán ért hozzá.

Több embere, amint meghallotta a felfordulást, beljebb tolakodott, és jelentős gyülekezet alakult ki, amikor a férfi a figyelmüket kérte.

– Ez a nő – mondta, és a hangja elég tisztán csengett ahhoz, hogy minden fülhöz eljusson – felelős a jó egészségünk és a folyamatos jólétünk nagy részéért. Mégis mindannyian féltek tőle, és megvetéssel bántok vele!

Alyssa megpróbált visszahúzódni az árnyékba, kényelmetlenül érezte magát a ráirányuló figyelem miatt.

Dillon ezt nem tűrte, és megerősítve a szorítását, maga mellett tartotta a lányt. – Most már tudjátok, hogy minden ellene elkövetett sértés ellenem elkövetett bántásnak számít, és kellőképpen meg lesz büntetve! Minden kedvességet, amit ő ad nektek, ti kedvességgel fogtok viszonozni! A bölcs asszony olyan ajándékokkal van megáldva, amelyeket túl gyakran vettünk természetesnek. Többé nem fogjuk ezt tenni!

Alyssa a köpenye alól bámult rá, miközben a bámészkodók nyugtalanul pillantottak egymásra. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi nem szándékozik többet mondani, mindenki csendben szétszéledt.

Dillon felsóhajtott, és megszüntetve az érintését, szabadjára engedte a lányt.

A nő gondolatai kavarogtak, miközben figyelte, ahogy a férfi támogatóan átkarolja fivére derekát.

Most már engedelmesen, Robert megkapaszkodott Dillon vállában, és sántikálni kezdett mellette.

Alyssa, tartva a lépést követte őket, ahogy óvatosan eljutottak a lépcsőhöz, lassan fellépkedtek rajta, és elindultak a helyiségbe, amelyet Robert a sajátjának nevezett.

– Bárcsak ne tetted volna ezt, uram! – szólalt meg a nő.

– Miért?– Dillon felnyögött, gyakorlatilag már egyedül cipelve Robertet az utolsó néhány lépésen az ágyáig.

– Azok, akik nem hajlandók kedvesen bánni velem, nem fogják többé a segítségemet kérni.– Most, hogy az első sokk már elmúlt, meghatónak találta a férfi védelmét. Gáláns. A vágyát, hogy tisztelettel bánjanak vele, szívmelengetőnek. De nem tudja majd ellátni a feladatát, ha Westcott lakóinak még nagyobb okuk lenne arra, hogy elkerüljék őt.

Felhorkantott, miközben nem túl gyengéden a párnáknak döntötte a fivérét. – Ha nem tudnak kedvesen bánni veled, akkor nem érdemlik meg a segítségedet! Hol sebesült meg?

– Jól vagyok! – morogta Robert.

– A bal lábán, közvetlenül a térde felett.

Dillon lehámozta a fivéréről a lábvédőket, és hagyta, hogy a padlóra hulljanak. Elővette az övéből a tőrt, és elkezdte levágni az alatta lévő térdnadrágot, amely a nő által jelzett területet fedte.

– A visszatartott ajándék nem is ajándék – mormolta Alyssa, miközben előrehajolt, hogy közelebbről is megnézze a férfi által felfedett csúnya vágást. – Elkezdett gennyesedni. Ezért lázas. Ha sokkal tovább várt volna, elkerülhetetlenül elveszítette volna vagy az életét, vagy a lábát.

Robert elsápadt, amikor ezt meghallotta.

Dillon viszont csak még dühösebbnek tűnt.

– Előbb ki kell tisztítani – jelentette ki a nő kiegyenesedve.

Dillon összevont szemöldökkel meredt rá Robert mozdulatlan teste fölött. – A lenti cselekedetei után nem kellene ezt kérnem tőled!

– Nem is tetted – mutatott rá, majd további szavak nélkül távozott, hogy hozza a gyógynövényeit és friss vizet.

 

* * *

 

Dillon figyeltea bölcs asszony távozását.

– Sajnálom! – mondta Robert, megtörve a nő távollétében beállt csendet.

– Nem én vagyok az, akit bántalmaztál!

– Tudom! Jóváteszem!

– Gondoskodj róla, hogy megtedd! – parancsolta Dillon csalódva fivérében. – Mi késztetett arra, hogy ilyen szégyenteljesen viselkedj? A múltban többször is a segítségedre sietett. Meggyógyította a sérüléseidet. Elűzte a betegségeidet. Kölcsönözte neked az erejét azokban az első hónapokban, miután apánk meghalt, én pedig levertem a lázadásokat, és rendeztem a dolgokat Brimshire-ben. Nem ezt érdemelte!

Robert egy fintort vágott. – A jelenléte és a hatalma mindig is nyugtalanított. Attól tartok, a lázam miatt túlreagáltam.

– Ne nevezd többé boszorkánynak!

– Micsoda?

– Hallottad, amit mondtam! Most pedig mondd el, hogyan történt ez!

Úgy tűnt, Robertnek szüksége volt néhány pillanatra, hogy követni tudja a témaváltást. Dillon feltételezte, hogy ez is a láz következménye.

– Tolvajok.

– Westcott közelében?

– Néhány napnyi menetelésre, délre.– Megcsóválta sötét, kócos fejét. – Soha nem láttam még ilyen nagy csapatot. De sikerült mindet levágnunk!

Dillon a duzzadt, gennyes sebre mutatott.

– Nyilvánvalóan nem elég gyorsan.

– Szerencsés szúrása a rohadéknak! Bár koldusnak öltöztek, megesküdnék rá, hogy formáliskiképzésben részesültek!

A bölcs asszony visszatért, gyógynövényeket, kötszereket, egy vízzel teli tálat, és egy tiszta rongyot cipelve. Letette a tálat az ágy melletti asztalra, a rongyot belemártotta a vízbe, és kinyomkodta belőle a felesleges folyadékot.

Dillon élesen a fivérére pillantott.

Robert a gyógyító felé fordult.

– Bocsáss meg nekem, Bölcs! Nem akartalak bántani!

Dillon érezte a nő tekintetét, miközben a gyulladt sérülés fölé hajolt, és tisztogatni kezdte, csodával határos módon úgy sikerült neki, hogy nem fedte fel a kezét. Az a pillantás, amit tegnap este sikerült rájuk vetni, ritkaságszámba ment.

– Talán egy kis mágia járja át a véredet, uram – mormolta a lány.

A férfi elmosolyodott a Robert arcán megjelenő kifejezésre a nő incselkedő válaszára. Amikor az említett férfi összerezzent a lány segítségétől, Dillon vigasztalóan a vállára tette a kezét. – Rosszabbá tettem a helyzetet, igaz? – kérdezte egy idő után.

– Hogyan, uram?

– Lent. Az emberekkel.

A lány válla enyhén megemelkedett, miközben megvonta a vállát. – Ha így történt, aligha fogom észrevenni a különbséget.

A férfi sajnálkozva bólintott. – Csak meg akartam könnyíteni a dolgodat!

– Tudom! – Még egyszer utoljára megvizsgálta a sebet, hogy megbizonyosodjon róla, hogy tiszta. – És nagyra értékelem az erőfeszítéseidet. De nem tudod eltörölni a babonák generációit néhány szigorúan kimondott paranccsal, uram!

Dillon akart még valamit mondani, de fájdalmasan tudatában volt fivére kíváncsi tekintetének, amely ide-oda cikázott közöttük.

A bölcs asszony kiegyenesedett, félretette a tálat, majd a sebre tette a kezét. Köpenyének fekete anyaga előrecsúszott, hogy eltakarja a csodát, amit végrehajtott.

Nem tartott sokáig. Talán egy percig sem. Mire a nő visszahúzta a kezét, a köpenye ujja is utána húzódott, a seb bezárult. Bár nem gyógyult be teljesen, de a dühös vörös szélei egy sima, rózsaszínű vonallá húzódtak össze, amely már nem minősült veszélyesnek.

Ahogy Dillon megfigyelte, a nő a kisebb sérüléseketteljesen begyógyította, nem hagyva nyomot a létezésükről. Azonban a mélyebb sebeket, vagy azokat, amelyek túl sokáig gennyesedtek, mielőtt a tudomására jutottak volna, úgy kezelte, mint Robertét, először megtisztította, majd begyógyította őket, hogy többé ne jelentsenek veszélyt, vagy ne okozzanak túl sok kellemetlenséget. Ami megmaradt, azt gyógynövényekkel és borogatással kezelte.

Talán a súlyosabb sérülések gyógyítása egyszerűen több energiát igényelt, mint amennyivel törékeny alakja rendelkezett.

A férfi elkomorult. Bár függetlenül azok súlyosságától, az ő sebeit mindig teljesen begyógyította.

– Rosszul vagy, Gyógyító?

A fivére óvatos kérdése rádöbbentette Dillont, hogy mereven bámulja a makulátlan fehér kötést, amelyet a nő Robert combjára tekert, miután megszórta gyógynövényekkel. A tekintete a bölcsasszonyra siklott, aki kissé megingott.

A hosszú, álmatlan éjszaka megtette a magáét.

Amilyen bölcs volt, olyan makacs is, tagadóan megrázta a fejét, és enyhe megingással a lépteiben elindult a nyitott ajtó felé.

Dillon aggódva indult utána.

– A fivérednek szüksége van rád, uram – mondta anélkül, hogy a férfira nézett volna. – Gondoskodj róla, hogy ágyban maradjon, hogy ne nyíljon fel újra a sebe!

A férfi bólintott, mert rájött, hogy a nő nem örül a segítségének. – Köszönöm, Bölcs! Visszafizetem ezt az adósságot!

– Minden adósság az enyém, uram! – Távozott ezeka szavak után.

– Mit gondolsz, mire gondolt ezzel?– kérdezte Robert értetlenül.

Dillon az üres ajtót bámulta. – Nem tudom!

 

* * *

 

Másnap reggel Dillon kilépett a belső várudvarba, és biccentve üdvözölte Sir Simont. A nála három évvel fiatalabb Simon közvetlenül Brimshire ostromának kezdete előtt állt a szolgálatába. Dillon nem tudta, honnan jött, vagy kinek az uralmát hagyta ott, de Simon az egyik legerősebb harcosnak bizonyult, akivel Dillon valaha is megküzdött.

– Hogy van a Kölyök?– kérdezte Simon.

A Westcottban töltött első napjaiban Simon megfigyelte, hogyRobert milyen hevesen védte abátyját, valahányszor felröppentek a pletykák az állítólagos kegyetlenségéről. Simon farkaskölyökhöz hasonlította őt, és Robert legnagyobb bánatára rajta is ragadt ez a kétes cím.

Dillon felnyögött. – Nyafog, hogy kiengedjék.

– Nem nyafogok! – csattant fel Robert, amikor kissé sántítvacsatlakozott hozzájuk. – Soha nem is nyafogtam! És figyelembe véve, hogy hány ellenséget öltem már meg, és hogy a kegyetlen hírnevem majdnem vetekszik a bátyáméval, nem gondolod, hogy ideje lenne már nem Kölyöknek hívni?

Simon ünnepélyesen bólintott, sötétszőke haján megcsillant a napfény. – Talán itt az ideje, hogy inkább Süldőnek szólítsalak.

Robert elkáromkodta magát, és a karjait Simon nyaka köré fonta. Simon nevetve visszalökte. A következő dolog, amit Dillon látott, hogy ők ketten a földön gurulva birkóztak.

Sóhajtva lehajolt, megragadta a tunikájuk hátulját, és felrántva szétválasztotta őket.

– Ugyan már, gyerekek! – Robertet enyhén meglökve a vártorony felé irányította. – Menj, keress magadnak helyet a tűz mellett! Ha újra felszakad a sebed, a bölcs asszonynak fogsz felelni!

Robert az orra alatt morogva távozott.

Simon elvigyorodott, és a fejét ingatta.

– Mi hír Camdenről?

– Ahogy vártuk.

– Az alamuszi rohadék! Tudja, hogy nem tudna ellenállni a seregednek! Mindazokból, amiket hallottunk, a raktárai már annyira kimerültek, hogy bármilyen ostromnak alig több mint két hét alatt vége lenne.

– De mégiscsak lesz ostrom!

– Camden még mindig pattanás a seggünkön? – szólt közbe egy rekedt hang. A hozzájuk csatlakozó nagydarabGavint megelőzte a szaga. Magas és sötét bőrű, temperamentumos harcos volt, jókedélyű természettel, de olyan erős ellenszenvet táplált a fürdés iránt, hogy Dillon mindig igyekezett háttal a szélnek maradni.

Simon felsóhajtott. – Igen.

– Ostromot akar, az biztos! Mikor indulunk?

Dillon Simonon gondolkodott.

– Te és én egyforma méretűek vagyunk, nem gondolod?

Simon Dillonra nézett, aztán lefelé, saját magára. – Igen. Meglehetősen.

Dillon Gavinre pillantott.

– Gondolod, hogy ki tudna úgy nézni, mint én, ha felvenné a páncélomat?

Gavin megdörzsölte az állán lévő fekete borostát, és előbb az egyik, majd a másik irányba billentette a fejét.

– Amíg viseli a sisakot, hogy elrejtse az aranyszínű fiús haját, szerintem működne. Miért? Nem akarod magára hagyni a Kölyköt?

– Nem. Még nem.– Dillon Simonra nézett, és felvonta a szemöldökét. – Mit szólsz hozzá, Simon? Hajlandó lennél utánozni engem a Kölyök érdekében?

– Bár a páncélod kétségkívül lehúzna a súlyával és végtelenül felhorzsolna, de megtenném – viccelődött mosolyogva.

– Kitűnő!Gideonide hozza neked a páncélomat, amíg te és az emberek felkészültök az indulásra. Gavin, te megvárhatsz, és a hét végén elkísérhetsz engem és még egy maroknyi emberünket. Kis szerencsével csatlakozunk hozzájuk, mielőtt elérik Pinehurstöt.

Simon bólintott.

– Kétségtelenül csatlakozol. Az utánpótlásszekerek nélkül, amelyek lelassítanának benneteket, sokkal gyorsabban fogtok haladni.

Gavin egyetértően morgott.

– Ne vegyétek fel a harcot Camdennel, ha előbb értek Pinehursthöz – figyelmeztette Dillon. – Csupán mutassátok meg magatokat, és kezdjétek el összeszerelni a hajítógépeket. – Semmi oka nem volt azt hinni, hogy Camden feladná Pinehurstöt, amíg erőszakkal nem kényszeríti erre.

– Amint letáborozunk, azonnal hozzálátunk a munkához.

Gavin kuncogott, miközben Simon elsétált.

– Mi az?

– Csak arra a bolond Camdenre gondoltam. Nem kétséges, hogy ott fog állni röhögve a falak tetején, és sértéseket zúdít szegény Simon fejére, nem is sejtve, hogy nem te vagy az.

Dillon elmosolyodott. – Igen. De a tréfa rajta fog csattanni, nem igaz?

 

* * *

 

Dillon még három napig nem indult el, s ezalatt az őrületbe kergette Robertet az anyáskodásával. Legalábbis akkor anyáskodott, amikor Alyssán kívül senki más nem volt jelen. A fennmaradó időben durván panaszkodott a kellemetlenségekre, hogy el kell halasztania az indulását.

Alyssa mindkét testvér viselkedését szórakoztatónak találta, és irigyelte a köztük lévő kapcsolatot.

Mivel nem szívesen távolodott el túlságosan Dillon mellől, vagy bújt ki a Westcottban vállalt számos kötelessége alól, ritkán volt alkalma meglátogatni a saját családját. Nem tudott nekik biztonságosan leveleket küldeni, mert nem akarták, hogy bárki is megtudja, hol tartózkodnak. Arra sem kérte őket, hogy meglátogassák. Westcott és lakói az évek során nagy bánatot okoztak mind az édesanyjának, mind a nagyanyjának. Nem kényszerítette volna őket, hogy visszatérjenek.

Meggelegyszerűen azért nem találkozhatott, mert Meg számára nem volt biztonságos egyedül utazni.

A fivére, Geoffrey pedig azzal volt elfoglalva, hogy megpróbálja megtalálni a helyét ebben a világban.

– Úgy bánik velem, mint egy gyerekkel! – mormogta Robert, miközben nézte, ahogy Dillon és az emberei átügetnek a felvonóhídon.

– Csak te vagy neki – suttogta a lány a férfi mögé lépve.

A férfi megrándulva megpördült, és hunyorgott a napfénytől, miközben nézte a közeledő nőt.

Dillonnal ellentétben, aki mintha mindig megérezte volna a közeledését, Robert ritkán volt tudatában Alyssa jelenlétének, amíg meg nem szólalt.

Alyssa feltételezte, hogy ez is oka volt a férfi nyugtalanságának a közelében.

– Azok után a veszteségek után, amelyeket mindketten elszenvedtetek – folytatta a nő –,nem természetes, hogy meg akar védeni téged?

– Gondolom – ismerte el a férfi. – De ettől még nem lesz könnyebb elviselni a ragaszkodását, hogy Westcottban maradjak. A lábam már nem fáj. Ritkán fáj – javította ki magát, kétségtelenül attól tartva, hogy a nő látja az igazságot. – Sokszorosan bizonyítottam már a harcban való jártasságomat. Nincs okarra, hogy ne tartsak vele, a saját makacsságán kívül!

Alyssa egy pillanatig a férfit tanulmányozta.

– Csak az unalom miatt vagy nyugtalan?

Elsétált, majd visszatért. Ha a lány levette volna a köpenyét, tudta, hogy a férfi azt sem venné észre. Ennyire nyugtalannak tűnt.

– Igen. Biztos vagyok benne, hogy ez minden!

A lány percekig nem szólalt meg újra. Mindig is zűrzavart érzett Robertben, amikor megérintette. Mindezt azóta, mióta először gyógyította meg, miután Dillon szolgálatába állt. Alyssa kezdetben azt feltételezte, hogy ez abból fakad, hogy Robert kényelmetlenül érzi magát körülötte, de fokozatosan rájött, hogy valami másból ered. Nem tudta, mi az oka, és azt sem, hogy milyen mélyre nyúlt. Hacsak a férfi nem csökkentette a védelmét, mint akkor, amikor begyógyította ezt a legutóbbi sebet, amit igyekezett elrejteni előle. Alyssa azonban éles szemmel figyelte a körülötte lévőket. Az, hogy az emberek kerülték, és kevés alkalma volt másokkal beszélgetni, általában bőven hagyott időt arra, hogy tanulmányozza őket. És észrevette, hogy Robert zaklatottsága mindig a tétlenség pillanataiban fokozódott.

Mintha a tétlenség túl sok időt hagyna neki a gondolkodásra vagy az emlékezésre.

De mire emlékezik?

Miközben Robert tovább lépkedett, kissé sántikálva, Alyssa azon tűnődött, vajon a férfi vágya, hogy Dillonnal tartson, abból fakad-e, hogy elfoglaltságot akar, vagy attól tart, hogy Camden árthatnaDillonnak valamilyen árulással.

– Mielőtt megérkeztél – szedte végül össze a bátorságát –, a bátyád nyugtalanságát fejezte ki Pinehurst ostromával kapcsolatban.

Robert megtorpant, és a homlokát ráncolta. – Valóban?

– Igen. Ezért nem akart hallani sem arról, hogy elkísérjem, bár a múltban már gyakran megtettem. Kezdek azon tűnődni, hogy nem ez-e az igazi oka annak, hogy téged is hátrahagytak.

– Camden ravasz kis fattyú tud lenni, amikor józan – mormolta Robert, és visszatért, hogy a lány fölé tornyosuljon. – Láttad a jövőt, Bölcs? Ismered ennek a hadjáratnak a kimenetelét?

– Ez meghaladja a képességeimet – válaszolta, és idősnek hangzó suttogásával bocsánatkérést közvetített. – A jövő eseményeiről való tudásom az időnkénti előérzet-álmokra korlátozódik, amikhez sajnos az utóbbi időben hiányzott az alvás.– Nem, a legutóbbi álmait gonosz képek szőtték át, amelyekben Dillon a karjaiba vette, és az ágyába vitte. Ahogy az ajkát az övére tapasztja, miközben a kezeivel simogatja őt.

Robert a hajába túrt, a frusztráció gesztusa, amelyet a bátyjától tanult. – Nem hagyom, hogy Dillon elhibázott próbálkozásai, hogy megvédjen engem, megakadályozzanak abban, hogy védjem őt,miközben Pinehurst felé közeledik.– Éles pillantást szegezett a lányra, mintha kihívná, hogy ne értsen vele egyet. – Követni fogom őt, és a fák között maradok!

Alyssa megkönnyebbülten bólintott. – Imádkozom, hogy ez az elővigyázatosság szükségtelennek bizonyuljon!

A férfi meglepettnek tűnt. – Nem fogod megakadályozni, hogy elmenjek?

A nő szemöldöke felszaladt. – Sem hatalmam, sem felhatalmazásom nincs rá.

– A bátyám annyira bízik a tanácsaidban, hogy néha elfelejtem...– morogta.

Hogy ő egy szolga? Egy pór?

Bárcsak Alyssa is el tudná felejteni.

– Összeszedem a gyógynövényeket, amikre szükséged lesz, ha a lábad tovább is kínozna, vagy ha bárki megsérülne – mondta neki, majd megfordult és elsétált, és azt kívánta, bárcsak ott lehetne, hogy meggyógyítsa Dillont, ha megsebesülne.

– De én nem tudom, hogyan kell alkalmazni őket – tiltakozott Robert a nőt követve.

– Adok utasításokat a használatukhoz.

– Miért nem jössz egyszerűen velem?

Robertbiztosan nagyon aggódhatott a bátyjáért, ha hajlandó volt elviselni az ő társaságát – csak ők ketten és a fegyverhordozói – egy ilyen úton.

– Nem mehetek a bátyád kívánsága ellen, Robert!

– De énigen – emlékeztette a férfi.

– Te a fivére vagy! Családtag. Én csak egy gyógyító vagyok. Lord Dillon azt kívánja, hogy maradjak Westcottban, így hát itt is maradok Westcottban.

– Igenis, Bölcs – mormolta a férfi egy csipetnyi bűnbánattal. – Bocsáss meg, hogy erőltettem a dolgot!

A nő elmosolyodott.

– Napról napra jobban hasonlítasz a bátyádra!

 

* * *

 

Madárcsicsergés incselkedett Dillonnal és a társaságával, az út egyik oldaláról a másikra és visszarepdesve. Halk zizegő hangok töltötték ki a közbeeső réseket, ahogy apró élőlények furakodtak az erdő talaján heverő törmelékben.

Hűvös szellő rebbent a férfiak között, megakadályozva, hogy a fentről ragyogó nap megsüsse őket a páncéljukban és a vastagon bélelt köpönyegükben. Meglibbentve a lovak sörényét továbbhaladt, hogy aranyló leveleket tépkedjen a fákról.

Dillon csak fél füllel hallgatta az emberei beszélgetését. Gondolatai folyton visszatértek a közelmúlt eseményeihez. Különösen azokhoz, amelyekben a bölcsnő is érintett volt.

Tényleg azt hitte, hogy soha nem fog megnősülni? Amikor elmesélte neki az álmát – az álmot, amelyről annyira biztos volt, hogy jel volt, bár nem osztozott az adottságaiban –, a nő lehetetlennek tartotta.

Látta a jövőt? Álmodott róla, ahogy ő is?

Vagy, mivel most már tudta az igazságot a férfi szexuális hódításairól (ha lehetett így nevezni), azt gondolta, hogy egyetlen úrihölgy sem akarja őt? Hogy senki sem tudná szeretni?

Fintorogva nézte az előttük húzódó, repedezett és gödrös földutat.

Feltételezte, hogy a nő lesz a legjobb bíró. Ő mindenki másnál jobban ismerte őt.

Hány éjszakát töltöttek már együtt a sakktábla, vagy amalomjáték fölé görnyedve, poénokat cserélve, vagy kényelmes csendben, esetleg heves vitába bocsátkozva?

Miért ne találhatnaegy olyan menyasszonyt, aki hajlandó lenne ilyesmire?Tűnődöttegyre frusztráltabban. Egy olyan menyasszonyt, mint az álmai bájos asszonya, akivel végre megízlelte az igazi gyengédséget?

Egy másfajta heves vita keveredett mögötte.

Sir Guy-nak és Sir Aubrey-nak is tetszett a suszter lánya. DillonnakWestcottban kellett volna hagynia a párost, és helyettük tapasztaltabb harcosokat hoznia magával. Idősebb, csúnyább, tapasztaltabb harcosokat, akik még akkor sem tudnák felhívni magukra egy hajadon figyelmét, ha megpróbálnák. Akkor Dillonnak nem kellene ezt végighallgatnia.

Gavin egy trágár kocsmai dalt kezdett énekelni, hogy elnyomja a fiatal lovagok civakodását.

Lucifer seggére! Alig egy napja voltak úton, és Dillon máris belefáradt a társaságukba.

Hangulata egyre sötétebb lett, és már nyitotta a száját, hogy egy parancsotvakkantson, hogy elhallgattassa őket.

Valami nekicsapódott a jobb vállának.

Dillon nyögve összeszorította a fogait, amikor tüzes fájdalom hasított a vállába, és végigvonult a karján, úgy égetve, mintha valaki fáklyát nyomott volna a húsához.

Lenézett, és a páncélját átszúró nyílvesszőre meredt.

– Fegyverbe!– kiáltotta Sir Laurence.

A kardok elhagyták a hüvelyeket.

Dillon kényszerítette jobb kezének ujjait, hogy saját kardja markolata köré fonódjanak. Kínjában morogva kihúzta a hüvelyből, és az ölébe fektette, miközben az íjászt kereste, aki a nyílpuskát tartotta.

Egy újabb nyílvessző fúródott a jobb combjába.

Guy és Aubrey, a férfiak, akiket pillanatokkal korábban még bánt, hogy magával vitt, felzárkóztak a kétoldalára, és megpróbáltak Dillon és az közé állni, aki meg akarta ölni.

De Dillon már megtalálta az íjászt.

Dühödten felüvöltött, és előre sarkallta a lovát.

Az erős csatamén letért az útról, és berontott az erdőbe.

Megállva a fák között, Dillon elengedte a gyeplőt, bal kezével előhúzott egy tőrt, és a fickó felé dobta, aki megpróbált elbújni a fa törzse mögé, amelynek ágai tartották.

Dillon elégedetten figyelte, ahogy a penge mélyen a férfi mellkasába fúródik.

Guy a kardjával mutogatott. – Ott! És ott!

Amikor az íjász a földre zuhant, Dillon követte Guy mutogatását, és látta, hogy talán egy tucatnyi ember siklik árnyékról árnyékra.

Az alacsony faágak miatt túl nehéz volt lóháton követni őket.

Guy a földre ugrott, és előre rohant. Aubrey, megfeledkezve a civakodásukról, szorosan követte.

Dillon lecsúszott a nyeregből, káromkodott, amikor megérezte a combján lévő sebből sugárzó fájdalmat, és majdnem elejtette a kardját. Jobb karja használhatatlan volt, ezért a kardot átvette a bal kezébe.

Laurence, Edric és John csatakiáltásokat üvöltve a többi zsivány után indultak.

A fegyverhordozók ugrottak, hogy elkapják a lovak kantárját.

– Uram!– kiáltotta Gideonmegállva mellette.

Dillon intett az apródjának, hogy vegye át az irányítást a mellette lévő csatamén felett, majd elindult előre.

Sir Gavin megragadta a sértetlen karjánál fogva, és megállította.

– Hagyd, hogy a többiek elűzzék őket, amíg én ellátom a sebeidet!

Dillon megrázta a fejét. – Túlerőben vannak! A sebeim várhatnak! Csak törd el a szárat!

A testes harcos habozott egy pillanatig, aztán megragadta a Dillon vállából kiálló nyílvessző szárát, és letörte a nagyját.

Dillon felmordult, ahogy a fájdalma megduplázódott.

Gavin ugyanezt tette a Dillon combjába fúródó nyílvesszővel is, így a férfi szabadabban mozoghatott anélkül, hogy a szárak beleakadtak volna az ágakba.

Összeszorított fogain keresztül szívva be a levegőt, Dillon erősebben markolta meg a kardját.

– Menj Guy-jal és Aubrey-val!

Bólintva,Gavin a duó után indult, akik már utolérték a banditákat, és harcba szálltak velük.

Dillon megfordult, hogy megnézze, hogyan boldogulnakLaurence és a többiek.

Egy harmadik nyílvessző olyan erővel találta el a mellkasát, hogy hátratántorodott egy lépést.

Újabb tüzes agónia.

Döbbenten nézett az íjászra, akit leterített.

A férfi mozdulatlanul, egy összetört kupacban feküdt az erdő talaján, fegyvertelenül.

Két íjász.

Két íjász volt.

Kinyitotta a száját, hogy figyelmeztesse az embereit, de felfedezte, hogy nem kap hozzá elég levegőt. A mellkasát, ahol nem a nyílvesszőtől fájt, feszülőnek érezte. A szíve hevesen kezdett verni. A lábai elgyengültek.

Valaki a nevét kiáltotta. Talán Gideon?

Egy felbőszült medveüvöltéshez hasonló hang töltötte be az erdőt.

Dillon hátrafelé tántorodva a csataménjébe ütközött, majd nekitámaszkodott. Szemei a fákat fürkészték felettük és körülöttük, amíg meg nem találta a második íjászt.

– Ott! – kiáltotta, amilyen hangosan csak tudta, és a kardját a férfira szegezte.

Egy tőr fúródott a férfi torkába.

Dillon térdre rogyott. A lélegzete ziháló és szaggatott lett, recsegett a tüdejében, mint a megszáradt levelek. A feje szédülni kezdett. A vér átitatta a palástját, a tunikáját és a térdnadrágját.

Mivel képtelen volt talpon maradni, a hátára rogyott.

Egy hatalmas alak dübörgött előre, és megragadta az íjászt, mielőtt az a földre eshetett volna.

Dillon pislogott, amikor a jövevény felnyársalta a haldokló íjászt a kardjával, majd újabb áldozatot talált. És még egyet. Úgy hasította fel őket, mint egy éhes farkas.

Robert?

A sátán vérére! Mit keresett ott Robert?

Úgy tűnik, úgy harcolt, mint egy berserker[1], és mindenkit könyörtelen pontossággal megölt, aki csak elérhető közelségébe került.

Gideon letérdelt Dillon mellé, és nyomást gyakorolt a mellkasán lévő sebre, megpróbálva elállítani a vér folyását.

Dillon felnyögött, sötétség kezdte elhomályosítani a látását.

Nem tudta, meddig dúlt a csata, miközben ott feküdt levegőért kapkodva, és káromkodva, hogy képtelen az embereivel együtt harcolni.

Robert térdre ereszkedve fölé hajolt, kék szemei vadak voltak, arca és tunikája csillogott azok vérétől, akiket megölt.

– Dillon!

Dillon elengedte a kardja markolatát, és felemelte a bal kezét.

Robert megszorította. – Egy kivételével mind halottak. És ő is csak addig él, amíg ki tudjuk kérdezni.– Valakire ránézett Dillon mögött. – Guy! A zsákomat! Gyorsan!

A fivére kék szemében hatalmas félelem volt, amikor pillantása visszatért Dillonra.

– B-B-ölcs – mondta Dillon.

Robert bólintott. – Elviszlek hozzá. Aubrey!

Aubrey csatlakozott hozzájuk a földön, miközben a többiek körülöttük tolongtak. – Igen?

– Nyomd le a sebeit! – Robert megszorította Dillon kezét. – Csak egy pillanat, testvér.– Felállt, megragadta Gideont, és a fiatal fegyverhordozó lovához vezette.

Az emberei lábain keresztül Dillon látta, hogy a két férfi heves szóváltásba keveredik, mielőtt Robert felordított volna: – Marcus!

Azon vitatkoztak, hogyan vigyék vissza Westcottba?

Ha igen, akkor nem számított. Dillon látott már ilyen sebeket a korábbi csatákban.

Miközben Gideon és Marcus tanácskozott, Robert visszatért Dillon mellé, és elkezdte eltávolítani Dillon vértjét.

Minden rántás, minden lökés a fájdalom újabb hullámait sugározta a testébe.

Robert egy-egy pengét szúrt Dillon palástjába a nyílvesszők tövénél. A zsákjából gyógynövénycsomagokat húzott elő, amelyeket remegő kézzel szórt a sebekre.

Dillon gondolatai a nőre terelődtek, aki kétségkívül odaadta ezeket a gyógynövényeket.

Amikor mesélt a gyógyítónak az álmában látott menyasszonyról, a nő annyit mondott, hogy soha nem fogja feleségül venni.

– Boszorkány – suttogta.

– Elviszlek hozzá, fivérem – fogadkozott újra Robert.

Dillon nem foglalkozott vele.

A látónak igaza volt. Soha nem fogja feleségül venni az álmában látott nőt.

Nem élne elég sokáig ahhoz, hogy megtalálja a nőt.

 

---

[1]A legendás skandináv harcosok egyik fajtája, akik őrjöngve és félmeztelenül harcoltak a sebektől függetlenül (valószínűleg pszichotróp és hallucinogén szerek fogyasztása miatt).