4.-5. Fejezet

 

Negyedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Dillon összeszorította a szemét a látványtól, ami eléje tárult. Az egyszerű ruha, amit a palást alatt viselt, elszakadt a sötétebb köntössel együtt. Három tátongó, vérző seb csúfította a gyógyító porcelánbőrét. Egy az oldalán. Egy a vállán. Egy a bal mellét szúrta át. Mindegyik pontosan ott helyezkedett el, ahol az övéi voltak, ahol az apró, rózsaszín hegek maradtak.

Ez volt az oka annak, hogy a múltban kerülte az ilyen sebek gyógyítását.

– De...hogyan?– kérdezte Robert.

– Átvette magára a sebeimet. Csak így tudott megmenteni!

– Micsoda?

Kinyitva a szemét, látta, hogy Robert alig vette észre a nő sebeit. Ehelyett az arcára meredt, vagy legalábbis arra a részére, ami most látható volt.

A lány fölé hajolva Dillon hátrasimította a kapucnit, amíg végre minden láthatóvá nem vált.

– Ez nem lehetséges! – kiáltott fel Robert, és keresztet vetett.

Dillon osztozott a döbbenetében, de más okból. Felismerte a nőt.

A mellette fekvő alak hirtelen új értelmet adott annak az álomnak, amelyet néhány éjszakával ezelőtt leendő menyasszonyáról látott.

A bölcs asszony nem öreg banya volt. Fiatal volt, talán alig több mint tíz évvel fiatalabb nála, úgy sejtette. És gyönyörű, hibátlan alabástrombőrrel és hollófekete fürtökkel, amelyek a derekáig érnének, ha felállt volna. Finom, ívelt szemöldökkel. Apró, pimasz orral. Telt, formás ajkakkal, amelyek kissé szétnyílva felfedték egyenes, fehér fogait, amelyeket megfestett a szája sarkából kibuggyanó vér, miközben rövid, szaggatott levegőt vett.

– Hogy lehetséges ez?– kérdezte Robert.

Dillon nem vette le a szemét a lányról, csak megrázta a fejét.

– Ne most! Meg kell találnunk a módját, hogy segítsünk rajta!

– Hogyan?

Dillon félrelökte a nő ruháját. Csíkokra tépte a lepedőt, és összegyűrvea lány sebeire szorította. Egyszerre csak kettőt ért el – a mellkasán és az oldalán lévőt –, ezért a többit átengedte a fivérének.

Robert betekerteegy csíkkal a lány karcsú vállát, és szorosan megkötötte, hogy ezzel is nyomást gyakoroljon a sebre.

– Kell lennie itt valakinek, aki meg tudja gyógyítani!

– Dillon, nem gondolkodsz tisztán! Itt senki más nem rendelkezik az ő adottságaival!

Elkáromkodta magát.

– Tudom! De nem lehet ő az egyetlen az embereim között, aki ért a gyógynövényekhez, borogatásokhoz és hasonlókhoz! Kell lennie egy bábának is. Egy felcsernek. Valakinek. Találd meg és hozd ide! Most!

Robert azonnal elhagyta a szobát.

Dillon kicserélte a már bíborvörös rongyokat frissekre, és akkora nyomást gyakorolt, amekkorát csak mert anélkül, hogy további kárt okozott volna.

Pillantása visszatért a lány arcára, alaposan tanulmányozva vonásainak minden részletét, és nehezen tudott megbékélni azzal a ténnyel, hogy ez a bájos fiatal nő ugyanaz a becses barát és társ, aki az elmúlt hét évben mellette volt. Ugyanaz, aki átlátott a félelmetes homlokzatán, és meglátta a mögötte rejlő csendes embert. Aki olyan bölcsen adta neki a tanácsokat, és soha nem gondolta, hogy gyenge, amiért a tanácsát kérte. Aki vitatkozott vele, kihívást jelentett neki, vigasztalta, nevetést hozott az életébe, és annyiféle módon ott volt mellette.

A bölcs nő minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, amire a férfi vágyott egy menyasszonyban, kivéve a fiatalságot.

Most már azzal is rendelkezett.

A szíve eszeveszett ritmusban kalapált.

– Kérlek – könyörgött –, ne hagyj el, Látó! Ne most, amikor a nő, akiről beszéltünk, akiről álmodtam, végre karnyújtásnyira van tőlem! – Milyen gyengéd volt azon az éjszakán, a melléhez vonta a fejét, ajkát a homlokához szorította. Lehunyta a szemét, lehajolt, és homlokát a nőéhez simította. – Bölcs, válaszolj nekem! Kérlek!

– Hogyan...l-l-l... lehetek... a sz-sz-szolgálatodra... uram?

A férfi szemei felpattantak és tekintete elködösült fahéjszínnel találkozott. Hátrahúzódott, és annyi időre elengedte a nő oldalán lévő sebet, hogy bizonytalanul megsimogassa az arcát. – Azzal lehetsz a szolgálatomra, ha meggyógyítod magad!

A lány ajkai enyhén felfelé billentek, miközben az arcát a férfi tenyerébe fordította. – A-a-azt… az egyetlen dolgot...kérted…amit nem tudok… megadni neked... Dillon!

Olyan nehezen tudott beszélni.

A férfit olyan erős érzelem kerítette hatalmába, hogy szinte fel sem ismerte, mert elnyelte a félelem, és úgy reszketett, mint a legnagyobb gyáva.

– Mondd ki még egyszer! – könyörgött, nem fáradva a magyarázkodással.

– Dillon – sóhajtotta, és úgy tűnt, legalább annyira élvezte kimondani, mint amennyire a férfi a hangzását. A múltban mindig olyan formálisan szólította meg őt.

Sajnálkozva vette el a kezét, és visszanyomta a lány oldalán lévő sebre.

A lány az összeszorított fogain keresztül szívta be a levegőt, amit azonnal heves köhögés követett, amitől még több vér ömlött ki az ajkai közül.

– Bocsáss meg! – mormogta.

A lány fejének enyhe mozdulata elárulta, hogy nincs mit megbocsátani.

– M-mit gondolsz... a... gyógyítódról... m-most, hogy... ő... látható?

Lehajolva gyengéd csókot nyomott a lány homlokára.

– Te voltál aznap este, ugye, aki a karjaidban tartottál?

Sűrű szempillái leereszkedtek, hogy eltakarják az arcát, mintha szégyellte volna a tetteit.

– Azt hittem, hogy az egész csak álom volt – ismerte be a férfi.

– N-nem kellett volna...– Megmerevedett, és elfintorodott a fájdalomtól.

– Nem kellett volna eltitkolnod előlem az igazságot!

– M-milyen igazságot?

– Hogy a nő, akire oly sokáig vártam és kerestem, évek óta mellettem van!

Könnyek gyűltek a szemébe, amikor a férfi szemébe nézett, majd kicsordultak a halántékára. Újabb köhögéssorozat rázta meg a testét, az ebből fakadó gyötrelem nyögésre késztette, és majdnem visszavitte az öntudatlanságba.

Dillon aggódva figyelte a nőt. – Mondd meg, mit tegyek! – könyörgött. – Mondd meg, mit kell tennem, hogy meggyógyítsalak!

A lány lehunyta a szemét, és levegőért kapkodott.

– Nincs... semmi.

– Ezt képtelen vagyok elfogadni! – mondta hevesen. – Ezt nem fogom elfogadni!

– B-bocsáss meg! – Úgy tűnt, minden másodperccel egyre gyengébb.

Dillon lenyelte a torkában keletkezett gombócot. Felnőtt életében először érezte magát teljesen tehetetlennek. – Miért? Miért gyógyítottál meg, ha tudtad, hogy ez az életedbe kerül?

A nő épp csak annyira tért magához, hogy válaszoljon neki.

– Az életed... é-értékes számomra... Dillon. A-amit tettem...azt... önként tettem.

Dillon elkáromkodta magát.

Alyssa vakon tapogatódzva a férfi combjára ejtette az egyik kezét, és még egyszer kinyitotta a szemét.

Megpróbálta megvigasztalni, ébredt rá a férfi.

Égni kezdett a saját szemhéja mögött is.

– A d-döntésem... egyértelmű volt.– A férfi combján lévő ujjak összeszorultak, miközben egy újabb görcs feszítette meg Alyssa vonásait. – Úgy döntöttem, hogy n-nem akarok... egy olyan... v-világban élni... ahol... te nem vagy benne.

– Akkor ne ítélj engem is hasonló sorsra! – könyörgött. – Ne hagyj el engem! Szükségem van rád! Igazad volt azon az éjszakán, amikor arról a nőről beszéltünk, akire vágytam, hogy mellettem legyen, akivel megöregedhetek. Ő valóban létezik. De ha meghalsz, magaddal viszed őt is, és megtagadod tőlem a keresett boldogságot. Maradj velem, kérlek, és hálálkodni fogok neked életem hátralévő napjaiban!

– Lehet, hogy... n-nem lehet.– A combján lévő kéz elengedte. A nő teste elernyedt. A szemhéja lecsukódott, miközben a feje oldalra dőlt.

– Nem! – tagadta, miközben a szívverése a fülében dübörgött. – Nem! Nem! – ismételte, a végén már üvöltve. – Ne hagyj el engem, Látó! Nem hagyhatsz el! Nem hagyom! Ne hagyj el engem!

– Dillon!

A rendkívül zaklatott hang megrázta.

Erősen pislogva az ágy mellett álló alak felé fordult.

Robert, hamuszürke arccal, tágra nyílt szemmel viszonozta a pillantását. – Dillon, azt hiszem, még lélegzik!

Visszatartva a lélegzetét, Dillon végre meghallotta a vér szörcsögését a lány a tüdejében, amit a kiabálása elnyomott. – Hol van a gyógyító, akit kerestél?

Robert megrázta a fejét. – Nincs senki.

– Nincs?– szajkózta Dillon értetlenül.

– Nincs. Nincs bába. Nincs felcser. Senki. Megkérdeztem Harryt, és ő tudná.

– Kérdezd meg újra!

Robert habozott. – Ahogy akarod, testvérem! – Kinyújtotta a kezét, erős, vigasztaló szorítással átölelte Dillon vállát, majd távozott.

Dillon felsóhajtott. A rongy, amelyet a gyógyító sebeire szorított, ismét átázott a vértől. Letépett még néhány csíkot a vászonlepedőről, a többire helyezte őket, és folytatta a nyomást. A nő szaggatott, csúnya lélegzetvételei, bár szörnyű volt hallani, zene volt a fülének. Amíg levegő jutott a tüdejébe és vér a szívébe, addig életben volt.

 

* * *

 

– Uram? – szólalt meg egy félénk női hang az ajtóban.

Dillon elfintorodva nézett fel. Egy egyszerű, meglehetősen ismerős fiatal nő állt ott, erősen a derekához szorítva egy kosarat, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt elmenekül.

– Mi az?

A nő óvatosan tett egy lépést előre, és meghajolt.

– Harry szólt, hogy Sir Robert gyógyítót keres.

Remény ébredt benne. – Ismered a gyógynövényeket és a gyógyszereket?

– Igen, uram. Egy kicsit. Reméltem, hogy egy nap majd felajánlhatom a szolgálataimat a bölcs nőnek, és segíthetek neki Westcott népének gondozásában.

– Gyere közelebb! És csukd be az ajtót magad mögött!

Engedelmesen becsukta a nehéz tölgyfaajtót, és az ágyhoz lépett. Tágra nyílt szeme a férfi mellkasát borító, megszáradt vérre szegeződött. – Súlyosan megsebesültél, uram!

– Igen, de a bölcs asszony már meggyógyította a sérüléseimet. Ő az, akinek szüksége van a segítségedre.

A nő a homlokát ráncolva a gyógyítóra terelte a figyelmét, aztán elkomorult. – Ez a bölcs nő?– Megdöbbent tekintete végigfutott a ráncoktól mentes, sápadt bőrön, a párnán és az ágyneműn hullámzó éjfekete hajon, a fiatalos szépségen, amely a Látó vonásait eltorzító fájdalom ellenére is jelen volt.

– Igen. Ahol én megsebesültem, ott most ő vérzik. Tudsz rajta segíteni?

– Mindent megteszek, amit tudok, uram! – Leült az ágy szélére, és a gyógyító lábai mellé tette a kosarát. – El kell engedned őt, hogy elláthassam – utasította gyengéden.

Bólintva visszahúzta a kezét. A bölcs asszony vére vörösre festette őket, olyannyira bevonva, hogy csak bámulni tudta.

A nő egy nedves kendőt nyomott a kezébe.

– Használd ezt, uram! – mondta a nő udvariasan.

Megdöbbenve, hogy a nő ilyen élesen olvasta a sebezhetőségét, kerülve annak tekintetét, elkezdte dörzsölni a kezeit. – Nem mondtad meg a nevedet!

– Ann Marie, uram.

Hamarosan átvitte az összes vért a bőréről a kendőre, de meg mert volna esküdni, hogy még mindig érezte, ahogy hozzá tapad a vér.

Ann Marie elkezdte leszedni a rongydarabokat, a lehető legjobban kímélve a sebeket. – Közel sem tudok annyit, mint a gyógyító, de én...– A nő elhallgatott, amikor az utolsó rongyot is eltávolította, amely a bölcs nő mellkasát fedte.

A felemelkedő epétől Dillonnak hányingere támadt, amikor meglátta a szív fölötti sebet. A vérzés lelassult, de most hatalmas zúzódások színezték a nő bőrét. – Ezt én csináltam? – préselte ki magából, és felfordult a gyomra agondolattól, hogy túl nagy nyomást gyakorolt.

– Nem, uram! – Ann Marie arcáról elveszett minden szín. – Belülről vérzik. Azt hiszem, ez okozza.

– Meg tudod állítani?– Dillon utolsó reménye is megingott, amikor a nő megrázta a fejét.

– Csak annyit tehetek, hogy kitisztítom a sebet, gyógynövényt teszek rá, és szorosan bekötözöm. Még csak most tanulom a gyógyítást.

Ez nem volt elég. Tudta, hogy nem lesz elég, ahogyan Ann Marie is, aki nekilátott a megnevezett feladatok elvégzésének. A lehető legkíméletesebben járt el, de a tevékenységei mégis fájdalmat okoztak a betegének. Amikor a bölcs asszony felnyögött, Dillon a nő egyik kezét a sajátjába fogta, és az ajkához emelte, miközben a másikkal a homlokáról simította félre a haját.

Olyan természetesnek érezteígy megérinteni a nőt. Az elmúlt hét évet is tölthette volna ezzel, ha a nő nem rejtette volna el magát előle.

Miért rejtette magát előle?

– Nem haboztál a segítségére jönni – jegyezte meg végül,hogy megtörje a nyomasztó csendet. – Miért?

– Amikor a férjemmel Westcottbanotthont találtunk, nagyon féltem tőle. Bár szégyellem bevallani, hallottam róla sötét történeteket, és mindegyiket el is hittem. Évekig sikerült elkerülnöm őt, mígnem egy nap egyedül talált a kútnál. Azt mondta, tudja, hogy azon kesergek, hogy nem adtam gyermeket a férjemnek, és azt is mondta, segíteni akar nekem. Túlságosan féltem a varázslásától ahhoz, hogy ne fogadjam el.

Dillon segítségével Ann Marie szoros kötést csavart a bölcs asszony köré, a sérült vállától a derekáig. – Tanácsokat adott nekem, és mellé gyógynövényeket. A férjemnek is. Hat hónappal ezelőtt ágyban fekve vajúdtam, hogy világra hozzam az első gyermekünket, de a baba rosszul fordult. Sem a fiam, sem én nem éltük volna túl, ha a bölcs asszony nem használta volna az ajándékát, hogy megmentsen minket. Ezért kezdtem el tanulmányozni a gyógynövényeket és felhasználásukat. Talán ostobaság volt, de abban reménykedtem, hogy valamivel a szolgálatára lehetek, hogy megháláljam neki mindazt, amit értünk tett.

Dillon lenézett a gyógyítóra, miközben a haját simogatta.

– Akkor jól van a kisbabád?

– Igen, uram. Simon nagyon büszke rá.

– Sir Simon, a helyettesem a férjed?

– Igen, uram.

Tehát onnan ismerős. – Nem úgy reagáltál a fiatalságára, ahogy vártam volna.– Nem vetett keresztet, nem sikoltozott félelmében, és nem fecsegett ostobaságokat az ördög munkájáról.

A nő bólintott. – Sejthettem volna, hogy nem az az idős nő, akinek mindenki hiszi.

A férfi némi meglepetéssel nézett rá. – Honnan?– Őbiztosan nem gyanakodott.

– Miután a világra segítette a fiamat, és egy kicsit rendbe szedte magát, ezt vettem észre.– A keze megfogta azt a kart, amelyet Dillon nem fogott.

Ő maga már korábban levetette a bölcs nő ruháját, így a karja az ujjbegyeitől a bekötözött válláig csupasz maradt a tekintetük előtt. A kezet, amelyet Ann Marie most lazán megfogott és felemelt, hogy a férfi megvizsgálhassa, vér borította. Az övé, feltételezte Dillon. A csuklóján lévő bőr azonban nem volt olyan. Sárga és szürke árnyalatokat látott, amelyek – ránézésre – a kor és a ráncok illúzióját keltették. A festék vagy folt, vagy bármi is volt az, véget ért néhány centivel a csuklója fölött. A karja többi részének kinézete megegyezett az arca és a mellkasa sápadt bőrével.

Amikor Dillon megvizsgálta a kezében tartott kezet, ugyanezt a furcsa álcát fedezte fel.

Ann Marie friss vízbe mártott egy rongyot, és letörölte róla a vért és a festéket. – Ennek nyomai maradtak a ruhán, amit használt. Egészen mostanáig nem voltam biztos benne, honnan származik.

Átadta a rongyot Dillonnak, aki megtisztította a másik kezét és karját.

– Pihennie kellene, uram – tanácsolta Ann Marie bátortalanul, amikor a férfi visszaadta neki.

Bólintva eldőlt a gyógyító mellett, az oldalára fordult, hogy szemmel tarthassa a lányt, és a mellkasához szorította a kezét.

Ann Marie elpirult.

– Nem úgy értettem... Talán könnyebben tudnál pihenni...

– Nem hagyom itt őt – suttogta a férfi, a szavaiból hiányzott a hangerő, de az erő nem.

– Igen, uram.– Félszegen álldogált az ágy mellett.

– Mindent megtettél érte, amit tudtál – mondta neki Dillon türelmesen. – Most menj! De maradj a vártoronyban! Majd küldök érted, ha ki kell cserélni a kötéseit, vagy ha rosszabbodik az állapota.

– Igen, uram! – A nő meghajolt. – Köszönöm, uram! Engedelmeddel megkérem a szakácsot, hogy készítsen neked egy kiadós pörköltet. Segít majd visszanyerni az erődet, és pótolni az elvesztett vért. Magam hozom fel, és gondoskodni fogok róla, hogy senki más ne zavarjon!

– Rendben! És ne mondd el senkinek, hogy mit láttál ma este!

– Ahogy kívánod, uram! – Újra meghajolt, és elindult az ajtó felé.

– Ann Marie!

– Igen?

– Nem fogom elfelejteni, amit itt tettél. Te és a családod semmiben sem fog hiányt szenvedni, amíg Westcottban marad!

– Köszönöm, uram! – zihálta a nő, arca kipirult az örömtől, és magára hagyta a férfit a bölcs nővel.

Dillon végre szabadon tanulmányozhatta a gyógyítót anélkül, hogy kíváncsi tekintetek méregették volna. Mély levegőt vett, felült – ez az egyszerű feladat majdnem igénybe vette a maradék erejét –, és a nő felé fordult.

Kobaltszín tekintete a lány feje búbjáról indult,majd lassan végigsiklott a magas homlokon, amelyen éppen csak kezdett gyöngyözni a nedvesség. Végigcsúszott a vékony, ferde szemöldökön, amely összehúzódott a fájdalomtól. Áthaladt a sűrű szempillákkal díszített szemhéjak fölött. A vékony, egyenes orr mentén, amely a hegyénél egy icipicit felhúzódott. A vértől maszatos, halvány arcán. A telt ajkak hasonlóan festettek. Az áll, amelyről elképzelte, hogy sok-sok vitájuk során gyakran makacsul előrenyomódott.

A nő lenyűgöző volt.

Valahol meg tudta érteni Robert feltételezését, hogy a külseje varázslat eredménye. Öregasszonynak hitték őt. A vállak, amelyeket kortól görnyedtnek hittek, valójában simák és finoman kerekdedek voltak, az egyiket szabadon hagyták a kötések.

A tekintete lejjebb ereszkedett. Az ágyneműből annyit felhasznált kötözőanyagnak, hogy ami megmaradt, az alig fedte el derékig a nőt. Karcsú testalkata volt. A sérülései, valamint a csekély magassága miatt törékenynek látszott. A férfi azonban tapasztalatból tudta, hogy a nőnek nagy ereje van.

Ki volt ez a bölcs fiatal nő, aki olyan hűséges volt hozzá? Ez a nő, aki évek óta a legközelebbi barátja volt?

 

* * *

 

Ann Marie valamivel később visszatért az étellel, friss vízzel és tiszta ágyneművel. Bár nem szívesen mozdította meg a bölcs nőt, Dillon egyetértett azzal, hogy kényelmesebben pihenne, ha kicserélnék az alattuk lévő vérrel borított lepedőt.

A sokéves harcnak köszönhetően Dillon le tudta győzni az őt gyötrő gyengeséget annyira, hogy felálljon, és a karjába emelje a bölcsasszonyt. Ann Marie azt javasolta, hogy kérje Robert segítségét, de Dillon egyszerűen képtelen volt elfogadni a gondolatot, hogy valaki más dajkálja a nőt a karjaiban. Még a saját fivére sem, aki röviddel korábban már megtette ezt.

Ann Marie elvörösödő arccal azt javasolta, hogy adják a látóra Dillon egyik tunikáját, de a férfi visszautasította, nem akarta, hogy bármi is korlátozza a nő sebeihez való hozzáférést, vagy akadályozza az ápolásában.

A kötést leszámítva meztelenbölcs nő jó érzést keltett a férfiban, ahogy hozzá simult, fejét Dillon csupasz vállára hajtva. A bőre olyan puha volt. Puhább, mint a tollpehely. Hosszú haja a férfi karjára omlott, és a csípőjét súrolta, felfedve a tekintete előtt keskeny derekát, telt csípőjét, hosszú, hajlékony lábait, és a köztük lévő sötét fürtöket.

– Elkészült, uram.

A férfi megkönnyebbülten felsóhajtva óvatosan a párnákra fektette a bölcs nőt.

Az egyik ágytámlának támaszkodva figyelte, ahogy Ann Marie betakargatja a gyógyítót, és a kedve szerint befejezi az ágynemű elrendezését.

A nő hátralépett. – Kívánsz még valamit, uram?

– Csak azt, hogy ne kóborolj el messzire, Ann Marie, és könnyen megtaláljanak, ha rosszabbodna az állapota!

– Igen, uram. Gideon az ajtód előtt áll. Tájékoztatni fogom őt a hollétemről.

Amint a nő elment, Dillon felhasznált egy kis vizet, amit Ann Marie hozott, és lemosta a testére száradt vért. Az a kevéske erő, amit sikerült összeszednie, hamarosan elhagyta. Mivel képtelen volt tovább állva maradni, bemászott az ágyba, és a gőzölgő tál szarvaspörkölt után nyúlt, amelyet a szakács készített neki.

Robert visszatért, mivel nem talált más gyógyítót, és fel-alá járkált, amíg Dillon evett. Figyelme a gyógyító és a három új sebhely között ingadozott, amelyek Dillon felsőtestét díszítették. Amikor végre abbahagyta nyugtalan járkálását, Robert leült, és olyan sokáig bámulta Dillont, hogy az egyenesen zavarba jött.

– A sebhelyek nem olyanrosszak, nem igaz?– kérdezte Dillon mogorván.

– Nem. Mindketten láttunk már rosszabbat is.

– Akkor miért bámulsz így rám?

Egy hosszú pillanat telt el.

– Azt hittem, hogy elveszítelek! – Az érzelmek rekedté tették Robert hangját. – Azt gondoltam, hogy a gyógyító itt jobban a segítségedre lenne, de...– Megrázta a fejét. – A hazaút még sosem tűnt ilyen hosszúnak!

Dillon félretette az üres tálat.

– A képzeletemben legalább egy tucatszor megállt a lélegzeted – folytatta szaggatottan a fivére. – Minden egyes alkalommal pánikba estem, és kétségbeesetten kerestem a pulzusodat, átkozva magam, amiért nem azt mondtam Marcusnak, hogy találkozzunk félúton a gyógyítóval. Még akkor is, amikor a kapuk már a láthatáron voltak, szinte biztos voltam benne, hogy meghalsz, mielőtt a szekér megállna a várudvarban.

– Helyesen cselekedtél, Robert! Megőrizted a tiszta fejed, és azt tetted, amit szükségesnek tartottál.

Robert ajka gyenge mosolyra húzódott. – Az én fejem nem volt tiszta, amikor láttam, ahogy összeesel a földön, és annyi nyílvessző áll ki belőled. Azt hittem, meghaltál, és berserkerré válva megöltem minden embert, aki csak karnyújtásnyira került hozzám. Majdnem Sir Aubrey-t is kardélre hánytam, mire kitisztult az elmém. Az embereknek kellett lefogniuk, hogy megakadályozzák, hogy lemészároljam az utolsó támadót is.– Elhallgatott. – Talán jobban járt volna, ha megteszem!

– Miért? Hogy megkíméld a haragomtól?

– Nem. Azt mondják, hogy a bölcs asszony megkínozta, hogy megtudja az árulód nevét.

Dillon azt gondolta, hogy biztosan rosszul hallotta.

– Micsoda? Ki mondja ezt?

– Egész Westcott. Én nem voltam itt, így nem tudom, milyen módszereket alkalmazott. De akármilyenek is voltak, gyanítom, hogy az őrületbe kergette. Legalábbis így tűnt, amikor lementem a tömlöcbe, hogy megnézzem, él-e még. Mindenki más félt, miután szemtanúi voltak, ahogy a Látó elvágta Gavin torkát.

– Gavinét!

– Igen. Gavin elárult téged. Összejátszott Camdennel, aki megszervezte a támadást. A nő vallomásra kényszerítette a nagyteremben, aztán megölte, mielőtt a hátába döfte volna a tőrt.

Düh és döbbenet árasztotta el Dillont, és szó nélkül hagyta.

A testvérek a gyógyítóra meredtek, és hallgatták, ahogy az továbbra is küzd a levegőért.

– Nagyon hűséges hozzád – mondta Robert halkan. – Tudtam, hogy ha nem kérem meg, hogy megmentse az életedet, az a saját életébe kerül.

– Nem fog meghalni – tájékoztatta Dillon a fivérét.

– Dillon!

– Nem fog meghalni! – ismételte meg, visszautasítva más lehetőségek mérlegelését. Épp most talált rá. Nem veszíthette el.

Robert néhány hosszú pillanatig tanulmányozta őt, aztán visszafordította a tekintetét a gyógyítóra. – Tudtad?

– Hogy ilyen fiatal?

– Valóban az? – kérdezte nyugtalanul. – Vagy a varázslata teszi ilyenné?

– Ne légy bolond! – csattant fel Dillon. – Hagyod, hogy befolyásoljon az emberek félelme. És nem, nem tudtam. Már régen rá kellett volna jönnöm az igazságra, de a szívem helyett a szememnek és a fülemnek hittem. Azt hittem, hogy ő ugyanaz az idős bölcs asszony, aki apánkat is szolgálta.

Robert a homlokát ráncolta. – Ez egy rejtély, nem igaz?

Dillon bólintott, tudta, hogy a fivére úgy véli, az is marad.

Robert állkapcsa megreccsent, akkorát ásított.

– Menj, keresd meg az ágyadat! – utasította Dillon. – Nem kell velem maradnod!

A fivére fáradt sóhajjal felállt, és hatalmasat nyújtózva a feje fölé emelte izmos karjait.

– Gideon őrködik az ajtódnál. Küldd hozzám, ha szükséged lenne valamire az éjszaka folyamán!

Vagy ha a gyógyító meghalna. A szavak kimondatlanul maradtak.

– Úgy lesz.– Dillon kinyújtotta a kezét, és durva, de mégis gyengéd szorítással megragadta fivére karját. – Köszönöm, testvér, hogy követtél és megmentetted az életemet!

Robert elmosolyodott, és lehajolva olyan keményen megölelte, amennyire csak tudta anélkül, hogy megzavarta volna a mellette fekvő fiatal nőt.

– Köszönöm, testvér, hogy élsz! Nem tudom, mit tettem volna, ha elveszítelek! – Visszahúzódva huncutul elvigyorodott. – Elvégre még nem sikerült legyőznöm téged egy harcban.

Dillon játékosan megütötte, majd jó éjszakát kívánt neki.

Utolérte a kimerültség, és szédült. Nagyot sóhajtott, miközben hátradőlt, és hagyta, hogy pillantásaa gyógyítóra suhanjon.

A takaró lecsúszott a nő derekára. Dillon elkezdte felhúzni, de megállt, amikor valamin megakadt a szeme. Homlokát ráncolva közelebb hajolt, hogy megerősítse. A bal felkarján, a válla és a könyöke között félúton egy csúnya, középső ujjnyi hosszúságú heg volt. Korábban nem vette észre, mert a lány sérüléseivel volt elfoglalva.

Lassan végigsimított rajta az egyik ujjával.

Régi heg volt. Hétéves, ha jól sejtette. Ugyanott sebesítették meg őt is, nem sokkal azután, hogy elfoglalták Brimshire-t. A sebhely azonban nem rajta volt. A nő viselte.

Vajon minden sebe nyomot hagyott rajta?

Félve a választól, lehúzta a takarót.

A bal oldalán, a kötés által részben eltakarva, ott volt az a sebhely, amelyet akkor kapott, amikor Northaven egykori ura erőszakkal próbálta visszaszerezni azt, amit Richard király négy évvel ezelőtt adományozott Dillonnak. A csata rövid, heves és véres volt. Dillon tiltakozása ellenére a bölcs nő sosem volt messze tőle, és percekkel azután már be is gyógyította rajta a sebet, miután átgázolt azon, aki okoztaazt.

Egy kisebb sebhely rontotta a sápadt testet közvetlenül a jobb kulcscsontja alatt. Azt azután szerezte, hogy meggyógyította a fivérével történt edzés során szerzettsérülését, amikor Robert véletlenül megsebesítette őt. Egyik halvány combján az a heg húzódott, amit Shepfordnálszerzett. Az alatta lévő térd egy másikat viselt. És több is volt. Az alkarján. A csuklóján.

A saját testén nem voltak ilyen hegek. Rosszul lett a gondolattól, hogy ezek a sebek úgy nyíltak a nő testén, ahogy az övén bezáródtak. Soha nem kérte volna meg, hogy gyógyítsa be őket, ha tudta volna, hogy ez fájdalmat okoz neki,és sebeket ejt rajta. Az a tény, hogy az elszenvedettkisebb sérülések nem hagytak nyomot a nőn, a legkevésbé sem nyugtatta meg a lelkiismeretét.

A lány megborzongott.

Dillon káromkodva felhúzta a takarót a nő álláig, nem akarta, hogy a lány ráadásként még meg is fázzon, és hanyatt dőlt mellette.

A takaró alatt matatva megkereste a lány kezét, és az ajkához emelte.

– Honnan ismersz engem ilyen jól?– A lány keze az álcázó festékek nélkülsima és tejfehér volt, kecses ujjakkal, amelyek fényes, mandula formájú körmökben fejeződtek. A férfi óvatosan kinyitotta az öklét, és a sajátjához mérte.

A lány egész keze belefért a tenyerébe.

– Olyan kicsi– simított végig a kézfején lévő világoskék ereken.

És hideg. Olyan hideg volt, mint a téli hó. Dillon közelebb húzódott hozzá, amíg csak egy-két centi választotta el őket mellkastól lábujjhegyig, felajánlva neki a saját melegét. Miközben legszívesebben az oldalára fordította volna a lányt, köré gömbölyödve szorosan magához ölelte volna, de nem kockáztathatta meg, hogy újra felnyíljanak a sebei.

Ehelyett a mellkasához szorította a lány kezét, és előrehajolva az arcát a lány álla és válla közé fúrta.

– Ne hagyj itt engem! Kérlek, ne hagyj el! Add meg nekem az esélyt, hogy megismerjelek!

– Dillon.

Megugró szívvel visszahúzódott, épp csak annyira, hogy megpillanthassa a lány arcát.

Üveges barna szemek bámultak vissza rá.

– Bölcs?– Felvette az egyik rongyot, amelyet Ann Marie hagyott az ágy mellett, és óvatosan letörölte a vért a lány ajkáról.

– Dillon– zihálta szaggatottan.

– Itt vagyok.

– Én... nem gondoltam... hogy ilyen sokáig tart.

– Micsoda, Látó?

Lehunyta a szemét. – A haldoklásom.

A torka összeszorult. – Nem fogsz meghalni!Nem halhatsz meg!

A nő hirtelen megmerevedett, és fájdalmasan felnyögött.

– Mondd meg, hogyan segíthetek rajtad! – könyörgött a férfi.

A lány szeme kinyílt, és Dillon szemébe nézett.

– Kérlek! – suttogta. A keze, amelyet a férfi tartott, összeszorult az övé körül. – Ne hagyj itt engem! Én... annyira félek.

Miközben a férfi figyelte, egy könnycsepp gördült ki a lány szempillái alól, és végigfolyt az egyik halántékán.

A saját szeme is égett, amikor szabad kezével hátrasimította a lány haját, és a tenyerébe fogta a puha arcát. – Nem hagylak itt – fogadkozott rekedten.

– V-v-velem maradsz?

A férfi bólintott. – Veled maradok, Látó. Örökké veled maradok, ha úgy akarod.

Ajkai sarkai halvány mosolyra húzódtak. Ellazult a szorítása a férfi kezén. – Maradni fogsz – ismételte meg halkan, szemét lehunyta, teste ellazult, ahogy az öntudatlanság ismét magával ragadta.

Dillon néma kétségbeeséssel feküdt mellette, és perzselő csókot nyomott a lány szabadon maradt vállára.

Elveszíti őt.

Összeszorította a szemét, Alyssa kezét az arcához emelte, és ott tartotta.

A lány úgy hervadt el a szeme előtt, mint az őszi virág, amikor megérintik a tél első fagyos ujjai, és nem tudott mit tenni, hogy ezt megakadályozza.

A lány reszketni kezdett.

Közelebb húzódott, egyik lábát átvetette a lány mindkét lábán, azt kívánva, bárcsak átölelhetné a derekát anélkül, hogy bántaná a sérüléseit.

Arcát a közös párnájukat borító illatos hajba temette, és mélyen belélegezte, ahogy végre szembesült az igazsággal.

A lélegzete elakadt, miközben átkozta magát, amiért ő él, a nő pedig nem fog.

A remény elhalványult, Dillon pedig szabad utat engedett a benne felgyülemlő könnyeknek.

 

Ötödik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

– Valaki jön!

Meghan felnézett a tálról, amelybe éppen pörköltet szedett.

A nagyapja a tűzbe bámult, fakó barna szemében ismerős, távoli tekintet ült.

– Ki jön, nagyapa?– A lány letette a tálat a férfi előtti deszkára.

A férfi a fejét ingatta. – Valaki, akinek nagy hatalma van.

Nyugtalanság suhant át a nőn. A nagyapja, akárcsak Alyssa anyja, látóként született. Ha azt mondta, hogy valaki közeledik, akkor közeledett is valaki. De ki? Azt mondta, hogy valaki nagy hatalommal bíró, biztosan nem a hűbérurukra gondolt. Vagy igen?

Kopogás rázta meg az ajtójukat.

Meg felugrott.

Lord Osmondnak ugye nem állt szándékában harcba szólítani a nagyapját? A nagyapja alig élte túl az utolsó csatát, amely az uruk nevében zajlott.

Heves szívdobogással lépett át az ajtóhoz, és kinyitotta.

Az odakint álló férfi, akit majdnem elnyelt a sötétség, olyan magas volt, hogy egészen hátra kellett hajtania a fejét, hogy megtalálja az arcát.

Leesett az álla.

Feltűnően jóképű volt, erős, szögletes állkapoccsal és átható barna szemekkel, amelyekről először azt hitte, hogy feketék. A válla majdnem olyan széles volt, mint az ajtónyílás. És a ruhája valóban nemesemberre utalt.

De ez nem Lord Osmond volt. Még soha nem találkozott ezzel a férfival.

A férfi enyhén meghajolt előtte.

– Üdvözlöm, Meghan úrnő!

Vagy talán mégis? A szíve a mellkasában dobogott, miközben meghajolt. – Uram! Bocsásson meg, nem emlékszem...

– Mi ketten még sosem találkoztunk – szakította félbe a férfi mosolyogva. – Azért tudom a nevét, mert olyan vagyok, mint ön.

A nagyapja a lány mögé lépett. – Engedd be, Meg! – utasította, majd megszólította az idegent. – Nagyon szívesen látjuk, uram!

– Köszönöm – mondta, miközben lehajtotta a fejét, és belépett.

– Tehetséges vagy – mondta a nagyapja.

Meghan kíváncsian tanulmányozta az óriást.

Magas alakján olyan fekete láncpáncélt viselt, amilyet a nő még soha nem látott. Egy fekete, egyszerű, de finom szövetből szőtt tunika fedte. A kard pedig, amelyet a hüvelyében hordott, úgy nézett ki, mintha hosszabb lenne, mint amilyen magas ő volt.

– Igen, az vagyok – erősítette meg meleg, mély hangján.

Meghan nem is tudta, hogy az ő és Alyssa vérvonalán kívül is léteznek mások, akik különös adottságokkal születtek.

A nagyapja kinyújtotta a kezét. – Albert vagyok!

Az idegen megszorította a nagyapja kezét.

– A nevem Seth.– Miközben ezt tette, Meghanfelfigyelt a férfi hajára. Egy bőrszalaggal volt összekötve a tarkójánál, és megcsillanva a tűz fényében, hollófekete hullámokban omlott a derekáig.

– Nagy hatalmatérzek benned – mondta a nagyapja, és felnézett a férfira.

Halvány mosoly ívelt Seth ajkára. – Igen, meglehetősen erős vagyok.

– És híreket hozol nekünk, igaz?

– Igen.

– A látomásom is ezt mondta nekem.

Seth Meghan felé fordult, meglepve őt ezzel.

– Alyssának szüksége van rád, Meghan! Azért jöttem, hogy elvigyelek hozzá.

– Nem értem. Ha látni akar engem...

Megrázta a fejét. – Megtette, amitől mindannyian féltetek, amikor felvette a nagyanyja köntösét. Meggyógyította Lord Dillon halálos sebeit, amelyeket egy rajtaütésben szenvedett el, és most haldokolva fekszik helyette.

Jeges félelem szúrt a mellkasába, majd végighasított a gerincén is. – Honnan tudja ezt?

– Egy látomásban láttam, amely nem különbözik a nagyapád látomásától. Ha nem hiszel nekem...– Kinyújtotta a kezét, és egyik nagy kezének ujjait a lány vállához érintette.

Képek árasztották el az elméjét, amelyeken leterítik Westcott grófját három, nyílpuskából kilőtt nyílvesszővel. Ahogy Alyssa meggyógyítja őt, majd összeesik.

Meg lélegzete felgyorsult. – Nem!

– Ma este elvihetlek hozzá.

Meg a fejét rázta, könnyek gyülekeztek a szemében, és kicsordultak a szempilláin. – Többnapi járóföldre lakik északra.

– Nem gyalogolni vagy lovagolni fogunk odáig – tájékoztatta a férfi. – Ha megbízol bennem, én el tudlak, és el is foglak vinni oda ma este!

Meghan a nagyapjára nézett.

– Menj vele!

De hová menjen vele? A férfi nem tudott szárnyakat növeszteni és odarepíteni őt.

Nyugtalanul nézett az idegenre. Vagy mégis?

A férfi ajkai megrándultak. – Vannak annál gyorsabb eszközök is, hogy eljuttassalak.

A lánynak megint tátva maradt a szája. Vajon a férfi olvasott a gondolataiban?

– Igen.– Meg nagyapja felé fordult. – Hamarosan visszahozom, és köszönöm, hogy rám bíztad a biztonságát!

Ezzel ismét kinyújtotta a kezét, és megérintette Meghan vállát.

A sötétség elborította, elzárva minden fényt. A feje szédülten kóválygott. Aztán egy holdfényes erdőben találta magát.

Seth elnevette magát. – Elsőre kicsit nyugtalanító, de majd elmúlik.

– Hol vagyunk? – sikerült kimondania zihálva, miközben a szíve olyan gyorsan vert, hogy attól félt, kirobban a mellkasából.

– Kétnapi járóföldre Broughston várától.

A lány a homlokát ráncolta. Alyssa fivére, Geoffrey, Lord Humphrey földjein élt.

– Roland – mondta Seth.

A levelek megzizzentek, amikor egy sötét alak bukkant elő az árnyékból. – Igen?

Bár nem volt olyan magas, mint Seth, ez a férfi is Meghan fölé magasodott. Rövid, fekete haja volt. Jóképű arca, ami arra késztette a lányt, hogy elgondolkodjon, vajon testvérek-e Sethtel. Széles vállait láncing és nemesi ruha borította.

– Védd Meghant, amíg én megkeresem Geoffrey-t!

Roland bólintott.

Seth lehunyta a szemét, majd eltűnt.

Meg felzihált.

Roland kőmerev arcán halvány mosoly derengett fel.

– Kezdetben én is így reagáltam.

A nő az öklébe szorította a szoknyáját. – Te nem vagy olyan, mint ő?

A férfi megrázta a fejét. – Olyan vagyok, mint Alyssa. Tudok gyógyítani a kezemmel.

Egy újabb tehetséges. Hogyhogy ő és a családja még sosem hallott róluk?

– Honnan tudsz Alyssáról?

– Seth mesélt róla.– A férfi összevonta a szemöldökét. – Úgy tűnik, mindannyiunkról tud.

– Nem tudtam, hogy vannak még hozzánk hasonlók.

– Én sem tudtam, amíg...– Az arckifejezése elsötétült.

– Amíg?

Megrázta a fejét. – Amíg Seth meg nem talált, és segített megérteni az ellenkezőjét.

Kellemetlen csend telepedett rájuk.

– Ha Seth olyan hatalmas, miért nem gyógyítja meg egyszerűen ő maga Alyssát?

– Nem tudom! De ha azt szeretné, hogy te és a családod megtanuljátok, hogyan kell ezt magatoknak megtenni, akkor nincs kétségem afelől, hogy úgy véli, ez a tudás a jövőben hasznotokra válik.

Nyugtalanító gondolat. Arra gondolhatott, hogy Alyssa ismét feláldozná magát Lord Dillonért? Vagy előre látta, hogy Meg vagy valamelyikük halálos sebet kap?

– Ki ez a férfi? – kérdezte, képtelen volt elfojtani a kíváncsiságát. – Honnan jött?

– Nem ismerem a származását. Csak azt tudom, hogy ő a legidősebb és a legerősebb közülünk.

Ez újabb homlokráncolásra késztette.

Ha Seth volt a legidősebb a tehetségesek között, hogyan nézhetett ki ilyen fiatalnak?

A körülöttük lévő fák hajladoztak és suttogtak, amikor érkezett egy élénk széllökés. A távolban villámok villantak, amelyeket mennydörgés dübörgése követett. Hamarosan esni fog.

Seth újra megjelent, Geoffrey-val az oldalán.

Geoffrey arca elvesztette minden színét, miközben hátratántorodott, és tágra nyílt szemmel nézett szét maga körül.

– Geoffrey!– Meg előrerohant és átölelte.

Erős szorítással viszonozta az ölelést.

– Meg? Kik ezek az emberek? Hogyan... hogyan kerültem ide? Én csak...

– Ők is tehetségesek, akárcsak mi.– Visszahúzódva megfogta a férfi kezét. – Csak erősebbek. Alig pár perce még otthon voltam a nagyapámmal.

Geoffrey elkerekedett szemmel nézett fel Sethre.

– Ki vagy te?

– A nevem Seth. És, ahogy az unokatestvéred is mondta, tehetséges vagyok. Akárcsak Roland– mutatott a másik férfi felé.

Roland enyhén biccentett a fejével.

Meg megszorította Geoffrey kezét. – Alyssának szüksége van ránk! Lord Dillon halálos sebeket szenvedett, és ő begyógyította őket. Most haldokolva fekszik Westcottban.

– Nem! – A riadalom és a düh visszahozta a színt az arcára. Geoffrey figyelmeztette Alyssát, hogy a fekete köntös a halálát fogja jelenteni. Figyelmeztette, hogy egy napon fel fogja áldozni az életét, hogy megmentse Dillon életét. – Nem!

– Seth azt mondta, el tud vinni minket hozzá, és megmutatja, hogyan gyógyítsuk meg.

Geoffrey növekvő haraggal és nem kevés gyanakvással nézett Sethre.

– Én nem vagyok gyógyító! Meg sem az! Nem rendelkezünk ezzel az adottsággal. És még ha rendelkeznénk is, a húgom nem élne elég sokáig ahhoz, hogy elérjük.

– Ma este vele lehetsz – mondta Seth. – Még össze kell gyűjtenünk az anyádat és a nagyanyádat. Ne késlekedjünk tovább! – Megérintette Geoffrey vállát. A másik férfi megérintette Seth vállát.

Sötétség borította be őket.

Aztán mind a négyen ott találták magukat a ház előtt, amelyben Alyssa és Geoffrey nevelkedett. Távol Lord Humphrey földjeitől.

Kinyílt az ajtó. A benti tűz fénye kiáradt az éjszakába, amikor megjelent Geoffrey anyja és nagyanyja. Matthew, az apja szélesebbre tárta az ajtót, és csatlakozott hozzájuk, a fejét kissé félrefordította, ahogy a fülével próbálta hallani, amit a nem látó szeme nem tudott megmondani neki.

Beatrice arcán a kétségbeesés ráncai jelentek meg, ahogy négyükre nézett. – Akkor a látomásom igaz volt? Alyssa feláldozta magát, hogy megmentse Lord Dillont?

Seth válaszolt neki. – Attól tartok, így van. Úgy tűnik, nem lepődtél meg a jelenlétemen. Te is előre láttad az érkezésemet?

– Igen.– Könnyek gyűltek a szemébe. – A látomásomban a lányom hatalmas fájdalmat szenvedett.

– És még mindig szenved, de ezt orvosolhatod. Ti mindannyian, együtt. Matthew, tudom, hogy aggódsz a biztonságuk miatt, ezért velünk tarthatsz.

Matthew a homlokát ráncolta. – Ha olyan hatalmas vagy, mint ahogy a feleségem gyanítja, miért nem gyógyítod meg te magad Alyssát?

– Megtehetném. De ha Alyssa a jövőben ismét súlyos sebeket szenvedne, olyan időpontban, amikor én nem lehetek jelen, tudnotok kell, hogyan tudtok együtt dolgozni, hogy ti magatok gyógyítsátok meg. Ma este megmutatom, hogyan.

Meg látta, hogy Geoffrey az anyjára néz, és a szemével kérdezi, hogy a látomása elárulta-e, hogy bízhatnak-e ebben a férfiban?

Az asszony bólintott.

Seth levett egy csomagot a válláról, és kinyitotta.

– Ezt mindannyian vegyétek fel!

Geoffrey elvette a fekete köntöst, amit Seth nyújtott neki. Nagyon hasonlított arra, amit Alyssa is viselt mindig, csak nagyobb volt. – Miért? Nem keltenénk kevesebb feltűnést nélkülük?

Seth a fejét rázva hasonló köntösöket adott át Megnek és a többieknek.

– Senki más nem fog meglátni titeket. Ezek pedig megakadályozzák, hogy Lord Dillon felnyársaljon benneteket, amikor arra ébred, hogy mindannyiótokat a hálókamrájában talál.– Ledobva a zsákot, ő is magára öltötte a saját fekete köntösét. – Alyssa az egyetlen, akit ilyen köntösben látott. A gyógyítókkal hozza összefüggésbe, és könnyebben elfogadja mind a jelenléteteket, mind a célotokat, ha azt hiszi, hogy olyanok vagytok, mint ő.

A zavarodottságtól, és az Alyssa iránti aggodalomtól összezavartgondolatokkal Meg felvette az éjsötét köntöst, és odalépett a család mellé. Matthew, vette észre, az egyik faragáshoz használt kését szorongatta, a hegye kilátszott a köpenye ujja alól. Úgy látszott, ő sem adta a bizalmátkönnyen.

– Mindannyian készen álltok?– kérdezte Seth.

Geoffrey apja kilépett, és becsukta az ajtót. – Igen.

– Akkor gyertek közelebb, és fogjátok meg egymás kezét!

Meg egyik kezével Alyssa nagymamájának kezét fogta, a másikkal pedig Geoffrey-ét.

– Roland – mondta Seth.

Az idegen Sethtel együtt előrelépett, hogy megérintse Geoffrey vállát.

Aztán Seth megérintette Matthew vállát, és a sötétség mindannyiukatkörülölelte.

 

* * *

 

Valamilyen hang ébresztette Dillont a hajnalt megelőző csendes pillanatokban. Mély és lágy, mégis alig elfojtott erőszakkal teli hang, amely Dillont azonnali éberségre késztette.

– Meg kellene ölnöm, amíg alszik!

– Nem, Geoffrey! – ellenkezett egy női hang. – Nem ártott neki.

– Pillanatokra a haláltól, kínok között fekszik, és te mégis véded őt?

Amint a mély hang megjósolta a nő halálát, Dillon szemei felpattantak, és az említett alakra fókuszáltak.

A bölcs nő arcán halvány, kékes árnyalat látszott. A szeme alatt sötét mélyedések alakultak ki. Az arcát megszáradt vér maszatolta össze. A sekély lélegzetvételek ritkák voltak, és a köztük lévő idő minden egyes szaggatott szívdobbanással növekedett.

– A gróf nem érti az adottságait – folytatta a női hang.

– Ez nem mentség...

– Előre lett figyelmeztetve – szakította félbe egy harmadik, idős és bölcs hang. Ismerős volt, szinte azonos azzal a hanggal, amelyet a bölcs asszony ajkáról szokott hallani. – Ezt az utat választotta, jól tudva, hogy hová vezet. Te magad figyelmeztetted őt, amikor felöltötte a köpönyegemet, és nem szabad elítélned őt egy olyan döntésért, ami csak az övé volt!

Dillon végigfutott a tekintetével a helyiségen, keresve a hangok forrását. Több fekete köpenyes alak állt félkörben az ágy lábánál. Megriadva előrántotta a párnája alól a tőrt, és felült, majd védelmező mozdulattal hajolt a gyógyító fölé.

– Kik vagytok ti?

– Látod, hogyan védi őt? – kérdezte az öregasszony. Nem tudta megmondani, hogy melyik a nő. Hatan voltak, és mindegyikük olyan hatékonyan rejtette el az arcát, mint a látó is.

– Kik vagytok ti? – kérdezte újra. – Miért vagytok itt?

Azt mondta volna, hogy a bölcsasszony az ő köntösét öltötte magára? Vajon az egyik alak az a bölcs nő volt, aki az apját szolgálta? Ezért hangzott olyan hasonlóan a hangjuk?

– Azért jöttünk, hogy helyrehozzuk a kárt, amit okoztál! – válaszolta a mély hang, dühöngve a bölcsasszony állapota miatt. Dillon sejtette, hogy a hozzá legközelebb álló magas alak lehetett, mert a mellette álló rátette a kezét a karjára, hogy visszatartsa, és elé lépett.

– Azt mondták, hogy gyógyítót keresel – jelentette ki egyenletesen a fiatalabb nő, aki korábban beszélt. – Olyanok vagyunk, mint a bölcs nő.– A nő felnyúlt, és levetette a csuklyáját, felfedve az ősz tincsekkel csíkozott fekete haját, amelyhátrahúzva az arcáról, annyihasonlatossággal rendelkezett a bölcs asszonyéhoz, hogy a két nő minden bizonnyal anya és lánya volt. Amikor barna szeme az ágyában mellette fekvő mozdulatlan alakra siklott, könnyek gyűltek benne, és sápadt torka nagyot nyelt. – Segíteni szeretnénk neki!

Dillon leengedte a tőrt. Felcsillant benne a remény.

– Osztozol az adottságaiban? Tudsz neki segíteni? Meggyógyítod őt?

– Megtesszük érte, amit csak tudunk – válaszolta a nő.

Úgy öltözve, mint a Bölcse szokott, és olyan csendben megjelenve, hogy nem zavarták meg Gideont, biztosan osztoznak a rendkívüli adottságaiban, gondolta Dillon.

Dillon lenézett a bölcsasszonyra. – Kevés időnk van. Kérlek, ne hagyd, hogy meghaljon! Mindent megadok, bármit is kérsz, ha meggyógyítod őt!

– Azt hiszed, hogy az anyagi javak jelentenek nekünk valamit? – morogta a magas.

– Akkor mondd meg, mi számít neked, és én...

A bölcs asszony kiadott egy hangot – félig zihálva, félig köhögve – és elhallgatott. Dillon tágra nyílt tekintete a nőre szegeződött, miközben a szíve hevesen vert a mellkasában, a gyomra pedig fájdalmasan összeszorult.

– Bölcs? – kiáltotta. A tőr kiesett laza ujjai közül, lecsúszott az ágy szélén, és a terhes csendben obszcén módon hangosan csattant a padlóhoz.

Újra felzihált, a mellkasa alig emelkedett fel.

A haladék miatti kínzó megkönnyebbülés szilánkjai vágtak át Dillon ereiben, miközben visszafordult a köpenyes alakokhoz. – Bármilyen adomány, amit kértek tőlem, a tiétek, csak gyógyítsátok meg, mielőtt túl késő lenne!

– Az életedet adnád érte? – kérdezte a magas.

– Igen – válaszolta azonnal.

– Elég! – dörmögte egy mélyebb, rekedtes hang.

A hat köpenyes alak egy emberként fordulta mögöttük lévő sötét sarok felé.

Dillon egy kicsit megkönnyebbülve próbált átlátni a fejük felett.

A mögötte lévő árnyékok tovább mélyültek, amikor egy hetedik, sötét köpenyes alak lépett előre. Egy alak, aki minden bizonnyal a legmagasabb férfi volt, akit Dillon valaha is látott. Dillon maga is néhány centivel meghaladta a 180 centit. Ez a férfi azonban, akinek az arca rejtve maradt a köpeny alatt, legalább 15 centivel magasabb volt nála.

– Azért hoztalak ide, hogy meggyógyítsátok őt – mondta a férfi olyan akcentussal, amit Dillon nem tudott hova tenni –, nem azért, hogy kigúnyold Lord Dillont! És nem szeretném, ha Alyssa tovább szenvedne! Vegye le a kötéseit, uram!

Az ujjaival tapogatózva, sietve megtette.

Zihálás hallatszott, amikor az utolsó kötést is levette.

Dillon nagyot nyelt. – Semmit sem tudok a gyógyításról, a gyógynövényekről és a gyógyszerekről. Van itt valaki, aki még csak most tanulja. Mindent megtett érte, amit tudott, de ez nem elég.

– Megjutalmazzuk az erőfeszítéseiért – ígérte rekedten az Alyssára hasonlító nő.

– Már megesküdtem, hogy semmiben sem fog hiányt szenvedni, amíg Westcottban lakik – tájékoztatta a férfi, és megsimogatta a látó haját, miközben az óriás felé fordult. – Kérlek, meggyógyítanád őt most? Én is azt szeretném, ha nem szenvedne tovább!

– Előbb vissza kell vonulnia, uram!

– Nem hagyom el őt!

A másik hat ide-oda tekintgetett közöttük, várva, hogy mi fog történni.

– Rendben van! – mondta végül az óriás. – De el kell hagynia az ágyat, és egy kicsit elhátrálnia, hogy helyet adjon nekünk.

– Ahogy óhajtod!

Amint Dillon meztelenül lecsúszott az ágyról, öt fekete köpenyes siklott előre, hogy három oldalról körülvegyék a bölcset. Az óriás ott maradt, ahol állt, egy másikkal az oldalán.

Dillon elővett a ládájából egy tunikát, egy alsó- és egy térdnadrágot, magára húzta őket, miközben a sötét alakok a legmagasabbra pillantottak, majd összekulcsolva a kezüket, a nő fölé nyújtották. A legidősebb nő halkan kántálni kezdett, a szavak számára megfejthetetlenek voltak. Hamarosan a többiek is csatlakoztak hozzá.

A ruházkodás egyszerű gyakorlatától kimerülve Dillon mozdulatlan maradt, és áhítat fogta el, amikor a szabadon hagyott kezük – férfi, nő, öreg, fiatal – hátborzongató irizálással ragyogni kezdett. Az idős nő megérintette a bölcs asszony vállát. A fény átáradt a látóra, és takaróként telepedett rá, hozzásimulva a végtagjaihoz és törzsére. Fehérből aranyszínűvé változott, és olyan gyógyító melegséggel árasztotta el a látót, hogy megemelkedett a szoba hőmérséklete.

Dillon halántékán végigcsorgott az izzadtság. A csúnya, szivárgó sebek a bölcsnő testén összezárultak, begyógyultak, eltűntek, miközben a férfi tágra nyíltszemmel, lenyűgözve figyelte. A zúzódások és a régi hegek követték a példát, és nyomtalanul eltűntek. A szín visszatért sápadt arcvonásaira, és egészséges pírral borította be alakját. A mellkasa mély, egyenletes lélegzetvételekkel emelkedett és süllyedt.

– Elég! – mondta az óriás.

A kántálás véget ért. A fény olyan gyorsan tűnt el, mint a nedves ujjak által kioltott gyertyaláng.

Csend uralkodott, miközben a közelgő sötétség beborította őket. Dillon dühösen pislogott, és megpróbálta elűzni a kísérteties alakokat, amelyeket a különös fény ültetett a látásába. Kezét a szeméhez emelte, és türelmetlenül megdörzsölte. Mire leengedte őket, a legmagasabb köpenyes alak kivételével mindenki eltűnt.

Dillon az ajtóra pillantott, amely nem nyílt ki, majd vissza a sarokban álló óriásra.

– Odakint várnak rám! – Ez volt az egyetlen magyarázata.

Dillon lassan közeledett az ágyhoz. A bölcs nő minden egyes centimétere hibátlannak tűnt most. Se a nyílvessző ütötte sebek, se vágások, se zúzódások, se hegek. Nem szörcsögött vér a tüdejében. Nem rázta gyötrő köhögés a felsőtestét.

Mégis valami nem stimmelt.

A teste nem egészségtől ragyogott, hanem abban a földöntúli irizálásnak egy mérsékeltebb formájában, ahogy a horizontonragyog gyakran a lenyugvó nap maradék melege. Ahelyett a nyugodt derű helyett, amire a férfi számított, hogy a fájdalom elmúlása után kerül a lány, olyan mereven feküdt, mint a pajzsa, az izmai megfeszültek és remegtek. A homlokát ráncok barázdálták. És úgy csikorgatta a fogait, mintha valami ádáz belső harcot vívna.

– Mit tettél? – kérdezte rekedten.

– Megmutattam nekik, hogyan egyesítsék az erejüket, hogy meggyógyítsák őt, hogy újra megtehessék, ha a jövőben segítségre lenne szüksége.

– Nem lesz! – Dillon nem fogja hagyni, hogy újra feláldozza magát érte. Ezúttal sem hagyta volna, ha tudatánál lett volna, és tisztában lett volna az árral, amit a lány fizetni fog. Az ágy szélére ülve kinyújtotta a kezét, hogy hátrasimítsa a lány nedves homlokáról a haját. Hőség égette a bőrét.

– Ég a láztól!

– Nem a láztól ég – tagadta a sötét alak, miközben Dillon keresett valamit, amit vízbe márthat.

– Megőrültél? Nem látod, hogy reszket?– A hűvös, nedves kendő, amelyet Dillon a nő égő bőrére nyomott, másodperceken belül felmelegedett.

– Ég és reszket, de ez a gyógyulástól van.

– Nem értem. Már sokszor gyógyított engem, és az nem hatott rám így.– Belemártotta a kendőt a hűvös vízbe, kicsavarta, majd újra megpróbálta.

– Ön nem osztozik az ajándékaiban, Lord Dillon!

A férfi a homlokát ráncolta. – Azt mondod, azért, mert ő maga is gyógyító?

– Igen. Másképp hat rá, mint Önre.

– A sérülései begyógyultak, igaz?

– Igen.

– Fájdalmai vannak?

Úgy tűnt, a köpenyes alak gondosan megválogatja a szavait.

– Némi kellemetlenséget érez, igen, és ez így is marad, amíg a teste nem alkalmazkodik. De ez enyhe ahhoz képest, amit előtte érzett.

Dillon nem tudta, mire gondol a férfi, miért tette ezt vele a gyógyulás, milyen alkalmazkodáson kell átesnie a testének. Csak azt tudta, hogy nem szerette, hogy a bölcs asszonya ilyen kényelmetlenül érzi magát.

– Meddig lesz még ilyen? Mit tehetek, hogy megkönnyítsem számára?

– Máris azt teszi, uram. Eltarthat egy ideig, amíg felébred. Addig is gondoskodjon róla, hogy gyakran fogyasszon vizet. A forróság miatt nagyon szomjas lesz.– Megfordult, hogy távozzon.

– Várj!

– Igen, uram?

– Ki vagy te?

Szünet következett. – Csak Sethkéntismernek.

– Hol talállak meg? Ha rosszabbodna az állapota, tudnom kell, hová küldhetek érted.

– A továbbiakban nem lesz szüksége a segítségemre!

A férfi kétkedve pillantott le a bölcs asszonyra. Amikor felnézett, az utolsó köpenyes alak is eltűnt.

Ismét nem hallatszott a nagy tölgyfaajtó nyitásának vagy csukódásának hangja, így Dillon elgondolkodott a távozás módján. A gondolattól, hogy az összes fekete köpenyes alak egyszerűen eltűnt valamilyen mágikus eszköz segítségével, libabőrös lett. Gyorsan lerázta magáról a gondolatot, figyelmeztetve magát, amiért hagyta, hogy megfertőzzék a várőrség babonái, és ismét a hideg vízbe mártotta a rongyot.