Prológus - 1. Fejezet

 

Prológus

 

Anglia, 1191

 

Fordította: Szilvi

 

– Hol van apa? – kérdezte Alyssa, mivel nem tudta tovább elviselni a kínos csendet.

– Kint – felelte az anyja a szövőszék előtt térdelve, a földes padlójú kis kunyhóban, ahol Alyssa felnőtt. Az anyja befejezte az utolsó sort, aztán elvágta a lelógó szál végét.

Alyssa kinézett az ablakon, de nem keresgette különösebben.

Kellemesen hűvös szellő fújdogált a reggeli napsütésben. A napnyugta színű levelek még csak most kezdtek hullani a fákról, a tél közeledtét jelezve. Élénk színűre festették az erdőt az elkülönült ház körül.

– Dühös? – kérdezte tétovázva.

– Aggódik – javította ki az anyja –, ahogy mi mindannyian.

Alyssa másod unokatestvére, Meghan a kandalló mellett üldögélt, homlokát ráncolta, fogai az ajkát rágcsálták. Hasonló korúak voltak, és gyerekként a legjobb barátnők voltak, amíg Meg szüleit meg nem ölték, amikor Alyssa tízéves volt. Meghan akkor a nagyszüleihez költözött, elég messze ahhoz, hogy megakadályozza a kettejük találkozási lehetőségeit.

Az anyja felkelt, odament a sarokasztalhoz, és letette a tűt a kezéből.

Matthew, Alyssa apja, bár megvakult, nem vesztette el asztalosságban szerzett ügyességét. Szeretettel készített minden asztalt, széket és szekrényt kicsi otthonukban.

Alyssa felvette a hosszú fekete köpenyt, kicsit megrázta, hogy ellenőrizze a hosszát. Tökéletes. A nagyanyja néhány centivel magasabb volt, mint Alyssa, ezért az összes köpenyét le kellett rövidíteni.

– Köszönöm!

Félelem és szomorúság árnyékolta be az anyja vonásait, amikor visszatért, amitől összeszorult Alyssa mellkasa.

– Kérlek, fontold meg ezt újra, kislányom!

A lány nagyot nyelt és megrázta a fejét.

– Ezt akarom! Meghoztam a döntésemet.

Férfi hangok hallatszottak kívülről: az egyik lágy és halk, a másik dühös.

Alyssa fivére, Geoffrey nyitotta ki az ajtót, és lépett a házba. Az ajka összeszorult, amikor pillantása a nagyanyja fekete köpenyét felöltött alakjára vetődött.

– Nem akartam hinni anyának, amikor megkaptam a levelét! Mit tettél?

Alyssa felemelte állát.

– Amit már régóta meg akartam tenni. Megtettem az előkészületeket, hogy átvegyem nagymama szerepét, mint Westcott bölcs asszonya.

A férfi káromkodni kezdett.

– Geoffrey! – szólt rá az anyja megrovóan.

– Nos, ez őrültség! – dühöngött tovább.

Alyssa visszafogta a saját temperamentumát, tudva, hogy a testvére dühöngése, az érte való aggodalom következménye.

– Ez nem őrültség! Nagymama évről évre gyengébb és törékenyebb. Nem folytathatja Westcott boszorkányának a munkáját.

– Akkor Westcottnak nélküle kell boldogulnia!

– Nem látom okát, hogy miért kellene. Ezekkel a köpenyekkel álcázom magam és helyt fogok állni!

– Mert kellene – sziszegte a fivére –, mert az általad választott út mindig szívfájdalomhoz vagy halálhoz vezet!

Anyja és Meg arckifejezése egyetértésüket fejezte ki.

– Nem értem, hogy miért kellene – mondott ellent Alyssa.

A fivére előre lépett egyet.

– Azt hittem tudod, hogy hogyan viszonyulok az érzéseidhez Westcott merész grófja irányában?Vagy a szörnyűséges Westcott gróf iránt, ha a pletykák igazak.

A lány feldühödött.

– Te magad is a pletyka áldozata vagy! Tudod, hogy az emberek legszívesebben mindig a rosszat hiszik el. Anya állítólagos boszorkányságáról szóló hamis pletykák tönkretették az életét. És ti mégis minden hazugságot elhisztek Lord Dillonról?

– Erőszak követi, bárhová is megy. Le tudod ezt tagadni?

– Elítélnéd, mert védi a királyát? A királyunkat?

A férfi összeszorította a száját.

Meg alig mert megszólalni.

 – Nem félsz tőle, Alyssa? Anglia minden lakosa azt teszi.

– Okkal – motyogta Geoffrey.

– Nem, nem! Mindannyian tudjátok, hogy a pletykák nem igazak. Saját szememmel láttam, milyen kedvességre képes Lord Dillon. És nagymama sem mondott semmi rossz dolgot róla.

– Túl sok jó dolgot. Teletömte a fejed butaságokkal!

Geoffrey fel-alá járkált.

Alyssa az anyja szemébe nézett.

– Tudod, hol van a nagymama?

– Azt hiszem, a festékeiért ment. Mindjárt megnézem hol késlekedik.

Alyssa megvárta, hogy anyja távozzon, majd a fivéréhez fordult.

– Kérdezd meg újra, miért csinálom ezt!

– Miért kell ezt tenned? – kérdezte tehetetlenül a testvére, miközben visszatért a lány mellé.

– Mert belefáradtam a rejtőzködésbe!

A férfi az éjfekete anyagra mutatott, amely eltakarta a lány testét.

– Ez nem rejtőzködés?

– Ne játszd a hülyét! – csattant fel a lány.

– Te...

– Szeretem anyát – szakította félbe, és lehalkította a hangját, hogy ne hallatszódjon ki. – De nem akarom azt az életet, amit ő választott! Nem akarok teljes elszigeteltségben élni, állandóan az életemért rettegni. Tudod, hogy mindig is úgy szerettem volna használni az ajándékaimat, amire azokat szánták. Segíteni akarok másoknak!Gyógyítani az embereket. Vezetni őket, ahogy csak tudom. És Lord Dillon boszorkányaként ez lehetővé is válik számomra, anélkül, hogy az életemet kockáztatnám.

A fivére felhorkant.

– Már aznap este kockára teszed, amikor a szolgálatába lépsz!Segíteni akarsz Lord Dillonnak elfoglalni Brimshire-t, ugye?

Alyssa bólintott.

– Biztos vagy benne, hogy be tudsz minket juttatni?

– Igen. Anya odaküldött, még az ostrom kezdete előtt, mondván, hogy szükség lesz rám. Úgy gondolják, hogy közéjük tartozok.

– Biztos látomása volt.

– Igen. És ha tudta volna az okát, hogy miért lesz rám ott szükség, akkor megtagadtam volna!

– Geoffrey...

– Meg fogsz halni a szolgálatában! – jósolta Geoffrey, gyötrelmes arccal. – Erőszak követi őt, bárhová is indul. És az iránta érzett szerelmed arra fog késztetni, hogy meggyógyítsd minden sebét, akár halálos, akár nem! – Megrázta a fejét. – Nem akarlak elveszíteni, ezért még egyszer arra kérlek, gondold át ezt újra!

A lány nagyon nyelt.

– Meghoztam a döntésemet!

A férfi hosszan meredt rá.

– És neked kell megvalósítanod! Kint várlak!

Minden további szó nélkül otthagyta.

Alyssa Megre nézett.

Meg a barátnője, és eddig mindig támogatta őt. Soha nem próbálta letéríteni a választott útról.

Alyssa anyja és nagyanyja lépett a szobába.

A nagyanyja Alyssa mellé ment, és egy anyagból készült tarisznyát nyújtott oda neki.

– Festékek a kezedre. Mutasd meg újra, hogy tudod használni őket!

Alyssa engedelmesen elvette a tarisznyát, és az asztalhoz ülve úgy alkalmazta a festékeket, ahogyan a nagyanyja tanította. Amikor befejezte, fiatalos keze egy idős asszony kinézetét keltette. A bőr vékonynak és májfoltosnak tűnt.

A nagyanyja jóváhagyóan bólintott.

– Jó tanárom voltál – mondta Alyssa. – Köszönöm, nagymama!

A festékeket a táskába dobva, Alyssa felállt.

A nagyanyja megszorította a kezét, és hosszú ideig meredt rá. – Megértem, miért csinálod ezt – mondta halkan.

És Alyssa látta a fáradt szemekben, hogy igazat mond.Megértette az összes okot, ami arra késztette Alyssát, hogy Westcott boszorkányává váljon.

Alyssa anyja egy lépést tett feléjük.

– Anya, ne...

– Beatrice! – szólt rá a nagyanyja élesen.

Az édesanyja elhallgatott.

– Talán túl sok szeretettel beszéltem Lord Dillonról – mormogta a nagyanyja.

Alyssa megrázta a fejét. – Csak az igazat mondtad!

A szomorúság ellágyította a nagyanyja hangját.

– Soha nem fog beléd szeretni, Alyssa!

Tudta, hogy a nagyanyja nem azért mondta, hogy megbántsa, de mégis fájt.

– Tisztában vagyok ezzel. Úgy fogja gondolni, hogy én ugyanaz az idős, bölcs asszony vagyok, aki már az apját és a nagyapját is szolgálta. És mindaddig ezt fogja hinni, amíg ezeket a ruhákat viselem.

Anyja arca megriadt.

– Ugye nem szándékozol levetni őket?

– Dehogy – biztosította Alyssa. – A nagymama megesketett, hogy a saját biztonságom érdekében nem teszem.

A nagymamája megszorította a kezét.

– Olyan ártatlan vagy, Alyssa! Nem tudod, mit jelent szeretni valakit, aki nem viszonozza ezt a szerelmet. Szeretni azt, aki soha nem szeret szabadon vissza. A fájdalom, amita jelenléte által okozott öröm kísér. Nem tudod, hogy milyen szenvedés vár rád, amikor az, aki után áhítozol, valaki mást választ.

– De tudom – erősködött Alyssa, és azt gondolta, hogy megéri az árat, amit fizetni fog.

A nagyanyja felsóhajtott.

– Nem, dehogy tudod! De attól tartok, hamarosan meg fogod tudni. – Elengedte Alyssa kezét, és a kandallóhoz ment.

Alyssa anyja előrelépett, szemében könnyek csillogtak.

– Egész életedben védtünk a gyűlölet ellen, amely a tehetséggel rendelkezők felé irányul. Attól tartok, annyira túlféltettünk, hogy nem ismered fel az igazi veszélyt, amivel akkor fogsz találkozni, mihelyst kiteszed innen a lábad.

– Hogyne ismerném fel, tudva a múltad ésnagymama múltját!? – kérdezte Alyssa.

A másságtól való gyűlölet és félelem egész életében a nagyanyja sarkában járt. Ugyanez a gyűlölet arra késztetett egy csuhást, hogy megégesse Alyssa anyját, hogy megtisztítsa őt az ördög megrontásától, amikor az anyja még csak kislány volt. És ugyanez a gyűlölet arra késztetett embereket, hogy levadásszák és megöljék Meg szüleit, akik szintén tehetségesek voltak.

– De Westcottban biztonságban leszek, anya!Senki sem fogja kihívni a rettegett Westcott gróf haragját azzal, hogy megpróbálja megégetni a boszorkányát. Mindannyian túlságosan félnek tőle.

Amikor a nagyanyja visszatért, több borostömlőt hozott magával.

– Biztos vagy benne, hogy ilyen nagy feladattal akarod kezdeni Lord Dillon szolgálatát?

– Igen. Ha sikerül segítenem neki elfoglalni Brimshire-t, akkor ő túlságosan elfoglalt lesz, hogy észrevegye az átmenet közben felmerülő különbségeket.

Nagymamája ajkai először húzódtak halvány mosolyra.

– Merész. És okos. Jól fogod Lord Dillont szolgálni!

Alyssa mosolyán csak nagyon halványan érződött az idegessége, miközben egy madzaggal a derekához erősítette a tömlőket.

– Nagyon óvatos legyél, Alyssa! – tanácsolta a nagyanyja. – És mindig tartsd fenn a kinézeted! Soha ne hagyd el a hálófülkéd a köpeny és kapucni nélkül! Soha ne engedd, hogy valaki közelebbről is szemügyre vegye a kezed! És soha ne hibázz, ne beszélj a saját hangodon!

Alyssa elővette az idős, reszketeg hangját, amit már hónapok óta gyakorolt.

– Tényleg nagyon óvatos leszek, nagymama!

Meg arca eltorzult a döbbenettől.

– Teljesen úgy hangzik, mint te!

Alyssa elvigyorodott.

A nagyanyja is elvigyorodott.

– Biztos nem hangzom ennyire öregnek!

– Persze, hogy nem – hazudta Alyssa a saját hangján.

Nagyanyja ráncos vonásai hitetlenséget tükröztek, miközben segített Alyssának elegyengetni a köpenyt magán.

– Ha Westcottban valaki ártani próbál neked, akkor csak annyit kell tenned, hogy eltűnsz szem elől, és leveted ezt a köpenyt. Senki sem fogja tudni, hogy egy fiatal nő rejtőzik mögötte. Amikor megtalálják a köpenyt, egy menekülő idős nőt keresnek, nem azt, aki a fiatalsága teljében van.

Alyssa bólintott.

A nagyanyja elmosolyodott, és törékeny karjaival átölelte

 – Itt az idő!

– Köszönöm, nagymama! – suttogta Alyssa a torkában nőtt csomó mögül.

– Bizonyítsd be, hogy tévednek! – suttogta a nagyanyja. – Ne hagyd, hogy a Lord Dillon iránti szerelmed az életedbe kerüljön!

Amikor a nagyanyja ellépett mellőle, Meg állt fel és megölelte Alyssát.

Aztán Beatrice lépett előre, és átölelte.

– Vigyázz magadra, kislányom!

Alyssa bólintott, de nem tudott megszólalni, mert a visszatartott könnyek elszorították a torkát.

Miközben anyja, nagyanyja és unokatestvére figyelte, Alyssa kihúzta magát és felemelte a fekete kapucnit, ami attól a naptól kezdve elrejti a vonásait.

 

***

 

Alyssa megborzongott sötét köpenye alatt, miközben kilopózott Geoffrey-vel a félhomályos erdőből. A telihold fénye bevilágított a levelek között, lehetővé téve kettejük számára, hogy fáklya nélkül surranjanak ki az erdő labirintusából.

Noha törékeny, száraz levelek borították az erdő talaját, a szitáló eső megpuhította őket, lehetővé téve a nesztelen lépteket, amik biztosították kettejük számára, hogy elkerüljék a Brimshire falain kívül letáborozott hadsereget.

Geoffrey megérintette a lány karját és megállította. Lehajolt, és a fülébe suttogott:

– Ott van a hátsó kapu!

– Biztos vagy benne, hogy be tudsz minket vinni? – kérdezte a lány ismét.

Bólintott.

– Úgy gondolják, hogy egy vagyok közülük. És ha valaki megpróbálja megakadályozni a bejutást, igénybe veszem a tehetségeimet.

– Először Lord Dillonnal kell beszélnem.

Geoffrey megszorította a kezét.

– Még mindig meggondolhatod magad, Alyssa! Nem kell ezt tenned!

A lány megpaskolta testvére kezét, majd óvatosan kihúzta a sajátját. – Hamarosan visszajövök!

Geoffrey-t otthagyva, még egyszer átment az erdőn, amíg afőtáborba nem ért. Hosszú hónapok alatt egyszerű szerkezeteket építettek, hogy megvédjék a férfiakat a kastély őrei által kilőtt nyilaktól. Emellett menedéket is nyújtottak a férfiaknak, hogy elkerüljék azt a betegséget, amit a hosszú ostromok okozta rossz körülmények okozhatnak.

A tüzek fénye egyre erősebb lett, ahogy a fák közötti tisztáshoz közeledett.

A szíve hevesen kezdett dobogni, amikor megtaláltaWestcott grófot.

A tűz mellett ült néhány emberével. Páncél borította széles vállát. Kardja, ami közel akkora volt, mint amilyen magas Alyssa, mellette feküdt. A villódzó lángok arany fénnyel táncoltak jóképű vonásain, kellemes kontrasztot teremtve az erős állát borító sötét borostával. Az a fintor, ami ráncba vonta a homlokát, és mindenkit remegésre késztetett, egyáltalán nem keltett félelmet Alyssában. Túl ideges és izgatott volt.

Ma este kezdi a szolgálatát Lord Dillon boszorkányaként.

 

***

 

A csalódottság legyőzte Dillont. Hónapok teltek el, és úgy tűnt, hogy Brimshire ura nem áll közelebb a feladáshoz, mint amennyire az ostrom megkezdésekor volt.

– Gondolod, hogy olyan jól állnak tartalék terén, mint ahogyLord Edward szeretné, hogy higgyük? – kérdezte Sir Simon.

Számos elhullott tehén esett ki a falak fölött. Eleinte Dillon és emberei attól tartottak, hogy betegek. Ez megszokott taktika az ostromoknál.

A tehenek ehelyett inkább egy egyszerű üzenetet közvetítettek: A kastélyt ostromlók sokkal hamarabb fognak éhezni, mind a körülzárt várban élők. Bőségesen volt élelem a vastag falakon belül.

Dillon megrázta a fejét.

– Nem tudom... és elfogyott a türelmem! Holnap megkezdjük az ostromtornyok építését.

Abban bízott, hogy erőszak nélkül fogja elfoglalni a várat – amit Richard király ajándékozott neki, amikor Dillon megmentette az életét. Haláleset nélkül. A falak és az épületek megsemmisítése nélkül, mert akkor újjá kellene építenie, amint Brimshire az övé lett.

– Szeretnéd bevetni a kőhajító ostromgépet?

Készen állva a végső lépésre, Dillon bólintott, és mondani kezdett valamit.

Egy gally reccsent az erdőben.

Minden jelenlévő ember talpra ugrott, és előhúzta kardját.

Egy alacsony, feketébe burkolózott alak lépett a tűzfénybe, mintha közvetlenül a sötétségből lépett volna elő.

Több lovag sietve keresztet vetett.

Dillon intett, hogy mindenki húzódjon vissza, és megvárta, hogy mindenki visszaüljön a tűz mellé. A saját fegyverét is eltéve, odalépett a boszorkány oldalára.

– Uram! – üdvözölte a nő reszketeg hangján.

Dillon elvezette azembereitől.

– Mit keresel itt, Boszorkány? Itt nem biztonságos!

Hogy tett meg ekkora távolságot? Egyik emberét sem látta vele. Egyedül jött volna?

– Az ajándékaim azt sugallták, hogy szükséged van a szolgálataimra – suttogta.

A férfi visszaemlékezett, hogyifjabb korában a nő hangja erősebb volt. De az öregedés fokozatosan gyengítette, már csak halványan emlékeztetett korábbi énjére. Senki sem ismerte a bölcs asszony valódi életkorát. A babonásabb emberei keresztet vetettek, amikor elmentek mellette. Azt hitték halhatatlan, és már évszázadok óta a segítségükre van.Mások, akik közel állhattak az életkorához, – mint a vének –, mind megesküdtek, hogy már akkor is Westcott urait szolgálta, amikor a legidősebb közülük egész fiatal volt. Dillon annyiban volt biztos, hogy húsz éve látja, mert apja tanácsadója volt Dillon ifjúkorában.

Emlékezett gyerekkori intenzív kíváncsiságára. Akkor a nő egyenesebben állt, magasabbnak, majdnem hatalmasnak tűnt egy olyan gyermek számára, aki majd csak évek múlva érte el a 190 cm körüli végső magasságát. A padlóig érő, hosszúujjú fekete köpeny, és a minden vonását eltakaró fekete kapucni, ami a legerősebb szélnek is ellenállt, volt az állandó jellemzője. AmennyireDillon tudta, még soha senki nem láttaőt leplezetlenül. Még a nagyapja sem,aki mellett először – a vének ragaszkodtak ehhez az állításhoz – jelent meg segítőként.

Amióta megszerezte a címét, Dillonnak kevés esélye volt beszélni ezzel a rejtélyes nővel, aki oly sok éven át szolgálta a családját. Ideje nagy részét egyik unokatestvére lázadásának letörésével töltötte, majd megpróbálta bevenni Brimshire-t. És bár érintőlegesen egész életében ismerte, még nem döntötte el, miként viszonyuljon a nőhöz, aki a tanácsadója lett.

– Itt minden jól megy, Látnok! – mondta a férfi.

Ez nem is volt hazugság. Az ő oldalán nem volt veszteség. Senki sem beteg. Ami az ostromot illeti, eseménytelen volt. – Holnap megkezdjük az ostromtornyok építését...

– Semmi szükség rá!

A férfi megdöbbenve bámult rá, amiért félbeszakította. Mindenki más annyira félt tőle, hogy nem kockáztatták volna a dühét, hogy így cselekedjenek.

– Nem tudom...

– Nyugodj meg, Uram! – suttogta a nő, ismét félbeszakítva. – Brimshire a tiéd lesz napkeltére!

Amiután ezt elmondta, elhátrált, és eltűnt az erdőben.

Dillon elégedetlen volt. Nem hallotta a nő neszeit, de tudta, ha fáklyát ragadna és bevilágítaná a környéket, sem találná meg.

Az emberei felé fordult.

Nyugtalan arckifejezéseik alapján úgy vélte, a legtöbbjük hallotta őket.

– Mit gondolsz, hogy értette? – kérdezte Simon.

Dillon nem tudta, és a tűz melletti helyére visszatérve úgy döntött, hogy lepihen, amíg a nő vissza nem tér.

Órákkal később, amikor a nap felkelt, és a rózsás hajnal megfestette a körülöttük lévő földet, hangos lánccsörömpölés törte meg a csendet.

Dillon felállt, és a vár felé nézett.

A felvonóhíd lassan leereszkedett.

Egyetlen paranccsal felébresztette az embereit, hadrendbe állította őket,és előhúzta kardját.

Felszállt a lovára. A lovagok is nyeregbe másztak és előhúzták fegyvereiket, amik csillogtak a napfényben.

A nehéz külső kapurostély lassan emelkedett, amikor Dillon és embereielhelyezkedtek a felvonó híd másik végén. Feszült csend támadt.

A belső kapurostély is felemelkedett.

Mindenki feszülten várta, hogy csatakiáltásba törő férfiak zúduljanak ki a kapun.

A percek lassan múltak, és csak madárcsicsergés hallatszott körülöttük.

Aztán megjelent az alacsony, fekete ruhás alak, akinek arcát elrejtette a fekete kapucni. Bátran keresztüllépkedett a felvonható hídon, és megállt Dillon mellett.

– Mint mondtam, Uram, nincs szükség ostromtornyokra! Brimshire a tied.

Dillon döbbenten nézett rá, miközben az emberei titokban keresztet vetettek magukra.

Egy éjszaka elérte azt, ami a hat hónapos ostromnak nem sikerült.

Meddig terjedtek az adottságai?

 

Első fejezet

 

Anglia, 1198

 

Fordította: Szilvi

 

Dillon olyan mozdulatlanul, mintha magának a bástyának a meghosszabbítása lett volna, bámulta a szunnyadó erődítményt. Ugyanaz a köd, amely részben elfátyolozta, kísérteties ujjaival megsimogatta a bőrét, és hátborzongató visszhangot kölcsönzött a falakon sétáló őrök hangjainak.

A nő ott volt. Mögötte. Nem hallotta, ahogy közeledik, de a jelenlétét éppoly biztosan érezte, mint a nyirkos, hűvös szellőt.

– Mi szél hozott ezekhez afalakhoz ezen a sivár éjszakán, Látó? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna.

– A zaklatott lelked hívott engem! – felelte a lány suttogva. – Miben lehetek a szolgálatodra, uram?

A férfi sokáig nem szólalt meg. A lelke valóban zaklatott volt. Nagyon fáradtnak érezte magát. És öregnek. Olyan öregnek, amilyennek egyesek a mögötte lévő, sötétben rejtőző banyát hitték.

– A királyunk egy újabb őrhelyet adott nekem – mondta végül.

– Ez méltó jutalom egyik leghűségesebb alattvalójának!

– Gondolod, hogy elfelejtette, hogy ellene harcoltam Le Mansnál?

– Ezt nem fogja felróni neked! A királyodat védted! Azt hiszem, most már bánja, hogy... nem volt olyan kötelességtudó fia Henriknek.

– Nagyon diplomatikusan beszélsz, Bölcs! – mormogta, és mulattatta a lány utalása Richárd ellenséges lázadásaira.

– És azóta már sokszorosan bebizonyítottad hűségedet Richárd király iránt. Acre-nél nyilat kaptál érte. Segítettél véget vetni János herceg lázadásának. Illő, hogy a legfélelmetesebb lovagjának felajánljon egy-két díjat!

A nevetés, amely felharsant a férfiból, árulkodott a kétségbeesésről, amely az utóbbi időben nyomasztotta.

– Mi szórakoztat ennyire, uram? – kérdezte a lány.

A férfi a válla fölött pillantott rá. Mint mindig, most is árnyékban állt, köntöse eltakarta azt a keveset, amit a holdfény egy kóbor sugara talán elárult volna.

– Fogd meg a kezem, Bölcs! – parancsolta, kinyújtva felé–, és mondd el, mit látsz!

A nő kinyújtotta a kezét, és megszorította a férfiét a sajátjával. A férfi egy rövid pillanatra megpillantotta a kék ereken és karcsú ujjakon feszülő, májfoltos, sárga árnyalatú bőrt, mielőtt a lány köntösének ujja előrecsúszott, hogy mindkettejük kezét eltakarja a férfi szeme elől. Ennél többet nem látott belőle az elmúlt hét évben, amióta a nő a tanácsadójává vált.

Az öreg és törékeny kéz melegsége meglepte, és egy pillanatra megzavarta.

– Nos? – ösztönözte. – Mennyire félelmetes az a férfi, aki előtted áll? Nézd meg közelebbről! Mit látsz? Mit érzek?

– Nagy... fásultságot, uram.

– Igen!

– Elégedetlen vagy a létezéseddel. Belefáradtál a harcba, a gyilkolásba.

A férfi sóhajtva nézett le az elhomályosult belső várudvarra.

– Néha azon tűnődöm, vajon képes leszek-e valaha is kitörölni a vér és a halál átkozott bűzét az orromból, a képeit az emlékezetemből.– A szél felerősödött, misztikus formákká és álomszerű mintázatokká kavarva az éjszakai ködöt. – Mit látsz még?

– Tudod, hogy nem tudok olvasni a gondolataidban, uram!

– Nem, de az érzelmek és a vágyak világosak számodra, Látó! Értelmezd az enyémet, ahogy akarod!

– Rendben.

Figyelmesen összpontosítva arra, amit láttatni akart a nővel, érezte, ahogy a keze felforrósodik ott, ahol a nő megérintette, ahogy mélyebbre merült különös adottságával.

– A legnagyobb kívánságod a béke.

– Igen.

– És...– Úgy tűnt, hogy a nő megtorpant, talán bizalmatlanul fogadta az információt, amit az ajándéka közvetített.

– Folytasd!

– Egy feleség, uram.

A férfi csodálkozott a kijelentésben megnyilvánuló meglepettségen. Az erejével tisztábban látta őt, mint bárki más, akit ismert. Még az öccse, Robert, akivel szinte minden titkát megosztotta, sem ismerte őt úgy, mint ez a nő.

Igaz, azokon a ritka alkalmakkor, amikor megérintette,általában gyógyító szándékkal tette. De ez a vágy egy feleség után már jó ideje ott lappangott a szívében és az elméjében, és az elégedetlenségével együtt egyre erősödött. A boszorkánya bizonyára már korábban tudomást szerzett róla.

– Meglepettnek tűnsz!

– Igaz, nem tudtam, hogy házasodni akarsz – ismerte be lassan. – De ez önmagában nem lep meg. Hanem az okok, amiért ezt tenni akarod.

A férfi öngúnnyal teli hangon kuncogott, és erősebben megszorította a lány ujjait. – Mondd hát, Látó, miért vágyik menyasszonyra az ország legfélelmetesebb harcosa, kivéve a mi illusztris oroszlánszívű uralkodónkat.

 

* * *

 

Alyssa,beburkolódzva a sötét köntösébe, tétovázott, bizonytalan volt a férfi hangulatát illetően. Még soha nem látta Dillont ilyennek.

– Nem a szokásos okokból, uram.

A férfi nagy, durva, harci sérülésekkel borított keze megragadtaaz övét, szinte kétségbeesetten vágyva az érintésre. Vagy talán megnyugtatásra. Az ember azt hinné, hogy hét évnyi szolgálat után egy ilyen egyszerű érintés már nem gyorsítja fel a pulzusát, és nem akasztja el a lélegzetét. Mégis, mint mindig, most is küzdenie kellett, hogy a keze ne remegjen a férfi szorításában, és hogy a hangját arra az egyenletes suttogásra korlátozza, amelynek tökéletesítésén oly keményen dolgozott.

Dillon elfordította az arcát a lánytól, mintha el akarná rejteni a nő szeme elől a csüggedtségét, pedig tudnia kellett, hogy Alyssa ugyanolyan erősen érzi, mint ő, amikor megérintik egymást. Magas homlok. Egyenes orr, annak ellenére, hogy számtalan csatát vívott. Erős állkapcsa most összeszorult, ahogy megpróbált uralkodni az érzelmein.

Jóképű arc volt, amelyet csak két apró sebhely rontott el. Az egyik a bal szemöldökét osztotta ketté. A második az állának jobb oldalát díszítette. Mindkettőt még azelőtt szerezte, hogy a nő a szolgálatába állt volna. Azóta Alyssa nem hagyta, hogy bármi is elrontsa a férfi kinézetét.

Bár még mindig fiatal volt, a halántékánál lévő haja szinte teljesen ezüstös volt. Sűrű fürtjeinek többi részét csak ritkásan csíkozták a szürke szálak. Azok, amelyek a gallérjához értek, olyan sötétbarnák maradtak, mint aznap, amikor a világra jött. Olyan sötét, hogy majdnem feketének tűntek.

Hányszor kívánta már, hogy bárcsak felnyúlhatna, és megérinthetné azokat a fürtöket, hogy megtapasztalja, vajon tényleg olyan puhák-e, mint amilyennek látszanak?

– Nem azért keresel nőt, hogy örököst szüljön neked, vagy, hogy gyarapítsa a földjeidet és a vagyonodat, mint a legtöbben – mondta Alyssa.

– Tényleg nem?

– Nem, uram!

– Akkor miért?

Az energia lüktetett benne, ahogy a férfi érzelmeit fürkészte. Az évek során jól megismerte a férfit. Jobban, mint a legtöbben. Talán ez megmagyarázta, miért tűnt úgy, hogy a tehetsége mindig egy kicsit messzebbre nyúlik nála, miért engedte, hogy többet lásson.

– Egy gyengéd mosolyt és meleg ölelést keresel, amely a vártorony lépcsőjén vár rád, valahányszor visszatérsz a király, vagy a saját ügyeidben tett kiruccanásaidról.

A férfi kissé hunyorgott, elmélyítve a halvány ráncokat, amelyeket a nap a sarkukba helyezett.

– Még mit?

– Szeretetteljes jelenlétre vágysz, aki leül veled esténkénta tűz mellé. Hogy beszélgessen veled. Megtanítson újra nevetni, örömöt találni az életben. Valaki, akiben megbízhatsz.– A nő a homlokát ráncolta. – Valaki, aki olyan gyengéd lesz veled, amilyen gyengéd te szeretnél lenni vele.

A lány markában lévő kéz fokozatosan ellazult, mintha a férfit elringatta volna a legmélyebb fantáziájának felfedezése.

A sajnálat, hogy nem tudta teljesíteni ezt a fantáziát, keserű ízt hagyott Alyssa szájában.

Alyssát figyelmeztette a nagyanyja, hogy egy napon meg fogja utálni ezeket a köntösöket és a csendet, amit megkövetelnek. Az anyja is ezt mondta. De még fiatal volt, amikor felöltötte őket, és elvállalta Westcott boszorkányának számos felelősségét – mindössze tizenhat éves –, és nem látott tovább annál, hogy közel kerülhet a könyörületes, bátor (és, igen, jóképű) Lord Dillonhoz.

– Azt kívánod, hogy a menyasszonyod ártatlanul jöjjön hozzád – kényszerítette magát, hogy folytassa. – Tisztán, de félelem nélkül. Arról álmodsz, hogy sok hosszú éjszakát töltesz vele... szeretkezve.– Az arca felhevült. – És még több együtt alvásról, amikor ő szorosan magához ölel téged, elűzve az éjjelente gyötrő szörnyű rémálmokat.

Csend lett, amikor a nő befejezte. A férfi visszahúzta a kezét, úgy tűnt, szinte vonakodik megszakítani a kapcsolatot.

– Újra megkérdezem – mondta halkan, enyhén lefelé görbítve az ajkai sarkát. – Mennyire félelmetes az a harcos, aki előtted áll?

– Nem kevésbé félelmetes, mint amilyen a jóslat előttvolt.

Megrázta a fejét. – Hogy nevetnének mindannyian, ha tudnák az igazságot!

– És mi lenne az igazság, uram?

– Hogy Anglia egyik legkegyetlenebb gyilkosa – egy olyan ember, aki mindenkiben rettegést kelt, aki vért és pusztítást hagy maga után, bármerre is jár, és akiről az a hír járja, hogy kisgyermekeket eszik meg vacsorára – csak békére vágyik, és egy olyan feleségre, aki nem lesz több számára dajkánál.

– Talán a gyermekeid dajkája. Neked a társad. A szerelemben nincs szégyen, uram!

A férfi kíváncsian fordult a nő felé.

– Akkor ismered a szerelmet?

Igen, még amikor gyermek volt, és tanúja volt – távolról – a nagyanyja iránti kedvességének, a nagyanyja védelmezésének, amikor mások elutasították őt. – Nem értem el ezt a kort anélkül, hogy ne ismerném, uram!

– Bevallom, nem tudom pontosan, milyen kort értél el, Látó!

– Nem vagy egyedül a tudatlanságoddal!

A férfi elvigyorodott a kitérő válaszon, ahogy alány tudta is, hogy így lesz. – Ne félj! Nem fogom erőltetni!

– Milyen bölcs vagy! – vágott vissza a lány, éles nevetést váltva ki Dillonból.

– Miért is tenném – folytatta a férfi kötekedő hangon –,amikor a korod közel sem kelt annyi kíváncsiságot, mint a kinézeted?

– A kíváncsiságot régóta zavaró, egészségtelen érzelemnek tartom, uram!

– Akkor miért leled akkora örömöd abban, hogy ezt generálod a népem körében? – vágott vissza.

A nő engedte, hogy a nevetése reszelős kuncogásként törjön elő.

– Talán te vagy itt az igazi látnok, uram, mert túl jól ismersz!

 

* * *

 

Dillon a nőre meredt, és azt kívánta, bárcsak igaz lenne. A lány feje teteje alig ért a válláig. Olyan könnyű lenne kinyújtani a kezét, visszahúzni az őt eltakaró leplet, és végre felfedezni, amin már olyan sokat töprengett. De nem tette meg. Soha nem sértené meg a bizalmát ilyen módon. Akkor nem, amikor a nő ilyen gondosan bánt az övével.

– Miért gondolod, hogy soha nem találod meg azt a feleséget, akire vágysz?

A férfi gyomra összeszorult. – Mert ő nem létezik!

– Nem hiszed, hogy egész Angliában létezne olyan nő, aki képes lenne arra a gyengédségre és odaadásra, amire vágysz?

– Azt hiszem, sok ilyen nő van. De mindegyikük visszariad a közeledésemtől. Amikor este ágyba bújok, azt akarom, hogy a feleségem a szenvedélytől reszkessen, ne a félelemtől!

– Nem minden nő fél tőled! – jelentette ki egyértelműen. Amikor a férfi felvonta a szemöldökét, a nő kapucnis feje oldalra billent. – Azt hiszed, nem tudok mindenről, ami a birtokodon történik?

Meleg pír kúszott fel Dillon nyakán, amikor rájött, hogy a nő azokra a nőkre céloz, akik időnként kielégítik a szükségleteit.

– Ne hidd, hogy azért, mert felkerestek engem, és megosztották velem az ágyamat, nem voltak ugyanolyan rémültek, mint az összes többi!

– Ha féltek volna, nem közeledtek volna hozzád!

A homlokát ráncolva, keresztbe fonta a karját a mellkasán.

– Nem élhettél ennyi évet, és maradhattál ennyire naiv!–Amikor a lány átkozottul csendben maradt, a férfi hangja megenyhült. – Vagy mégis?– Ez olyasmi volt, amire még soha nem gondolt, a nő ártatlanságára vagy annak hiányára. Amennyi évet élt, és amennyit látott a világból, feltételezte, hogy valamikor...

Nos, egyszer még azon is elgondolkodott, hogy vajon a lány és az apja nem voltak-e szeretők egy ideig.

– Rendben van – mondta, amikor nem érkezett válasz. – Azok a nők, akik felajánlották magukat, azért tették, mert a félelem izgatja őket. Nem azért jöttek hozzám, hogy szeretkezzenek!Azért jöttek, mert dominanciát kerestek.

– És ki lenne dominánsabb, mint valaki, akinek olyan a hírneve, mint a tiéd – fejezte be a férfi helyett.

– Igen.– Dillon elfojtotta a fenyegető dühöt és szégyent. Ezt a bizonyos titkot még soha nem árulta el, még Robertnek sem, aki gyakran bosszantotta őt a hosszú, önkéntes cölibátus miatt. Mióta Dillon elindult az első hadjáratába, azóta nem közeledett egy nő sem felé gyengédséggel. Még azok a nők is távol tartották magukat tőle, akik a Dillon birtokában lévő hatalomra és gazdagságra vágytak, mert elriasztották őket a róla szóló erőszakos pletykák.

Alyssa közelebb lépett Dillonhoz, de nem érintette meg.

A férfi nem nézett rá. Nem volt képes rá.

– Az az igazság, keveset tudok ezekről a dolgokról – motyogta a nő.

És a férfi tudta, mennyibe kerül neki ez a beismerés. Az egymással töltött évek alatt nagyon keveset árult el magából a férfinak, most mégis megtette, mintegy megbánásként, amiért arra kényszerítette a férfit, hogy olyasmiről beszéljen,amiről nyilvánvalóan nem akart.

– Attól tartok, ebben az esetben ugyanaz a panaszunk, uram – tette hozzá szomorúan.

– Miféle panasz az?– Dillon azon kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét, nem tudta, hogyan folytassa, hiszen a nő még soha nem árult el neki ilyen személyes információt.

– Nagyon kevesen veszik a fáradságot, hogy a hírnevünkön túl azokra a személyekre is figyeljenek, akik mögötte vannak. Ha emlékszel, ugyanannyi, ha nem több félelmet keltek azokban, akik találkoznak velem.

A férfi rögtön rájött a szavai igazságára, amint kimondta őket.

– Látom, ahogy az emberek keresztet vetnek, valahányszor elsétálok mellettük, látom, ahogy az anyák közelebb rángatják magukhoz a gyerekeiket, hogy megvédjék őket, hallom, ahogy a férfiak boszorkánysággal vádolnak, és Lucifer nevével hozzák összefüggésbe a nevemet. Még egy-két követ is dobtak már felém.

Dillon feje dühös hitetlenkedéssel fordult felé.

– Ki merészelte...?

– Ne fáraszdmagad anevemben! Az már régen volt, és a tettesek azóta tízszeresen is megfizettek a tettükért.

Lassan csillapodott a dühe. – Te...?

A nő felsóhajtott. – Sajnos, nem, bár a felelősséget rám hárították.

– Más bűnöket is elkövettek ellened, nem igaz? Bűnök, amikről soha nem beszéltél nekem?

A csuklyája ide-oda lengett.

– Csak szándéknyilatkozatok, uram. Az a hírnév, amit megvetsz, az elmúlt hét évben hűséges védelmezőm volt. Ismerve a belém vetett bizalmadat, senki sem merné kivívni a haragodat azzal, hogy beváltja a fenyegetéseit.

Legalább valakinek jót tett, gondolta morcosan, és közben azon gondolkodott, hogy nem kellene-e összehívnia az embereit, és hangot adni nemtetszésének amiatt, hogy durván bántak a mellette álló nővel. Ugyanazzal a nővel, aki sokukat meggyógyította a kezével, néha a halál széléről visszahozva őket vagy a gyermekeiket.

– Miért nem tetszik Richard király ajándéka? – kérdezte, visszavezetve a témát a beszélgetésük kezdetéhez.

– Mert meg kell ostromolnom a várat, hogy igényt tarthassak rá. Úgy tűnik, az előző tulajdonosa nem hajlandó lemondani róla.

– Még egy újabb csata, amit meg kell vívnod.

– Igen.

– Van még más is.

Semmit sem tudott elrejteni előle.

– Pinehurst, amit kaptam.

– Lord Camden birtoka?– Camden, Dillon legközelebbi szomszédjának, Lord Everardnak, Westmoreland grófjának a fia volt, akit Dillon már pólyás kora óta csodált és tisztelt. – Akkor végre megtette!

– Mit?

– Saját kapzsisága miatt koldusbotra juttatta a birtokot. Az apja aggódott, hogy ezt fogja tenni, és nem szabadna meglepődnie az események ezen fordulatán.

–  Feltételezem, hogy nem!

– Kétségtelen, hogy Camdenazzal is súlyosbította a problémát, hogy megsértette a királyt. Mindig is meggondolatlanul és kevéssé megfontoltan cselekedett.

– Így van ez rendjén. Úgy tűnik, az, hogy Richárd bebörtönzése alatt Johnt támogatta, csak a kezdet volt.

– Mikor indulsz?

– Holnap reggel.

– Talán alkalmazhatnád ugyanazt a taktikát, amit Brimshire elfoglalásakor, így elkerülhetnéd a harc szükségességét.

Elmosolyodott. – Azt tervezed, hogy belopózol, és az ételüket és italukat egy másik ízletes altatóitaloddal ízesíted, ugye? – kérdezte, és örült a lány következtetésének, hogy mindvégig ez volt a terve. Igazság szerint csak a vár eleste után tudta meg, hogy pontosan hogyan is segített neki azon az éjszakán.

– Csak kérned kell, és megteszem, amit parancsolsz!

Megrázta a fejét. – Nem tetszik, hogy ilyen kockázatot vállalsz! Ha bárki felfedezne...

– Azt várják, hogy az árulás egy erős katonától jöjjön, nem pedig – és a férfi valóban hallotta a lány mosolyát – egy törékeny, öregasszonytól.

Dillon távolabb lépett a nőtől. Legutóbb is jól működött. A nőnek sikerült elkábítania majdnem minden katonát a kapun belül. Akik még maguknál voltak, megadták magukat, amint meglátták, hogy a férfi belovagol, közvetlenül mögötte pedig az emberei. Semmi erőszak. Semmi pusztítás. Semmi szükségtelen haláleset. Mégis nyugtalanság futott végig a gerincén.

– Nem! – Visszatért a nő mellé. – Nem tetszik ez nekem! Keverd ki a bájitalodat, ha akarod, Bölcs, de találok valaki mást, aki becsempészi!

A nő kiegyenesedett.

– Egy előérzet, uram?

– Tudod, hogy nem osztozom az ajándékaidban! – Türelmetlenül beletúrt a hajába. – Én csupán... veszélyt érzek!

– Rám? Vagy magadra?

– Semmi ilyen egyértelműt! – ingatta a fejét. – Mindketten tudjuk, hogy Camden mekkora gazember. Nem fog becsületesen harcolni. Arra kérlek, hogy maradj itt, ahol biztonságban tudhatlak!

– És én milyen biztosítékot kapok a biztonságodról, uram? Melletted kellene lennem, ha szükséged volna a szolgálataimra!

A férfi nem tudott nem örülni a nő aggodalmának. Míg mások legyőzhetetlennek hitték, ő úgy aggódott a biztonságáért, ahogy az anyja tette volna, ha élne.

– Küldetek majd érted, gyógyító, ha szükségem lesz rád!

A nő feltűnővonakodással bólintott.

– És a leggyorsabb csődöröd szárnyán fogok hozzád repülni, uram, amint megérkezik a hírnököd.

Az ajkai vigyorra húzódtak, amit mások aligha láttak.

– Mindaddig, amíg valóban nem adsz szárnyakat a paripának, különben az embereim elmenekülnének!

Újabb reszketeg kuncogással válaszolt.

 

* * *

 

Dillon, miközben álmatlanul feküdt az ágyában, a beszélgetésükön töprengett. Talán ez volt a legszemélyesebb, amit valaha is megosztottak egymással.

Minden bizonnyal ez volt a legleleplezőbb.

Mindig is magányos figura volt, a bölcs asszony, aki ritkán beszélgetett mással saját magán kívül, leszámítva, amikor gyógyított. Valamiért azt feltételezte, hogy a nő így akarta. Hogy a képességei megkülönböztetik őt. Hogy jobban szerette a saját társaságát, mint másokét, különösen azért, mert mások nem voltak túl kedvesek vele, és ritkán köszönték meg az erőfeszítéseit, amikor segített nekik.

De most...

Milyen magányos életet élt. Évről évre kényszerű magányban, olyan emberekkel körülvéve, akik féltek tőle és bizalmatlanok voltak vele szemben a születésekor kapott adottságai miatt. Adottságok, amelyek áldás, degyakran átokként lengték körül. Olyan adottságok, amelyeknek fel kellett volna magasztalniuk őt, de ehelyett egyszerű eszközt csináltak belőle, amelyet a nagyapja, majd az apja, és most Dillon használt fel.

Hogyan jutalmazták őt? Mit tettek, hogy megkönnyítsék az életét, hogy megkönnyítsék a terhét, amikor ő annyi mindenben megkönnyítette az övékét?

A gondolat felkavarta. Az ő bölcs asszonyát súlyosan kihasználták, de a szolgálatában eltöltött évek alatt soha egyetlen panasz sem hangzott el. Még ma este is, amikor azokról beszélt, akik kövekkel dobálták meg, mindezt tényszerűen tette, mintha soha nem gondolt volna arra, hogy a férfi esetleg hajlandó lenne igazságot tenni az érdekében.

Fájt neki a tudat, hogy a nő is így gondolja, hogy úgy véli, a férfi nem értékeli őt jobban, tekintve, hogy a nő sok napot és éjszakát töltött mellette a magány legrosszabb időszakában. Hiszen amikor éppen nem egy betegséget gyógyított, nem egy sérültnek nyújtott segítséget, vagy nem arról gondoskodott, hogy az intézője zavartalanul működtesse a kastélyát, a bölcs asszony gyakran maradt mellette.

Az udvarban megismert asszonyok alig tudtak dadogva köszönni, amikor csatlakozott hozzájuk. Ugyanez igaz volt a férfiakra is. A Dillon állítólagos kegyetlenségéről szóló pletykák minden szobában megelőzték, ami a jelenlévők többségének megkötötte a nyelvét, és minden szem elkerekedett, mielőtt belépett volna. Ezért soha nem maradt tovább, mint ameddig szükséges volt, és olyan érzésseltávozott, mintha egy tűzokádó sárkány lenne, akihez a falusiak azért imádkoztak, hogy ne követeljen áldozatot.

A társai, a lovagjai, még a fivére is tudta, hogyan kell dicsérni, hízelegni és jó pofát vágni. Dillonnak fogalma sem volt, hogy kezdjen hozzá. Az ebből fakadó zárkózottsága és mosolytalan arca, párosulva a csatatéren szerzett kegyetlen hírnevével, túlságosan félelmetesnek bizonyult a nemesasszonyok számára, akikkel találkozott, és félelmet keltett bennük, amire végül lemondóan számított is.

A bölcs nővel azonban nem ez volt a helyzet. Egyedül ő tűnt mindig nyugodtnak a jelenlétében. Nem érezte szükségét, hogy fecsegjen vele. Nem kellett minden gondolatát túlelemeznie, mielőtt kimondja, mert attól fél, hogy megijeszti vagy megsérti. Nem volt szüksége arra, hogy mérsékelje a hangját, ha bosszús, vagy, hogy ellenőrizze, mit vakkant, ha dühös.

Talán a kora és a saját ereje tette őt olyan kényelmes társsá a számára. Egy rokon lélek, ahogy a várfalon utalt rá, aki ugyanezt a félelmet kelti másokban, és emiatt képtelen normálisan működni a társadalomban.

Vagy talán azért, mert egyedül ő érezte magát elég jól a férfi közelében ahhoz, hogy mindig elmondja a véleményét. Dillon csak azt tudta, hogy a nő mellett el tudott lazulni, jobban önmaga tudott lenni, bár mindig tiszteletteljes távolságot tartott.

Alig hallható kaparászó hang ütötte meg a fülét, megzavarva elmélkedését. Dillon villámgyorsan felegyenesedett, megragadta a kardot, amelyet mindig karnyújtásnyira tartott, és felkészült a védekezésre. Mozdulatlanul figyelt, a kialvó tűz halvány fényében képtelen volt bemérni a betolakodót.

– Nyugodj meg, uram!

– Bölcs! – Izmai ellazultak, visszatette a kardját a helyére. – Háborgó szellemem hívott megint hozzám? – kérdezte, és azon tűnődött, vajon mi vonzotta a nőt a szobájába.

Vajon tudta, hogy éppen rá gondolt?

– Nem! – A nő közelebb húzódott, apró sziluettje elválta többi árnytól. – Ezúttal a saját zaklatott lelkem volt az.

Emlékezve arra a vágyára, hogy megfizesse a családja adósságát, megvárta, amíg a nő az ágyához ér, majd tiszteletteljesen megkérdezte: – Miben lehetek a szolgálatodra, Bölcs?

Úgy tűnt, a kérdés meglepte a nőt.

– Én vagyok az, aki szolgál téged, uram – válaszolta kissé zavartan.

– Azt mondtad, hogy zaklatott a lelked. Nincs semmi, amivel segíthetnék neked?

A lány megmozdult. – Félreérted!

– Akkor, kérlek, magyarázd el!

– Elgondolkodtam az előbbi beszélgetésünkön– kezdte megakadva. És Dillon érezte, ahogy zavaró, egészségtelen kíváncsisága felerősödik. – Bár nem találhatom meg számodra a menyasszonyod, uram, de a rémálmaid el tudoműzni, mégha csak egy éjszakára is.– Éjfekete köntöse hullámzott és csillogott, miközben egy korsó meglehetősen undorító szagú folyadékot nyújtott a férfi felé.

– Elkábítanál engem? – követelte megdöbbenve.

– Nem fog ártani neked!

A férfi kétkedve szemlélte a korsót.

– Ugye nem ugyanaz a bájital, amivel a brimshire-i embereket itattad?– Néhány férfinak két-három napba telt, mire visszanyerte az eszméletét, miután megitta.

– Természetesen nem! – vágott vissza, és a hangja évek óta először majdnem, de nem egészen emelkedett a suttogás fölé. – Ez nagyon enyhe. Csupán egy kicsit mélyebben fogsz aludni, megszabadulva a rémálmok fenyegetésétől, és másnap felfrissülve ébredsz.

A korsóról a nő csuklyás alakjára nézett. Csábító volt. Nem is emlékezett, mikor aludt utoljára egész éjjel anélkül, hogy legalább egyszer ne ébredt volna fel a fejében visszhangzó sikolyok hangjára. Sajnos...

– Nem hagyhatom magam ennyire kiszolgáltatottnak, Gyógyító! – Minden jó katona tudta, hogy a túl mély alvás veszélyeztetheti az ember életét.

– Nem esik bántódásod, amíg alszol!

– De...

– Nem engedem, uram! – tette hozzá a nő olyan meggyőződéssel, hogy a férfi ismét elcsodálkozott tehetségének valódi mértékén.

– És mi lesz a te nyugtalan lelkeddel?

– Az alvásod majd enyhíti.

Ismét azt kívánta, bárcsak megpillanthatná a nő arcvonásait. – Jól van, bölcs asszony! – Elvette tőle a korsót, és megbízva a nőben,borzongó fintorgással kiürítette a tartalmát, mielőtt visszaadta volna neki.

– Köszönöm!

– Feküdj vissza, és hunydle a szemed! – utasította a nő gyengéden. – Hamarosan hatni fog.

Így tett, és elhallgattatta a kérdéseket, amelyek ki akartak törni az ajkai közül.

A bájital gyorsan a segítségére sietett. Perceken belül érezte, ahogy az öntudata szakadékba zuhan.

A nő azonban tévedett. Álmodott.

Csak egyszer.

Azt álmodta, hogy amint álomba merült, a menyasszonya ujjai gyengéden végigsimítanak a haján, félretolva a homlokáról, mielőtt a gyengéd ajkak csókot nyomnának rá.

– Pihenj jól, Dillon! – mondta a nő lágy, dallamos hangon, miközben finom ujjbegyei végigsimítottak a halántékán, a füle mellett, és végigkísérték az állkapcsát az állán lévő hegig. – Nem fogok elmenni mellőled!

Aztán a takarót a férfi széles mellkasára húzta, ráfeküdt, és szeretettel magához ölelte a férfit, amikor az ölelésébe fordult.

Olyan puha volt.

Olyan megnyugtató.

Annyira tele a férfi iránt régóta érzett szeretettel.