9.-10. Fejezet

 

Kilencedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Dillon lassan ébredezett. Még lehunyt szemekkel elmosolyodott, olyan békés volt, mint már évek óta nem. Bárcsak így maradhatna, Alyssa alvó alakja köré gömbölyödve, és soha többé nem kellene kilépnie a való világba.

A lány megmozdult Dillon karjaiban, és felsóhajtott, ahogy kezdett kiszabadulni az álom fogságából.

Az összegyűrődött ágyneműk között feküdtek, az ablak felé fordulva. Dillon előbb az egyik, majd a másik szemhéját is felfeszítette, és megkereste a napot. Az égen elfoglalt helyéből ítélve nem aludtak túl sokat. Az alkonyat még nem ereszkedik le néhány óráig.

– Robert azt hihetné, hogy megbetegedtél, ha megtudná, hogy egész nap lustálkodsz – mormolta álmosan.

A férfi mosolyogva elhúzta Alyssa haját a fülétől, és megcsókolta.

– Inkább arra gyanakodna, hogy megbűvöltél. Nem aludtam délután pelenkás korom óta!

– Megérdemelsz egy nyugalmas délutánt! – Szomorúság kúszott a hangjába. – Nehéz napok állnak előttünk.

Dillon szorosabbra fűzte a karját a lány körül.

– Ha nem lenne olyan veszélyes, tudod, hogy holnap nem indulnék el innen nélküled!

– Tudom, Dillon! Nem kell magyarázkodnod!

A békéjük széttört, amikor Dillon közelgő távozásának látomásai elborították őket.

– Megtennél nekem valamit, mielőtt elmegyek? – kérdezte egy pillanat múlva.

– Természetesen – jött a lány azonnali válasza. – Hogyan lehetek a szolgálatodra...?

– Nem! – csattant fel a férfi. A könyökére támaszkodott, és hanyatt fordította a lányt. – Nem – ismételte meg szelídebben. – Nem az uradként kérlek. Úgy kérlek, mint a...– Dillon habozott. Pontosan mit jelentett most a lánynak?

– A barátom? – javasolta Alyssa próbaképpen.

A férfi rámosolygott. Barát. Szerető. Ennél sokkal több volt. – Igen.

Rózsaszínre pirulva viszonozta a mosolyát. – Akkor barátként fogok válaszolni. Milyen áldást kérsz?

– Szeretném, ha megmutatnád a kertedet! Szeretnék többet megtudni rólad!

A lány felnyúlt, és ujjaival végigfésülte a férfi homloka fölött a haját, hátrasimította egy olyan könnyed és kedves mozdulattal, hogy a férfi érezte, ahogy összeszorul a szíve.

– Megmutatod nekem?– Ez volt az első alkalom, hogy megkérte, hogy osszon meg vele valami ennyire személyeset...persze a testén kívül, gondolta bűntudatosan.

– Igen, Dillon.

Megkönnyebbülten és izgatottan egy túláradó csókot nyomott a lány ajkára, majd felugrott az ágyról.

– Gyere! Keljünk fel!

Az immár kihűlt fürdővízzel megmosakodtak, mielőtt felöltöztek volna. Alyssa úgy tűnt, szégyenlős a meztelensége miatt, Dillon nyugtató próbálkozásai ellenére is. A férfi pedig ismét emlékeztette magát, hogy Alyssa hét éven át rejtegette arcának és alakjának minden részletét. Ostobaság lenne azt hinni, hogy könnyű lenne átállni a ne-mutasson-magából-semmitbőla mindent-megmutassonra. Nem tudta, hogyan győzte le tegnap este a lány szégyenlősségét. Hogyan vette rá, hogy hagyja, hogy felfedezze minden egyes szép görbületét.

Eltaszítva magától a kezdődő szerelmes gondolatokat, elfintorodva nézett a szoknyára, amelyet a lány az alsóinge fölé húzott. Bár nem ugyanaz a ruhadarab volt, amit ő tépett le róla, amikor vérezve feküdt, mindkettő nagyon rossz állapotban volt.

Jobbat érdemel, gondolta, miközben felcsatolta a kardja hüvelyét. Selyem, szatén és bársony, ékszerekkel díszítve, amelyek utánozzák a szeme csillogását. Úgy kellene öltözködnie, mint a kastély úrnőjének. A kastély úrnőjének kellene lennie. Az ő úrnője. Az ő grófnője.

Valami mégis azt súgta neki, hogy a lány visszautasítaná, ha ilyesmit merne javasolni.

– Bámulsz, Dillon!

Pislantva ráébredt, hogy valóban bámulta.

Bizonytalanság pírja színezte Alyssa vonásait.

A férfi elmosolyodott, és csökkentette a köztük lévő távolságot.

– Bocsáss meg! Csupán a szépségedet akartam emlékezetembe vésni, mielőtt elrejted ez alá.– Kinyújtotta a kezét, és segített áthúzni a fején a fekete köntöst.

A pirosság elmélyült Alyssa arcán.

– Te hízelegsz nekem!

– Az igazat mondom.– Dillon könnyedén az öklébe szorította az Alyssa arca mellett leeresztett kapucnit mindkét oldalon. Halvány bőre éles kontrasztot alkotott az éjsötét anyaggal. Fényes hollófekete haját egyetlen fonatba szelídítette, annyi motyogás és morgás kíséretében, hogy a férfi kuncogva állt meg, és nézte, ahogy a lány birkózik vele. Telt ajkai még mindig rózsásak és kissé duzzadtak voltak a csókjaitól.

Annyi melegség és megértés töltötte el a tekintetét, ahogy felnézett rá, hogy a férfi legszívesebben magához szorította volna, és soha többé nem engedte volna el.

– Dillon?– Várta, hogy a férfi a helyére emelje a csuklyát.

– Képtelen vagyok – mormogta a férfi mozdulatlanul. Némi bűntudatot kellene éreznie, feltételezte, mert úgy tűnt, hogy elutasításának fő motivációja a mohóság.

Sóvárogva vágyott a lány látványára. Minden mosolyára, minden rándulására, minden ajakrezdülésére. Elbűvölő barna szemének minden pislogására. Hosszú szempilláinak minden rebbenésére. Szemöldökének minden egyes emelkedésére, süllyedésére és összevonására. Homlokának minden ráncolódására. Orrának minden mozdulatára.

Hogy bírná elviselni, ha a lány újra elrejti előle, most, hogy tudta, mi mindenről marad le?

Még elképzelhetetlenebb... ha egyszer felemeli a kapucnit, Alyssa visszacsúszik a tanácsadói szerepébe, és elfelejti mindazt, amit eddig megosztottak egymással?

A lány keze felemelkedett, hogy megfogja a férfi csuklóját.

– Tudod, hogy ennek így kell lennie!

– Egyelőre – ismerte el vonakodva.

Megrázta a fejét, a szeme tele volt sajnálattal. – Örökre!

Nem. Ezt nem akarta, nem tudta elfogadni. Lehajolt, és egy gyors, kemény csókot nyomott a lány ajkára, majd felhúzta a csuklyát, hogy megvédje az arcát.

– Erről még beszélünk később – mormogta, és kivezette a lányt a napfényes helyiségből.

 

* * *

 

Alyssa nem is tudta, mennyit változott a gyógyulása óta, amíg nem követte Dillont a hálókamrából a nagyterembe. Az, hogy a férfi könnyedén elfogadta a külsejét, önelégültté tette. A kedvesség, amellyel ő, Robert és Ann Marie elhalmozták, gyógyír volt a lelke számára. Mégsem tudta megvédeni a mások által okozott fájdalomtól.

A vártoronyban a vele szembeni hangulat megváltozott, tovább romlott. Azok, akik korábban féltek tőle és bizalmatlanok voltak vele szemben, most teljesen ellenségesnek, riasztóan elutasítónak tűntek. Összeszűkült tekintetük felnyársalta őt. A szájuk mormogva mozgott. Még az a néhány ember is, aki a múltban udvariasan viselkedett vele, most keresztet vetett és elszaladt, amikor a lány közeledett feléjük.

– Hanyag voltam – ismerte be Dillon az összeszorított ajkain keresztül, amikor észrevette a fogadtatását. – Biztosíthatlak, hogy a probléma megoldódik, mielőtt elmegyek!

– Mi változott? – suttogta a lány.

Megindulva lepillantott rá, majd elkomorult, és kissé megrázta a fejét, mintha az idősasszony-hangja váratlanul érte volna.

Vajon ilyen gyorsan megfeledkezett róla, hogy a nő álcája túlmutat a köntösön?

– Ez...?– A nő nyelt egyet. – Azért, mert megöltem Gavint?– A keze még mindig remegett, és a gyomra még mindig csomóba rándult, valahányszor eszébe jutott. Bár a múltban sokszor lovagolt Dillon oldalán a csatákba, Gavin élete volt az első, amit elvett.

– Részben. Azok, akik nem voltak jelen a nagyteremben, nem értik, miért ölted meg őt. Nem tudják, hogy ha nem teszed meg, felnyársalt volna téged a tőrével. Minden férfi, aki ott volt abban a nagyteremben, tanúsíthatja ezt – és ugyanezt tette volna a helyedben, mint te –, de senki sem szólalt meg a védelmedben.

Nem, nem tennék. Az ilyesmin nem kellene meglepődnie.

– Beleborzongok, ha belegondolok, mi történhetett volna, ha Sir Rolfe reakciója nem figyelmeztet idejében – folytatta. – Azok, akik ott voltak, tévednek, ha elítélnek téged, amiért megvédted magad. És balgák. Ha semmit sem tettél volna, hogy megállítsd, Gavin – és Camden – került volna ki győztesen. Te meghaltál volna. És a gyógyító képességeid nélkül én is holtan fejeztem volna!

Megkönnyebbülés volt, hogy Dillon nem ítélte el érte.

– Mi dühíti még őket? – kérdezte, amikor kiléptek a csípős őszi levegőre.

A férfi felsóhajtott. – A pletyka, hogy kioltottad a kém életét a várbörtönben.

– Nem azt mondtad, hogy felakasztotta magát?– A férfi még élt és sértetlen volt, amikor a lány otthagyta.

– De igen.– Halkabbra fogta a hangját, miközben leereszkedtek a várkastély lépcsőin, és elkezdtek átkelni a belső várudvaron. – Körülbelül ugyanabban az időben, amikor a többi látó téged gyógyított, ami elgondolkodtat, hogy egyikük talán nem osont-e le oda, mielőtt elment volna, és... segített neki kötélhez jutni. De néhányan azt suttogják, hogy megátkoztad őt!

– Azt is hiszik, hogy megkínoztam őt – mormolta.

– Igen.– Eltelt egy pillanat. – Nem úgy volt?– Ez volt az első alkalom, hogy szóba hozta a témát.

A nő megrázta a fejét.

– Csak ráijesztettem, hogy elmondja az igazat.

– Hogyan?

– Patkányokkal és kígyókkal, ha elhiszed.

A férfi felnevetett. – Patkányok és kígyók ijesztették meg?

– Igen. De nem harapták meg – sietett tisztázni. – Egyszerűen csak felküldtem a patkányokat a lábvédője alá, aztán elengedtem két kígyót, akik úgy gondolták, hogy a patkányok teljesen jó eledelnek számítanak.

– És ez működött?– kérdezte a férfi, és hitetlenkedve összevonta a szemöldökét.

A nő elmosolyodott. Dillon rettenthetetlen volt. Nem lephette meg, hogy másoktól is azt várta, hogy azok legyenek. – Az igazat megvallva én sem számítottam rá, hogy sikerülni fog, de úgy tűnik, a férfinak igen komoly félelme volt a kígyóktól.

– Egyáltalán nem az a borzalmas kínzás, amivel vádoltak! – morogta.

Alyssa sóhajtott, belefáradt az egészbe.

– Mindannyian olyan lelkesen elhiszik rólam a legrosszabbat.– Egészen addig az éjszakáig Westcott egyetlen lakosát sem bántotta. Soha nem használta az adottságait másra, mint gyógyításra és azoknak a megsegítésére, akik most gonosz pletykákat terjesztettek róla.

– Ez dühítő – morogta. – Felajánlják nekem a hűségüket, amikor én olyan keveset adok nekik, miközben téged, aki Westcottban szinte minden egyes embernek segítettél egyszer vagy többször, visszautasítanak.

A nő a férfi karjára tettea kezét, megállítva őt ezzel. A köntösének fekete anyaga eltakarta mások szeme elől.

– Ne becsüld alá az értékedet, uram! Az apád jó ember volt, és jóllakatta a népét, de felvirágoztak a te uralmad alatt.

– És a te vezetésed alatt – egészítette ki Dillon. A várkastély lépcsőjén állva, gondterhelt homlokráncolással szemlélte a birtokát.

A férfi kezdett megvilágosodni, fedezte fel Alyssa. Egy a sok leküzdhetetlen akadály közül, amely megakadályozná, hogy legyen közös jövőjük. Ha gyógyítóként nem tudott az emberei kegyeibe férkőzni, biztosan nem fogadnák el őt az ágyasaként. És soha nem lehetne a felesége, annak ellenére, hogy érezte a férfi egyre erősödőbb kötődését, amit elkezdett érezni iránta.

– Lehet, hogy az embereid óvatosak a vérmérsékleted miatt, és túlságosan el vannak foglalva a félelmetes hírneveddel – folytatta –, de te már régen megnyerted a szívüket. Minden egyes alkalommal megvédted őket a fosztogatókkal, gonosztevőkkel és tolvajokkal szemben. Minden alkalommal segítettél nekik eltemetni szeretteiket, és rendbe hoztad a lakóhelyüket. Falat építtettél a falu köré, hogy még inkább garantáld a biztonságukat. Te...

– …nem tudom a nevüket – szakította félbe a férfi.

– Tessék?

– Nincs olyan férfi, nő vagy gyermek Westcottban, akit ne ismernél név szerint. Minden családból meggyógyítottál már valakit. Neked megvan ez a kapcsolatod velük, nekem pedig nincs. Mégis kitartanak a...– Sóhajtott, és megdörzsölte az arcát. – Nem azért fejeztem ki a nemtetszésemet, hogy te a dicséretemet zengd... Bölcs!

Még az is frusztrálta, hogy képtelen volt a nevén szólítani.

A nő elengedte a férfi karját, követte őt a lépcsőn, és követte a lépteit – a lelassított lépéseit, hogy ő ne fáradjon el –, ahogy elindult át a belső várudvaron. – Nagyra értékelem az aggodalmad, uram, de a dolgok jelenlegi állását nem lehet megváltoztatni. Egy egész életen át tartó babonát és bizalmatlanságot nem lehet egy nap alatt eltörölni. Vagy két hét alatt. De még akár egy év alatt sem.

– De igen, megváltozhategy nap alatt! – jelentette ki durván. – Egy nap alatt meg fog változni! Csak arra kell koncentrálnom, hogy kitaláljam, milyen eszközökkel idézzem elő a metamorfózist.

– És ez egy nagy átalakulás lenne. Most még inkább.– Alyssa ajkai megrándultak. Körbepillantva, hogy ellenőrizze magukban vannak, kötekedve mormogta a köpenye biztonságából: – Néhány óra a karjaimban, és máris képesnek hiszed magad a varázslásra. Talán tényleg varázslás folyik az ereimben!

Nevetés tört ki Dillonból, ami egészen az istállóig elfordította a fejeket. A szeme vidáman csillogott. – Még néhány ilyen óra, és csodákra lennék képes! Mit szólsz hozzá, Gyógyító?

Amikor a lány nem válaszolt, merészsége most félénkség mögé bújt, a férfi ismét felnevetett. – Bárcsak láthatnám az arcodat! – jelentette ki a hangját halkítva. – Kétségtelenül ugyanolyan kipirult, mint gyönyörű tested többi része, amikor én...

– Khm!– Egy mögüle felhangzó torokköszörülés szakította félbe.

Dillon lehunyta a szemét, és megfogta a homlokát, láthatóan türelmet próbálva teremteni.

Alyssa az ajkába harapott, hogy ne nevessen fel.

– Dillon? Egy pillanatra, ha megenged?

Egyidőben fordultak meg, hogy szembekerüljenek Dillon fivérével. Robert tekintete egyikükről a másikukra rebbent, majd elfordult, miközben váratlan pír kúszott fel a nyakára.

– Mi az, Robert?

Amilyen aktívan és lelkesen szórakoztatta Robert a Westcottban élő nőket, Alyssa furcsának találta, hogy ennyire zavarba hozta, amikor rajtakapta Dillont a fürdőjébe való behatoláson.

– Meg akartam erősíteni, hogy hány embert szeretnél a kíséretedbe holnapra. Azok után a nehézségek után, amelyekkel a múltkor szembesültél...– A tekintete Alyssára siklott, majd visszatért Dillonra, mintha habozott volna, hogy megemlítse a nő előtt.

Mert Dillon megsebesült? Mert majdnem belehalt, amikor megmentette őt? Ki tudhatta?

Alyssa hátralépett egy lépést, a kezét összekulcsolta maga előtt a hosszú, fekete köntösujjban. – Magatokra hagylak titeket, hogy megbeszéljétek a dolgotokat.

Elkezdett megfordulni.

– Várj!– Dillon tiltakozása megállította.

A lány felpillantva rá, rájött, hogy attól tart, nem fogja megmutatni neki a kertjét, ha most elmegy.

– Addig beszélek Harryvel, amíg be nem fejezitek a beszélgetést. Akkor folytathatjuk a dolgunkat, uram.

– Várni fogsz rám a kapunál? – erősködött a férfi.

Robert tanulmányozta őket, ravasz tekintete előtt semmi sem maradt rejtve.

– Igen – erősítette meg a lány. – Ott leszek.

Dillon elmosolyodott, és ismét megnyugodott. – Rendben! Nem időzöksokáig.

– Ahogy akarod.– Érezte, hogy a tekintetük követi őt, miközben továbbhaladt a belső várudvaron.

Westcott elég nagy volt. Lenyűgöző. Sokan irigyelték, földbirtokosok és földnélküliek egyaránt. Két különálló belső területből állt, mindkettőt magas fal és egy-egy vizesárok vette körül. A belső várfalat négy kerek torony törte meg. A külső hat toronnyal büszkélkedhetett. A kisebb belső terület magában foglalta az istállókat, a várudvart és a helyőrséget. A fegyvertárat. A kovácsműhelyt. Egy vívóteret. Két tágas gyakorlóteret, pillanatnyilag mindkettőt izzadó, erőlködőkatonák és egymással küzdő apródok foglalták el. Egy harmadik az íjászat gyakorlására szolgált. Egy nagy, buja kert a konyha előtt. Egy halakkal teli tó. Egy gondozott gyümölcsöskert. Gondosan rendezett kaptárak.

A kovács pörölyének kalapálása követte Alyssát, ahogy áthaladt az első félelmetes őrtornyon, át a felvonóhídon, és be a külső várudvarba, amely a falunak adott otthont. Igyekezett nem tudomást venni a félős pillantásokról, amelyeket az útja során kapott. A kezek gyorsan a kereszt jelét vetették. Mások összeszorították a mutató- és kisujjukat, hogy elhárítsák a gonoszt.

Az egyetlen barátságos arc a gyanakvás tengerében, amely körülvette, az volt, amelyik a külső őrtoronyhoz közeledve jelent meg a látóterében.

Harry széles, nyílt mosollyal üdvözölte, mit sem törődve a furcsa pillantásokkal, amelyeket a társai vetettek rá.

– Bölcs! Ragyogó nap ez, nem igaz? – jegyezte meg derűsen.

Bár nem látta az arcot, amelyet köpönyeg csuklyája eltakart, úgy tűnt, tudja, hogy Alyssa az.

– Igen. Gyönyörű – értett egyet a lány, akit felmelegített a férfi boldogsága, hogy láthatja őt.

– Az éjszakák egyre hidegebbek. Talán az idén korán beköszönt a tél az országban.

– Valóban, nem is vettem észre! – A lány Dillon hálókamrájában húzta meg magát, bebújva a szőrmék és takarók rétegei alá, a kandallóban pedig égett a tűz, hogy elűzze a hideg levegőt, amely megpróbált beszivárogni a réseken keresztül.

Ha a tél tényleg korán érkezik, jól tenné, ha nagy mennyiségű gyógyszert készítene elő, amit Harry és a hozzá hasonlók használtak, hogy enyhítsék az ízületeikben jelentkező fájdalmat, valahányszor lecsökkent a hőmérséklet, vagy vihar közeledett.

– Agnes, a takács felesége már tegnap panaszkodott a kezét és a csuklóját gyötrő fájdalomra – folytatta, megerősítve alány gondolatait.

Alyssa bólintott. – Ki szorul még a segítségemre, Harry?

 

* * *

 

– Elvesztetted az eszed?

Dillon elmosolyodott magában, és arra a helyre bámult, ahol Alyssa apró, fekete köpenyes alakja néhány perccel ezelőtt eltűnt a kapun keresztül. Igen. Ma délután kétszer is.

– Nos?

– Nem tennél fel ilyen kérdést, ha nem alakítottad volna már ki a saját véleményedet. Mi bánt téged, Kölyök?

– Úgy érted, azon kívül, hogy rajtakaptalak a gyógyítóval való paráználkodásodon?

Megvonta a vállát, meglepődve, hogy Robert addig várt ennek a megemlítésével, amíg befejezték a dolgukat.

– Kopognod kellett volna!

– Nem szégyelled magad?– sziszegte Robert, vigyázva, hogy ne emelje fel a hangját, és ne hívja fel magukra a figyelmet. Dillont meglepte fivére nyugtalanságának mélysége. – Megmentette az életedet – majdnem elveszítve ezzel a sajátját –, és te ezt azzal hálálod meg, hogy elcsábítod és megfosztod az ártatlanságától?

Dillon szeme összeszűkült. – Mit tudsz te az ártatlanságáról!?– A fivére sokkal kevesebb időt töltött a nő társaságában, mint ő.

A pillantás, amit Robert ezután vetett rá, azt mondta:Nézd meg, kit kérdezel. – Elég sok nővel voltam már ahhoz, hogy felismerjem, ha valaki ártatlan, testvér, és azokat mindig messziről kerülöm.

– Nem tudtam, hogy ilyen súlyos lelkiismerettel rendelkezel – jegyezte meg Dillon szárazon. Be kellett ismernie, hogy nem is tudta, hogy a fivére ennyire válogatós, és – Alyssa előtt – valójában irigyelte tőle a sok szeretőjét.

Robert megvonta a vállát. – Én nem vagyok ennyire nemes!

– Akkor úgy gondolod, hogy egy szűz nem kínálna neked annyi szórakozást, mint egy özvegy vagy egy szajha?– Ha ez így volt, akkor sajnálatos módon tévedett. Dillon még soha nem élt át olyan eksztázist, mint amilyent Alyssa édes ölelésében talált.

Robert egy kicsit elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy egy szűz olyan leleményes lenne, mint azok a nők, akik engem keresnek, nem. Azt sem tudná, hogyan akadályozza meg a fogamzást. Az ártatlanok szigorú kerülése az oka annak, hogy nem népesítettem be Westcottotfattyúkkal!

Dillon az ellenkezőjére irányuló erőfeszítései ellenére is érezte, hogy elsápad.

– Látom, most már érted! – nézett rá Robert komoran. – Azok után, amit értünk tett, nem lenne helyes, ha kihasználnád, aztán otthagynád egy magzattal a hasában.

Talán már meg is tette. Talán a magja már gyökeret eresztett, és Alyssa már most is az ő gyermekét hordozza. Nem kellene, hogy ez a gondolat megijessze? Nem kellene, hogy félelem, aggodalom vagy szorongás fogja el most, a meleg ujjongás helyett, amely átjárta?

Hogy nézne ki a nő, ha a gyermekétől gömbölyödne? Bármilyen karcsú és kecses is volt, nehezen tudta elképzelni, ahogy nehézkesen betotyog a hálókamrába, egyik kezét védelmezően a születendő gyermekükre helyezve. Már a gondolatától is elmosolyodott.

– Dillon?

– Mi az? Ó... Miből gondolod, hogy eldobnám őt?

Robert tekintete kiélesedett. – Azt mondod, hogy nem tennéd?

– Nagyon is törődöm vele – vallotta be halkan.

A fiatalabb férfi homlokán az aggodalom ráncai jelentek meg. Csípőre tette a kezét, és felsóhajtott. – Szereted őt?

Dillon a forgalmas belső udvarra meredt. – Azt hiszem, igen.

Úgy tűnt, a szavai mintha fokozták volna a fivére aggodalmát.

Legnagyobb meglepetésére Dillon maga is... felszabadultnak érezte magát. Örült, hogy eljutott a felismerésig.

– Dillon, ő nem nemesi vérből származik.

– A vérvonala semmit sem jelent nekem!

– Ha a szeretőddé akarod tenni, nem is kell. A nemesség többi tagját sem fogja érdekelni, amíg csak rövid ideig marad a szeretőd. De ha a bölcs asszonyt a menyasszonyoddá akarod tenni, soha nem fogják elfogadni. Ahogy téged sem.

Dillon állkapcsát ingerültség feszítette meg.

– Most sem fogadnak el engem! Csupán a címem és a hatalmam miatt tűrik a jelenlétemet.

– Még ezt is elveszíted, ha folytatni akarod. Jól ismered a kegyetlenségüket. Amit a bölcs asszony itt elszenved, az semmiség lesz ahhoz a barbársághoz képest, amivel a mi rangunkhoz tartozóktól kell szembenéznie, ha feleségül megy hozzád – erősködött Robert. – És mi lesz a királlyal? Richard király azt akarja majd, hogy egy nemesasszonyt vegyél feleségül a...

– Elég! Erről nem beszélek többet! – A dühtől megmerevedve megpördült, hogy távozzon.

Robert megragadta a karját, mielőtt el tudott volna távolodni. – Dillon!

Fogait összeszorítva visszafordult, hogy meghallgassa, mit akar még mondani a bukását jósoló fivére. – Mi az?

– Mint a testvéred, támogatlak minden törekvésedben. Ha a boszorkánnyal való házasság az, amire igazán vágysz, akkor nyitott szívvel fogadom őt a húgomként. Csupán azt akartam, hogy tisztában legyél az akadályokkal, amelyekkel szembe kell nézned, ha megpróbálod őt a tiéddé tenni!

Dillonnak elolvadt a haragja. Megszorította Robert vállát.

– Köszönöm, testvér! De amikor ezeket az akadályokat felsoroltad, elfelejtetted beleszámolni az emberek félelmét és bizalmatlanságát vele szemben.

Robert egy grimaszt vágott. – Erre is gondoltam, de úgy gondoltam, hogy a nép babonáit könnyebb lesz legyőzni, mint a születésének körülményeit, vagy királyunk azon szeretetét, hogy jövedelmező házasságokat hozzon össze.

– Van valami javaslatod?– kérdezte Dillon. Gyanította, hogy Alyssa is ezek miatt mondta azt neki, hogy örökre a tanácsadója marad, a köpeny alá rejtve.

Figyelte, ahogy a fivére hunyorogva, elgondolkodva nézi a körülöttük lévő embereket.

– Nincs – ismerte be Robert. – Még nincs. De majd kitalálok valamit.

Dillon elmosolyodott. – Köszönöm, Robert! Okot adsz a reménykedésre.

Robert keresztbe fonta a karját a mellkasán, és felvonta mindkét szemöldökét. – Úgy tűnik, már döntöttél.

– Ő békét hoz nekem, Robert, és olyan boldoggá tesz, amilyen korábban soha nem voltam. Bolond lennék, ha nem becsülném őt ezért! – Alig várva, hogy visszatérhessen Alyssa mellé, otthagyta a fivérét, és hosszú, gyors léptekkel elindult, át a belső és külső várudvaron.

Bár nem láthatta, Dillon érezte Alyssa mosolyát, amikor csatlakozott hozzá a külső őrtoronynál. Harry közel állt hozzá, arcán a bámészkodókat zavarba ejtő mosollyal, miközben felsorolta azoknak a férfiaknak, nőknek és gyerekeknek a nevét, akik ilyen vagy olyan betegségben szenvedtek.

Dillonban rettegés kavargott, miközben arra a döntésre gondolt, amellyel most kell szembesülnie. Nem kétséges, hogy Alyssa minden egyes említettet felkeresne, hogy segítséget nyújtson, akár leküzdötték a tőle való félelmüket, és érte küldtek, akár nem. Néhányukat gyógynövényekkel gyógyítaná meg. Másokat pedig a kezével.

Nyelt egyet. Hogy engedhetné, hogy megtegye? Hagyni, hogy a tehetségét arra használja, hogy átvegye magára a fájdalmukat, a betegségüket és a sérüléseiket? Hagyja, hogy azok, akik gyalázták őt, és egyetlen köszönő vagy kedves szót sem szóltak volna hozzá, élvezzék a helyreállított egészségüket, miközben a nő szenved helyettük?

Ez elképzelhetetlen volt. És ilyen hamar a halálával való találkozása után, a saját betegsége után?

Másrészt, hogyan mondhatna neki nemet? Pont nemrég mondta neki, hogy a visszatartott ajándék nem is ajándék. Nem neheztelne rá, ha megtiltaná neki, hogy használja különleges gyógyító képességeit? Nem úgy tekintené-e ezt, mintha elutasítaná azt a részét, amely másokban oly sok bizalmatlanságot keltett? Mintha elutasítaná őt?

Szívesebben vágná le a kardforgató karját, minthogy a megbántsa a lányt. Szóval, egyfajta dilemmában találta magát. Most, hogy ismerte a lány adottságainak valódi természetét, ha megengedné neki, hogy szabadon használja őket, azzal arra biztatná, hogy kárt tegyen magában. Ha megtiltaná neki, hogy használja őket, azzal azt érné el, hogy látná, hogy egy kicsit meghal belülről minden egyes alkalommal, amikor egy másik ember szenved ennek következményeként. És soha nem bocsátaná meg neki, ha meghalna valamelyik embere a gondoskodásának hiánya miatt.

– Nyugtalannak látszol, uram – suttogta, amikor maguk mögött hagyták Harryt és Westcott többi lakóját.

A férfi követte őt a délen fekvő sűrű, sötét erdőbe. Az a tény, hogy a lány nem engedte le az álcáját most, hogy a fák elnyelték és elrejtették őket mások szeme elől, elbizonytalanította. Vajon azt gondolta, hogy a kapcsolatuk ilyen hamar visszatér ahhoz, ami volt, mielőtt meggyógyította volna? Mielőtt még meglátta volna leplezetlenül? Mielőtt olyan gyengéden szeretkeztek volna? Olyan szenvedélyesen?

Mindig is élvezte a lány társaságát, de nem tudta elviselni a gondolatot, hogy visszahúzódjon abba a tiszteletteljes távolságtartásba, amely jellemző volt a múltban.

– Igen – felelte, és aggodalma ellenére is megnyugvást talált az ismerősben. Már hét éve megosztotta a gondjait Alyssával, kikérte a tanácsát, tisztelte és értékelte a véleményét. Ez volt az egyik ok, amiért nem hitte, hogy valaha is megnősülne, bár ezt nem említette neki. Olyan feleséget szeretett volna, aki olyan jó segítője lesz, mint a bölcs asszonya volt. Egy társat, akire rábízhatja magát, nem csupán egy újabb csinos dísztárgyat a háztartás díszítésére.

Ha nem sérült volna meg olyan súlyosan, vajon felfedeztevolna valaha is, hogy Alyssa az, akit keresett?

– Talán ha megosztanád velem a problémádat, esetlegmegpróbálhatnánk együtt megoldani – javasolta a lány.

Ha a nő hátrahajtotta volna a csuklyáját, gyengéd kézzel végigsimított volna a haján, és magához húzta volna egy csókra, szavak nélkül is elmondva neki, mennyire nagyra becsüli.

Ehelyett elmosolyodott, hogy enyhítse az elutasítást.

– Nem! Ezúttal egyedül kell megküzdenem vele. De azért köszönöm neked!

A lány bólintott, csalódottsága érezhető volt, miközben a szűrt napfényben haladtak. A fák és bokrok beszélgettek egymással, miközben hűvös szellő cikázott közöttük. Mivel Dillon nem volt biztos a lány köntösének minőségében, aggódni kezdett, hogy esetleg megfázik.

– Nem fázol, Látó? – kérdezte, és a köpenyét összetartó kapcsokért nyúlt, készen arra, hogy a nő köré tekerje a nagyobb meleg érdekében.

– Nem, Dillon. Ez a köpeny nagyon meleg.

Éppen amikor észrevette, hogy felhagyott a formaságokkal, és ismét fiatalos, kedves hangon beszélt, a nő szétválasztotta maga előtt a bozótot, és kilépett a ragyogó napsütésbe.

Megfordult vele szemben, hátrahajtotta a csuklyáját, és büszkén elmosolyodott. – Üdvözöllek a szentélyemben!

Dillon megdermedt, miközben elakadt a lélegzete. Nem jött helyette levegő. Úgy tűnt, nem tudott semmit sem bepréselni a tüdejébe a gyorsan összeszoruló torkán keresztül.

Káprázatos napfény fürösztötte Alyssa arcvonásait, földöntúli ragyogást kölcsönözve elefántcsont bőrének. Barna szemeiben aranyszínű szikrák csillogtak, amelyeket a kastély félhomályában nem lehetett kivenni. A fényes sugarak visszatükröződtek telt, rózsaszín ajkairól, ismét sóvárgóvá téve a férfit rájuk.

Annyira bájos volt, hogy megsajdult a szíve.

A lány mosolya elhalványult, ahogy a csend elnyúlt, amit csak a madarak csicsergése tört meg, amelyek a faágak közül figyeltek. – Dillon?

A férfi felemelt keze megremegett, ahogy begörbítette az ujjait, és végighúzta a lány arcán.

Riadalom lobbant Alyssa szemében, és fényesen lángolt, miközben összevont szemöldökkel nézett a férfira.

– Dillon, mi a baj?

Nyelni kellett, hogy működésre kényszerítse a hangját.

– Ez az első alkalom, hogy napfényben látlak! – A hangja rekedtnek tűnt. – Olyan gyönyörű vagy! Bárcsak lennének szavaim, hogy leírjalak, Alyssa, hogy az én szememmel láthasd magad!

A lány az alsó ajkába harapott, de Dillon még látta előtte, hogy megremeg.

Vajon jól mondta? Sikerült-e átadnia, mit jelentett neki, hogy így látta őt – ilyen ragyogónak a nap sugaraiban?

A lány egyik apró keze felemelkedett, hogy megragadja a férfiét, és az ajkához emelte.

– Nincs szükséged más szavakra! Tökéletesen mondtad.

A férfi tekintete a lány hajára tévedt. – Engedd le! – könyörgött. – Szeretném látni, ahogy elszabadul, nézni, ahogy táncol a szélben!

A lány mosolyogva hátat fordított neki, kirántotta hajfonatát a köntöse alól, és várta, hogy a férfi maga végezze el a feladatot.

Dillon elvigyorodott, úgy érezte magát, mint egy fiú, akit édességgel jutalmaznak. Gyorsan munkához látott, szabadjára engedte a lány igéző fürtjeit, és addig fésülte át őket az ujjaival, amíg lazán nem hullottak a hátára, hogy megérintséka csípőjét.

Levendula illata emelkedett fel incselkedőn. Mélyen belélegezve üdvözölte, majd megfordult, hogy a lány elé álljon.

– Úgy csillog, mint egy holdfényben fürdő tó – suttogta. És valóban így volt, a nap sugarai egyesülve a szellővel életre keltették a sötét szálakat.

Annyira szerette volna megcsókolni abban a pillanatban.

Alyssa is hasonlóan gondolkodhatott, mert lábujjhegyre emelkedett, és puha ajkát a férfi ajkához érintette. A karja átkarolta a férfi nyakát, köntöse ujjának fekete anyaga hátracsúszott, amikor könnyű súlyával a férfinak dőlt.

Dillon Alyssa derekára tette a kezét, és élvezte a könnyed csókot.

Szeretlek. A szavak minden előzmény nélkül formálódtak a fejében, és azonnal tudta, hogy igazak. Szeretlek, Alyssa! Megtalálom a módját, hogy együtt lehessünk!

A lány elhúzódott, barna szemeiben könnycseppek csillogtak, és melankóliával átitatott mosolyt villantott a férfira. Mintha olvasott volna a gondolataiban, és nem látott volna semmilyen reményt.

– Gyere! – Megragadta Dillon egyik kezét, és hátrálni kezdett, maga után húzva a férfit. – Hadd mutassam meg a kertemet!

 

Tizedik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Alyssa előre vezette Dillont, boldogság és reménytelenség versengett benne.

Dillon szerette őt. Szerette őt.

Soha, egyetlen képzelgésében sem gondolta volna, hogy az évek óta ápolt barátságuk –hirtelen– ennyivel többé fog alakulni. Egyetlen egyszerű cselekedet, a köpeny levétele mindent megváltoztatott.

Nem lett volna szabad hagynia, hogy elveszítse az önuralmát, hogy ilyen könnyelműen átadja magát a férfinak. De annyi éven át egyedül volt. Vágyott a férfi érintésére. Az ő érintésére. Csak az övére. Mindig az övére. Mindig ezt képzelte, amikor látta, hogy a férfi lelép egyik vagy másik nővel. Elképzelte, ahogy a férfi hozzá fordul helyettük.

És olyan régóta szerette őt. Attól a pillanat kezdve, amikor – ő még gyerek volt, a férfi pedig frissen lovaggá ütött – látta, ahogy a nagyanyja segítségére siet, és olyan bátran védelmezi őt, elmarasztalva kínzóit.

Ő volt Dillon.

Az őDillonja.

Mindig is annak tartotta.

Hogyanne engedett volna neki?

De soha nem lehetnek együtt, gondolta szomorúan, miközben felnézett a férfira.

– Csodálatos – sóhajtotta Dillon, amikor megpillantotta Alyssa szeretett kertjét.

Elűzve a sötét gondolatokat, összefonta az ujjait a férfiéval, és megindult mellette.

– Ez talán több, mint amire számítottál?

– Nem számítottam rá, hogy ilyen hatalmas lesz.

A nő bólintott.

– Bár szeretném magamra vállalni a dicsőséget, nem én vagyok egyedül felelős érte. Évtizedekbe telt, mire ilyenné vált.

Dillon megállt a tisztás közepének közelében, és ide-oda fordult.

– Ezt el tudom hinni!

A kert hatalmas volt, ezt el kellett ismernie, nagyobb, mint a Westcott konyhái előtti zöldségeskert. Négyzet és téglalap alakú magaságyások sora nyúlt el előttük. A fonott szegély – egy függőleges rudakból és vízszintesen összefont ágakból épített kosárszerű szegély – szépen a helyén tartotta a földet. A környező erdőből összegyűjtött levelek és más anyagok talajtakarót képeztek, amely táplálta a gyógynövényeket, miközben elnyomta és megakadályozta a gyomok növekedését.

Az illatok mámorító elegye minden egyes széllökéssel megváltozott. Levendula, bazsalikom, rozmaring, menta, zsálya és még sok más. Színek kaleidoszkópja kápráztatta el őket. A zöld minden elképzelhető árnyalata. Ezüst. Púderszürke. Lila. Csíkos. Egyszínű. Pöttyös. És ezek csak a levelek voltak.

Néhány gyógynövény még mindig virágzott, készülve arra, hogy magokat termeljen, amelyekből tavasszal regenerálódni és gyógyító varázslatot fog végezni. Elefántcsont, azúrkék, skarlátvörös, sáfrány, korall és ezek kombinációi.

– Annyi éven át néztem, ahogy szárított, összezsugorodott gyökereket őrölsz porrá, törékeny, barna leveleket áztatsz vízben, valami bűzös szagú borogatást keversz, vagy mást... – mormolta. – Soha nem hittem volna neked, ha azt mondod, hogy a főzeteid ilyen szépségből erednek!

Felragyogva megszorította a férfi kezét.

– Örülök, hogy tetszik neked!

– Mesélj róluk – ösztönözte boldog mosollyal.

Alyssa egy páfrányhoz érintette az ujjait, amikor mellé értek. – Ennek a páfránynak a gyökereit arra lehet használni, hogy megszabaduljon az ember a férgektől.– A lány felnevetetta férfi fintorától. – És ez...– Egy pettyes levelű növényre mutatott. – Ez az orvosi tüdőfű. Köhögés és tüdőgyulladás ellen használják.– Egy másikra mutatott. – A vérző mák segít a sebek gyógyításában.

Több más növényre is rámutatott, amelyekről a férfi az évek során már hallhatta, hogy említette. A nadálytő, a madárhúr, a kerti székfű, a cickafark, a százszorszép.

– Ez tényleg egy szentély – jegyezte meg végül, és úgy tűnt, a férfi is ugyanúgy élvezte a békés légkört, mint a lány.

– Apád is így gondolta. Gyakran járt ide, miután édesanyád meghalt.

– Valóban?– Dillon ritkán látogatott haza, miután apród lett. És miután lovaggá ütötték, azzal volt elfoglalva, hogysaját vagyont és földeket nyerjen tornákon és hasonlókon keresztül, nem is beszélve a keresztes hadjáratról Richard király oldalán.

Alyssát nem lepte meg, hogy nem vette észre, hogy az apja itt-ott egy-két órára elszökik a látogatásai során.

– Ki gondozta ezeket az ágyásokat előtted? – kérdezte kíváncsian.

– A nagyanyám.

A férfi felvonta a szemöldökét. – A nagymamád Westcottban lakik?

– Sokáig lakott, de már nem. Ő volt az a bölcs asszony, aki az elődöm volt. Az, aki az apádat, és előtte az ő apját szolgálta.

A férfi bólintott, jóképű arca elgondolkodó volt. A lánybelekarolt, és lustán sétálni kezdett a sorok között.

– Él még? – kérdezte tétovázva.

– Igen. Kétnapi lovaglásra innen, mélyen az erdőben, ahol senki sem zavarja, és senki sem fenyegeti a biztonságát.

Egy másik sorba fordultak.

Összevonta a szemöldökét. Egy pillanatra szinte betegnek tűnt. – A nagyanyád... Vagyis ő és a nagyapám vagy az apám valaha is...

– Szeretők? – fejezte be a lány, megértve az akadozás okát.

– Igen.

– Nem. Sosem volt több, mint tanácsadó, gyógyító és barát egyik férfinak sem, akit szolgált.

– Házas volt akkor?

– Nem.– Elgondolkodó tekintetét a tisztás túloldalán álló fákra szegezte. – Az anyám fattyúnak született.– Vajon zavarta volna Dillont, ha megtudja, hogy Alyssa is fattyúnak született?

– Mielőtt vagy miután a nagyanyád Westcottba jött?

– Utána.– Feltámadt benne a szokásos harag. – Lord Bertram megölte a férfit, aki felcsinálta őt.

Felkapva a fejét, Dillon a lányra meredt.

– Az én nagyapám ölte meg a tiédet? Alyssa, sajnálom!

– Ne sajnáld!Én sem teszem! Ha most előttem állna az a férfi, kirántanám a kardodat a hüvelyéből, és én magam döfném keresztül rajta! – Ilyen düh töltötte el, valahányszor a férfira gondolt.

Elengedve Alyssa kezét, Dillon átölelte a lány merev vállát. – Mondd el!

Nagy sóhaj szökött ki belőle, miközben kényszerítette magát, hogy megnyugodjon.

– A nagymama bába volt Westmorelandben.

Westmoreland grófjának birtoka északról volt határos Westcottal.

Dillon homlokán gondterhelt barázdák jelentek meg.

– Gondolod, hogy Lord Everard engem hibáztat azért, hogy Camden elvesztette Pinehurstöt?

– Nem. Nagyon is tisztában van az örököse számos hibájával.

– Azt gondolnám, hogy dühös lenne.

– Inkább csalódott. Ő és az apád együtt nevelkedtek, és a legjobb barátok maradtak apád haláláig. Úgy szeret téged és Robertet, mintha a sajátjai lennétek. Ami bántja, az a tudat, hogy a fia sosem lesz olyan, amilyennek Lord Everard szeretné, hogy legyen – olyan, mint te.

Dillon egy tiltakozást mormolt, láthatóan megdöbbentette a váratlan dicséret.

Alyssa elmosolyodott, és gyengéden megpaskolta a férfi mellkasát.

– Nekem is csak tavaly nyáron mondta ezt.– Dillonhoz hasonlóan Westmoreland grófja is mindig udvariasan bánt vele, és látogatásai során gyakran felkereste, hogy egy-egy kedves szót váltson vele.

Dillon az ajkához emelte a lány kezét.

– Bocsáss meg, hogy félbeszakítottalak! Kérlek, folytasd!

– A nagymama és én ugyanolyan tehetségekkel rendelkezünk – mondta. – Ő a lehető legjobban rejtegette a sajátját, mert félt, hogy boszorkánynak bélyegzik, ha kiderül az igazság. De gyógyítói tehetsége hamarosan híressé vált az egész vidéken.

Egymásba karolva újra sétálni kezdtek, olyan kényelmesen, ahogy mindig is, amikor együtt voltak.

Alyssa időnként megállt, hogy leszakítson egy-egy levelet, és összetörve kiszabadítsa az illatát.

– Lord Bertram frissen megözvegyült nővére egy ideig Westcottban tartózkodott, látogatóban. Gyermeket várt, a csecsemőnek még két hónapig nem kellett volna megszületnie, amikor elkezdődtek a fájásai. Amikor Lord Bertram Westmoreland gyógyítójáért küldött, a nagymama a tehetségét használta, hogy megállítsa a vajúdást. De a hölgy annyira kétségbeesett volt, és annyira félt, hogy elveszíti a gyermekét, hogy Lord Bertram megkérte a nagymamát, hogy maradjon Westcottban, amíg a veszély el nem múlik.

Alyssa egy pillanatra elcsendesedett. A nagymamája múltjáról soha nem beszélt senkinek a családon kívül. – Akkoriban nem viselt köntöst, és... nagyon szép volt. Westcott mindegyik férfijának nagyon megtetszett, összevesztek, és fogadásokat kötöttek, hogy ki nyeri el előbb a kegyeit. Nagyon elszántak voltak.

Tétovázott, nem tudta, hogyan folytassa.

Dillon átkarolta a lányt, és vigasztaló ölelésbe húzta.

– Valamelyikük ráerőszakolta magát, Alyssa?

A lány bólintott, örült, hogy nem kell kimondania, és a férfi mellkasának támasztotta a fejét.

– A nagyapád még időben belebotlott a bűncselekménybe, hogy megbüntesse, de sajnos túl későn, hogy megakadályozza.

A férfi káromkodott az orra alatt. – Megölte a gonosztevőt?

– Igen. Lord Bertram elborzadt, hogy egy nőt, akit azért hozott a házába, hogy gondoskodjon a testvéréről – a nőt, akinek egyedül köszönhető a csecsemő életének megmentése–, brutálisan bántalmazott az egyik saját fegyverese. Ez után halálbüntetés terhe mellett megtiltotta, hogy bárki hozzáérjen a nőhöz, és kárpótlásul meghívta, hogy maradjon és lakjon a vártoronyban, mint a gyógyítója. Megfogadta, hogy megvédi őt és a gyermekét, ha szülne, mindaddig amíg Westcott az otthonuk.

– Így hát maradt.

A nő bólintott.

– A nagyapád megtartotta a fogadalmát, és gondoskodott a védelméről. Végül megbízott benne annyira, hogy beismerte neki, milyen tehetséggel rendelkezik valójában.

– És a köntösök?

– Anyám születése után öltötte magára a köntöst. Nem bírta elviselni a férfiak érintését, és igyekezett elrejteni a szépségét abban a reményben, hogy hamarosan elfelejtik.

– És ezért fogadtatta meg veled, hogy soha nem veszed le a köntösödet?

– Részben. Attól félt, hogy én is hasonló sorsra jutnék.

– Mi van az édesanyáddal? Ő az apámat szolgálta?

– Nem. Már nagyon fiatalon elhagyta Westcottot. Ahogy a nagymama szokatlan gyógyító képességei ismertté váltak, a babona egyre nőtt, és gyorsan megmérgezte az emberek elméjét. A pap vetette el az első magokat, boszorkánynak, a Sátán szolgálójának és más hasonló ostobaságoknak nevezve őt.

– Amióta én élek, Westcottban nem volt pap – jegyezte meg.

– A nagyapád száműzte, amikor az a férfi felgyújtotta az anyámat, hogy megtisztítsa.

– Micsoda?– Döbbenet hasított belé.

– És Lord Bertram nem engedte, hogy más lépjen a helyére, hasonló következményektől tartva. Apád követte a példáját, miután hasonló eset történt, amikor rajtakapott egy másik papot, akiről azt hitte, hogy másmilyen, és aki arra buzdította az embereket, hogy kövezzék halálra nagyanyámat.

– Erről most hallok először – mondta Dillon, és a lány érezte, mennyire rosszul esik neki a gondolat.

– Tudom. Ez a másik oka a köntösöknek. Amíg a többiek azt hiszik, hogy a nagyanyám és én, egy és ugyanaz vagyok, addig nehezen tudják megállapítani, hogy mióta is űzzük a varázslatot. Az emberek sokkal kevésbé hajlanak arra, hogy megpróbáljanak felgyújtani vagy vízbe fojtani egy boszorkányt, ha azt hiszik, hogy halhatatlan és képes megtorlást követelni.

– Ah.

– És mivel még soha senki sem látott engem a köpenyek nélkül, ha valaha is túllépnének a habozásukon, és bántani akarnának, egyszerűen el tudok bújni szem elől, egy pillanat alatt levetni a köpenyt, és sértetlenül elsétálni. Senki sem ismerne fel, mert mindenki öregnek hiszi a bölcs asszonyt.

– Ügyes pajzs és elrettentő eszköz – ismerte el. – Apám tudott a nagyanyád történetéről? Hogy gyermeket szült?

– Nem hiszem – felelte a lány. – Ő maga is gyerek volt még, amikor nagymama elküldte anyámat. Kétlem, hogy emlékezett volna rá. Senki más sem emlékszik rá.

– És az édesanyád? Ő is osztozik az adottságaidban?

– Nem, az ő adottságai különböznek a miénktől. Ő nem tud érintéssel gyógyítani. De látja a dolgokat. A jövő gyakran nagyon világos, ha róla van szó. Neki nem kell az álmokra várnia, mint nekem. Gyakran előjön, amikor hívja.

– Szóval erről van szó – mormolta Dillon.

Alyssa felnézett rá. – Miről?

– Kíváncsi voltam, hogy a nagyanyád hogyan érkezett időben Westcottba, hogy meggyógyítson téged, ha ilyen messze lakik. Anyád bizonyára előre látta a sérülésedet, és figyelmeztette őt.

– Valószínűleg úgy van, ahogy mondod.– Alyssának nem volt alkalma meglátogatni a családját, és megtudni mindazt, ami azon az éjszakán történt. És senkiben sem bízott Westcottban annyira, hogy üzenetet küldjönnekik.

– De miért nem jött el egyszerűen Westcottba, és akadályozta meg, hogy meggyógyíts?

– Mert tudta, hogy semmi olyat nem tudna mondani, ami megakadályozhatott volna.– Alyssa nagyanyja és anyja is tisztában volt a Dillon iránti vonzalmával, a szerelemmel, amit iránta érzett.

Dillon a homlokát ráncolta. Úgy tűnt, nem örüla lány elszántságának, hogy feláldozza magát érte.

Alyssa rámosolygott a férfira. – Talán nem is volt rá ideje. Bár tetszése szerint láthatja a jövőt, ritkán választhatja meg, hogy kinek a jövőjét lássa. Néha a látomásai túl későn jönnek ahhoz, hogy megakadályozza a kárt, és akkor a számára megmaradó egyetlen cselekvési lehetőség, hogy megpróbálja helyrehozni a kárt.

Dillon szorosabbra fonva a karját, közelebb húzta a lányt, és az állát a feje tetejére támasztotta.

– Sajnálom, ami a nagyanyáddal történt, Alyssa! Bárcsak ne szenvedett volna annyit!

– A nagyapád megbosszulta a rosszat.

– Ez nem elég. Fáj belegondolni, milyen magányos életet élt.

– Mindig nagy szeretettel beszélt a nagyapádról – mormogta Alyssaa férfi mellkasához simulva. Olyan jó illata volt. – Gyanítom, annyira szerette őt, amennyire egy férfit szerethetett. És a történetekből, amelyeket gyerekkoromban hallottam, úgy vélem, a nagyapád indítékait – a gyors és erőszakos igazságszolgáltatást, a nagylelkűséget, amellyel a védelme alá helyezte és tisztes pozíciót adott neki – nem csupán a bűntudat vezérelte.

Dillon hátradőlt, hogy a nő szemébe nézhessen.

– Szerelem?

– Igen. Attól a naptól kezdve, hogy megérkezett a testvérét ápolni, azt mondták, Lord Bertram beleszeretett.

A férfi a homlokát ráncolta. – De mást vett feleségül.

Sajnálattal telve fél lépést elhátrált a férfitól, felemelte az állát, és határozottan szóba hozta azt, ami körül azóta táncoltak, hogy a férfi ágyában ébredt.

– Igen – erősítette meg halkan, de határozottan. – Mást vett feleségül. Ahogy te is mást fogsz feleségül menni, Dillon.

– Nem!– A szó kiszakadt a férfi ajkai közül, miközben elengedte a lány kezét, és eltávolodott tőle. – Nem! Miért mondasz ilyet?

– Én a tanácsadód vagyok. Kötelességem, hogy bölcs tanácsot adjak neked, és ezt is teszem.

A férfi arca kővé dermedt. – Ennyire keveset jelentett neked az, amit órákkal ezelőtt megosztottunk egymással? – követelte.

– Annak nem lehet következménye ebben a döntésben.

– Nincs következménye?

– Igen, nincs következménye – ismételte meg, és a hangja felemelkedett, ahogy elvesztette a harcot, amelyet a dühvel és a terméketlen haraggal vívott. – Ez a dolgok rendje, Dillon!Te gróf vagy, az egyik leggazdagabb az országban, a király kegyeltje, Westcott, Brimshire, Northaven, Shepford és hamarosan Pinehurst ura, nem is beszélve fél tucat másikról. Ezzel a hatalommal kötelezettség is jár. Elvárják tőled, hogy egy nemesasszonyt vegyél feleségül.– Elég nagy szünetet tartott, hogy a nyugalom látszatát keltse. – Nem folyik nemesi vér az ereimben, bármennyiszer is kívántam már másképp! És ha ez nem lenne elég, fattyúnak születtem!

A férfi lenyelte, amitől a lány attól tartott, hogy egy dörgedelmes válasz lett volna. – Az anyád... őt nem...

– Nem, őt nem erőszakolták meg. De ezt most nem fogom megvitatni. Lényeges, hogy ezt az időt kihasználjam, hogy észhez térítselek!

Tiltakozó lépést tett felé, arcvonásai elsötétültek, ahogy fölé tornyosult.

És Alyssa akaratlanul is elhátrált egy sietős lépést.

– Ha azt akarod, hogy megértsem – mondta mély és dühös hangon –, hogy a jövőm egy olyan örökösnő mellett van, aki minden egyes alkalommal megremeg a papucsában, amikor közeledek hozzá, akkor nem fog sikerülni! Mi van azokkal a szavakkal, amelyeket akkor mondtunk, amikor olyan közel voltál a halálhoz? A tiéd hamis volt?

A lány a homlokát ráncolta, dühe átadta helyét a zavarodottságnak. – Nem tudom, mire gondolsz!

– Miután meggyógyítottál, összeestél. Miközben Robert gyógyítót keresett, hogy segítsen rajtad, te kinyitottad a szemed, és először beszéltél hozzám köntös és színlelésnélkül.

Alyssa egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát.

– Nem emlékszem ilyesmire, Dillon. Mit mondtam? Miről beszéltünk?

A férfi habozott, ami még jobban fokozta a lány aggodalmát.

Mit mondhatott, amit nem akart megismételni?

– Végignéznéd, ahogy feleségül veszek egy másik nőt? – kérdezte komolyan, ahelyett, hogy válaszolt volna a lány kérdéseire. – Tudva, hogy az ágyamba viszem?

Fájdalom hasított belé, de Alyssa nem hagyta, hogy legyőzze. Felemelte az állát.

– Mióta Westcottba érkeztem, nem feküdtél le nővel a tudtom nélkül.

Egy izom megrándult az állkapcsában. – Ez nem ugyanaz, Alyssa! Egy feleség több figyelmet érdemel, mint azok a nők. Ők csak egy gyors hempergést akartak a dominanciám alatt. Egy feleség különleges gondoskodást igényel. Gyengédséget. Szenvedélyt.

Hangja elcsuklott, és még egy lépéssel közelebb lépett.

Bár a szíve kicsit dadogni kezdett, Alyssa kitartott.

– Semmit sem éreznél akkor – kérdezte a férfi –, ha tudnád, hogy minden este mindazt megteszem vele, amit ma délután nagyrészt veled tettem? Hogy a kezem és a szám órákig keresi a testének minden olyan helyét, ahol te szívesen fogadtad az érintésemet a tiéden? Mindazokat a helyeket, amelyek miatt felkiáltottál, és közelebb vontál magadhoz, a körmeid nyomokat hagytak a hátamon, a sarkad a csípőmbe vájt, mélyebbre húzva engem...

A lány nyelt egyet, és a szemét a férfiéra szegezte. Némán. Nyomorúságosan.

– Semmit sem éreznél, amikor a kisbabámmal kezdene gömbölyödni? Amikor szeretgetem és dédelgetem, és férji büszkeséggel simítom végig a kezemet a duzzadó hasán? Amikor a kezedbe kerül a fiam, és ránézel, tudva, hogy a miénk lehetett volna? Hogy a miénknek kellene lennie?

A lány sírni akart a férfi által felidézett képen, ezért összeszorította a szemét, és az ujjait az ajkához érintette, hogy elrejtse a remegésüket.

Dillon megragadta a felkarját, és kicsit megrázta. – Nézz rám, Alyssa!

A lány megtette, miközben könnyek gyűltek a szemébe, és elhomályosították a férfi szeretett arcát.

Egyik érdes tenyerébe fogta a nő arcát, és a hüvelykujjával végigsimított rajta. – Te jobban látsz engem, mint bárki más. Tudnod kell, hogy mit érzek irántad! – Amikor a lány meg akart szólalni, a férfi megrázta a fejét. – Zseniális stratéga vagy, és jól irányítottál engem az elmúlt hét évben. Ne add fel ezt a konkrétküldetést ilyen könnyen! – Gyengéd csókkal simított végig a lány ajkán. – Kérlek, Alyssa! Te már harcoltál mellettem korábban is. Tedd meg még egyszer utoljára, és ígérem, a jutalom sokkal nagyobb lesz, mint amiről valaha is álmodtunk!

Megszakadó szívvel hagyta, hogy feje férfi mellkasára bukjon.

– Ó, Dillon! Az egyetlen lecke, amit még meg kell tanulnod, az az, hogy néhány csatát még azelőtt elveszítesz, hogy elkezdődött volna!

A férfi erős karjaival átölelte a lányt, és ringatni kezdte.

– Ezt a leckét soha nem fogom megtanulni! – felelte.

De a lány érezte az aggodalmat, ami a férfit gyötörte, a félelmét, hogy a lánynak igaza lehet.

Hosszú pillanatokig ölelték egymást.

– Vihar közeledik – suttogta végül, és elhúzódott tőle. – Sietnünk kellene vissza Westcottba.

A kék eget kétkedve szemlélve Dillon beleegyezett az indulásba.

Egy emberként fordultak meg, és az illatos ágyásokon keresztül visszamentek arra a pontra, ahol korábban kiléptek az erdőből. Dillon megállt, és szembefordult vele, megragadta a csuklyáját, ahogy a hálókamrában is tette.

A lány némán állt, miközben a férfi őt nézte.

– Jegyezd meg, amit mondok, Alyssa! – mondta. – Ezekre a köntösökre már nem sokáig lesz szükség. Megtalálom a módját, hogy kiszabadítsalak. Hogy kiszabadítsammagunkat! –Lehajolt, és hosszú, határozott csókkal megragadta a lány ajkát.

Aztán Alyssa haját a köntösébe tűrte, befedte a csuklyájával, és lassan visszavezette az árnyékba.

 

* * *

 

A nagyteremben finom illatok terjengtek, ahogy a szolgák egyik tálat a másik utánhozták a gőzölgő ételekkel, amelyektől bármelyik szájban összefutott a nyál.

Bármelyik szájban, kivéve Dillonét.

Ő nem akart ott lenni. Legszívesebben a hálókamrájában vacsorázott volna Alyssával, akit hazatérésük után visszaküldött az ágyba – az ő ágyába.

Most éppen nevethetne, incselkedhetne vele, csábíthatná, mint előző este. A legfinomabb falatokkal kínálva őt. Közben csókokat lopva. Élvezve a társaságát.

De mivel az egészségi állapotának megünneplésére készítették a lakomát, ezért felküldte hozzá Robertet annyi étellel, hogy legalább egy órán át elfoglalja magát, és utasította, hogy minden morzsát fogyasszon el.

Mennydörgés dübörgött a feje fölött, szinte elnyomva a körülötte folyó nevetés és fergeteges beszélgetés által. Nedvességet fújt be a szél, amikor a nagy, nehéz ajtók kinyíltak, és két lovag lépett be csuromvizes hajjal és köpenyben. Valóban vihar kerekedett, és haragja tükrözte Dillon hangulatát.

Örökös mogorvaságba dermedt arccal dőlt hátra a székében, az ételhez nem nyúlt, és az emberekre bámult, akik a karzaton álló asztaloknál és a teremben zsúfolódtak össze. Még a feleségek is – akik általában távol maradtak, mert óvakodtak tőle – csatlakoztak hozzájuk erre az örömteli alkalomra.

Egyik keze szórakozottan játszadozott a serlegével, ide-oda forgatta, mielőtt az ajkához emelte, hogy gondterhelten megigyon egy apró kortyot. Hallotta, ahogy mögötte Gideon megváltoztatja a testtartását. A fiú felfigyelt ura rosszkedvére, és kétségtelenül aggódott az oka miatt. Baldwin és a többi lovag, akiket meghívott, hogy csatlakozzanak hozzá a megemelt asztalnál, csak mormogva beszélgettek, és óvatos oldalpillantásokat vetettek rá.

Végül az alsó asztaloknál ülőkön keresztül a terem többi ottlévőjéhez is eljutott a hír, hogy valami nincs rendben.

A zajszint csökkent.

A beszélgetés suttogó találgatásokra váltott.

Vacsora közben félszemmel mindannyian Westcott elkomorult grófját figyelték.

William jelent meg Dillon könyökénél, és a fatányérok felé intett.

– Elégedetlen, uram?

– Igen – morogta Dillon –, de az embereimmel, nem pedig az étellel.

Ann Marie csecsemőjét kivéve, aki nyöszörögve próbált minél többet betömni a kis szájába anyja szoknyájából, mindenki megdermedt a nagyteremben. A söröskorsók megálltak félúton az asztal és az ajkak között. A szájak abbahagyták a rágást. A nyelvek abbahagyták a járást. Minden szem rémülten tágra nyílt, és Dillonra szegeződött, aki nem változtatott sem a helyzetén – úgy ült a székében, mint egy oroszlán, aki arra vár, hogy lecsapjon a prédájára –, sem az arckifejezésén.

Mennydörgés dübörgött a csarnokban, megdöbbentően hangos, most, hogy minden más elcsendesedett. Az egyik kutya az asztalok alatt nyüszített.

A közelben egy torokköszörülés hívta fel a figyelmét Baldwinra. Az idősebb férfi felállt, tiszteletteljesen meghajolt, és így szólt: – Ha volna kedves, uram, kérem, tájékoztasson bennünket arról, hogy mivel bántottuk meg, hogy jóvátehessük! – Visszatérve a helyére, a többiekkel együtt várta Dillon válaszát.

Dillon felhagyott Baldwin tanulmányozásával, és végigfutott tekintetével a várakozóan feléje forduló arcok közül néhányon.

– Itt mindenki tudja, hogy készen álltam az utolsó kenet felvételére, amikor a fivérem hazahozott.

Egyetértő mormogások hangzottak fel körülötte, az olyan szavak, mint a vér, a nyílvesszőés a halál, kiemelkedtek a többi közül.

– Örülünk, hogy újra épen és egészségesen látjuk, uram! – kiáltotta valaki a bejárat közelében.

Igenek lelkes kórusa következett.

Ha valami, akkor Dillon hangulata tovább komorult.

– Valóban?

A mosolyok elhalványultak, helyükre zavarodott homlokráncok léptek.

William komolyan bólintott.

– Természetesen, uram! Mindannyian aggódtunk érted!

Ismét megerősítés hangzott az emberektől.

Dillon csupán hűvösen bámult rájuk.

– A tetteitek másról árulkodnak!

Mindenki nyugtalan pillantásokat váltott.

– Bár nem kétlem, hogy mindannyian többször hallottátok már a történetet, most elmondom, hogy három nyílvessző talált el abban a rajtaütésben. Egy a vállamba csapódott. Egy az oldalamba. És egy a mellkasomba. A saját fegyverhordozóm is halottnak hitt, mielőtt áthoztak volna a kapun, és nem ő volt az egyetlen.

Néhányan komoran bólintottak. Néhány nő gyors imát mormolt.

– A bölcs asszony sokat kockáztatott, hogy megmentse az életemet – tájékoztatta őket komoran. – Ha nem használta volna az adottságát, hogy meggyógyítson, nem láttam volna többé a hajnalt. Mégis, ha a mai reakciótok alapján kellene megítélnem titeket, azt kell mondanom, hogy megvetitek őt, amiért a segítségemre sietett, és inkább azt szerettétek volna, ha hagyja, hogy ráleljek a síromra.

Mivel az ezt követő nemleges válaszok közel sem voltak olyan hajthatatlanok, mint kellett volna, Dillon úgy vélte, kezdték látni, hová akarja őket vezetni.

William előrelépett. – Uram...

Dillon felemelte a kezét, hogy megállítsa.

– A hűséged nem kérdéses, William. Ahogy Roberté sem. Sem Ann Marie-é.

Minden fej megfordult, hogy Ann Marie-ra nézzen, aki a nagy tűzhely mellett állt, és büszke mosollyal nézett Dillonra.

– Ahogy Harryé és Gideoné sem – folytatta. – Az embereim többi tagja az, akinek kétségbe vonható a hűsége.

Úgy tűnt, senki sem tudta, mit válaszoljon erre.

– Sir Richard – kiáltotta hirtelen.

A fiatal lovag, aki pillanatokkal korábban még jókívánságait kiabálta, vonakodva lépett előre.

– Igen, uram!?

– Azt mondtad, örülsz, hogy újra egészségesen látsz engem.

– Igen, uram. Esküszöm, hogy ez az igazság!

– Megköszönted már a gyógyítónak, hogy ilyen jól gondoskodott rólam a felépülésem alatt?

A fiatalember ádámcsutkája fel-le billegett, miközben nyelt. – Nem, uram!

– Miért nem tetted?

– Ez...ez nem jutott eszembe, uram.

– Nem jutott eszedbe – ismételte meg Dillon barátságosan, bár aki figyelte, láthatta a veszélyt, ami a felszín alatt leselkedett. – Az sem jutott eszedbe, hogy udvariasan köszönj neki, amikor ma délután elhaladt melletted, miközben átkelt a belső várudvaron?

Mindenki lélegzetvisszafojtva várta Richard válaszát.

A lovag homlokán gyöngyözni kezdett a verejték, majd végigfolyt a halántékán.

– Nem mondhatnám, hogy emlékszem, hogy láttam volna, uram!

Dillon bólintott. – Akkor szerencse, hogy az én emlékezetem nem szenved úgy, mint tied! –Engedte, hogy a düh, amit érzett, megjelenjen a hangjában és az arckifejezésén. – Tudod, tisztán emlékszem, hogy ő ténylegesen felhívta magára a figyelmed. A lehető leghevesebben bámultál rá, amikor elhaladt melletted, majd veszélyesen közel köptél a köntöse szegélyéhez.

Dillon legszívesebben megölte volna a férfit, miközben felidézte az esetet.

A szemek tágra nyíltak, amikor a fém serleg, amelyet Dillonmarkolt, az ökölbe szorított keze alatt kezdett behorpadni.

– Tudod, milyen büntetést kaptál volna, ha pontosabban célzol? – kérdezte fenyegetően.

A lovag megrázta a fejét.

– Ugye figyelmeztettelek benneteket, mielőtt elindultam Pinehurstbe, hogy minden ellene elkövetett sértés ellenem elkövetett sértés is!

Richard elsápadt.

– Mit mondasz most annak a grófnak, akinek ma majdnem a lábára köptél a saját várudvarában?

A fiatalember megremegett Dillon haragja alatt.

– B-bocsásson meg, uram!Én…

Dillon talpra ugrott, a megnyomorított serleget az asztalra csapta, amitől mindenki megugrott, a hozzá legközelebb állók pedig elszaladtak.

– Nem nekem kellene könyörögnöd, hogy megbocsássak neked! – harsogta. – Megmentette az életemet! És ti mindannyian megvetéssel bántok vele! Ha nem azért, mert azt kívánjátok, bárcsak hagyott volna meghalni, akkor most meghallgatnám a magyarázatotokat!

Halálos csend töltötte be a termet, a levegő sűrű volt a félelemtől.

Egyik fegyverese, Kenneth, lassan felállt az egyik alacsonyabb asztalnál elfoglalt helyéről. Úgy tűnt, hogy csak egy kicsivel kevésbé rémült, mint Richard.

– Az biztos uram, hogy egyikünk sem sajnálja, hogy élsz! Hálásak vagyunk, hogy túlélted. Ha néhányunknak... nem túl kedves érzései vannak a gyógyítóval szemben, az Gavin miatt van.

– Értem! – Dillon előrehajolt, és a kezét letette az asztalra. – Tehát azt állítod, hogy hűséges vagy hozzám, mégis bevallod, hogy az elárulóm halálát gyászolod.

– Nem, uram! – javította ki a férfi. – Nem Gavinhalála aggaszt minket, hanem az, ahogyan meghalt.

– És az hogyan? – érdeklődött, egyszer s mindenkorra elakarta oszlatni az itt terjesztett képtelenségeket.

Kenneth a körülötte lévő arcokra pillantott, aztán visszatért a figyelme Dillonra.

– Azt mondták, hogy a fejét majdnem levágta a testéről, és hogy ő... hogy a boszorkány... elmondhatatlan módon megcsonkította a testét – a tekintete célzottan a teremben lévő néhány nőre siklott –, mielőtt végzett vele.

Dillon megdöbbenve fordította el a fejét, és pillantásával átdöfte Baldwint.

– Baldwin! – A hangja halk volt, és alig visszafogott düh szőtte át.

A férfi feltápászkodott. – Igen, uram!

– Ott voltál, igaz?

– Igen, uram.

– Ki volt még jelen? Nevezz meg annyit, amennyire csak vissza tudsz emlékezni! Akiknek elhangzik a neve, álljanak fel, és mutatkozzanak meg – parancsolta.

Baldwin egymás után sorolta a neveket. A legtöbbjük férfi volt. Dillon lovagjai és fegyveresei közül többen is. Néhány szolga, férfiak és nők egyaránt. Mindannyian állva maradtak, miközben Baldwin hangja addig szólt, amíg már nem tudott többet felidézni.

– Ann Marie – mondta Dillon kedvesebben, és a nő felé fordult. – Leülhetsz. Mint már mondtam, a hűséged továbbra is megkérdőjelezhetetlen.

A nő elmosolyodott, és pukedlizett, a fia a csípőjén ugrált.

– Köszönöm, uram!

A többiek irigykedve figyelték, ahogy helyet foglal.

Dillon fintora visszatért, ahogy szembefordult a gyülekezettel.

– A többiek... hallották, amit Kenneth mondott?

– Igen– válaszolták kórusban.

– Miért nem mondtátok el az igazságot, és miért nem tisztáztátok a gyógyítót az ilyen obszcén hamis vádak alól?

Lesütötték a szemüket a dühödt tekintete alatt.

– Baldwin, tájékoztasd a többieket, mi történt itt azon az éjszakán!

A bűntudattól feszült arcvonásokkal megtette, lemondva minden túlzásról. Homlokráncolás és mormogás hullámzott át a hallgatóságon. Dillon örömmel hallotta, hogy többen is elismerték, hogy Gavin nem hagyott más választást a bölcsnek.

– És mi van a férfival a tömlöcben? – szólalt meg valaki, aki nem annyira óhajtotta felmenteni a lányt.

Dillon felvonta az egyik szemöldökét. – Mi van vele?

– Megkínozta őt, nem igaz?

Dillon kiegyenesedve keresztbe fonta a karját a mellkasán.

– Amíg az áruló kiléte ismeretlen maradt, Westcott sebezhető volt, és mindannyiótok élete veszélyben volt. A bölcs asszony tisztában volt ezzel, és addig faggatta a férfit, amíg az be nem vallotta az összeesküvő nevét. Elítélnéd őt azért, mert megvédett téged?

– De amit a nő tett vele... az szörnyű volt!

– Te végignézted, ugye?

A férfi esetlenül megmoccant.

– Nem. De mindannyian hallottuk a sikolyait. És amint megmondta neki Gavin nevét, felakasztotta.

Dillon csalódottan csikorgatta a fogait, és felemelte a kezét, hogy megfékezze az egyre erősödő morgást.

– A férfi még lélegzett, amikor a nő otthagyta. És sértetlen is volt. Ezt a fivérem is meg tudja erősíteni, akárcsak azok az emberek, akiket az őrzésére rendelt. Mivel a bölcs asszony az éjszaka hátralévő részét a sebeim ellátásával töltötte a hálókamrámban, és nem érintkezett vele többet, feltételezem, abban az ostoba hitben gyötrődsz, hogy valamiféle bűbájtbocsájtott rá!

Meghökkent tekintetek.

– Akkor engedjétek meg, hogy megkönnyítsem az elméteket! Ha valami arra késztette a férfit, hogy felakassza magát, az az a tudat volt, hogy élek, és hamarosan szembe kell néznie a haragommal. Ismerve a hírnevemet, nem volt oka kegyelemre számítani. Ha mégis, biztos vagyok benne, hogy a fivérem megszabadította a hamis reménytől. Mint mindannyian itt, kétlem, hogy nehezen tudta volna elképzelni, milyen sors vár rá, amikor újra elfoglalom a helyem. Szóval őrültség azt feltételezni, hogy a varázslásnak bármi köze lenne hozzá.

Látta, hogy néhányuk arcán megváltozik az arckifejezés, ahogy szavainak logikája kezdett áthatolni és legyőzni a hazugságokat. Nem kétséges, hogy még mindig óvatosak lesznek Alyssával szemben. De talán az igazság beismerése arról, ami azon az éjszakán történt, egy lépéssel közelebb vinné őket az elfogadáshoz.

Legalábbis imádkozott, hogy így legyen.

Karjait az oldalára eresztve kissé megnyugodott.

– A bölcs asszony majdnem mindannyiótokat meggyógyította egyszer vagy máskor. Sokan közülünk ma nem lennénk itt, ha ő nem tette volna, és az életünket köszönhetjük neki. Mindannyiótokkal kedvesen és könyörületesen bánt, és cserébe tisztelettel és megbecsüléssel kellenevele is bánni. Semmilyen módon nem érdemelte ki a félelmet vagy a bizalmatlanságot.

Szünetet tartott. – Azt javaslom, hogy a mai naptól kezdve, ha továbbra is ítélkezni szándékoztok a gyógyító felett, kizárólag a veletek szemben tett cselekedetei alapján ítéljetek, és emlékezzetek arra a számtalan dologra, amiben hasznotok származott a gondoskodásától!

Hátralépett a megemelt asztaltól, és a lépcső felé vette az irányt. Amikor egy vonalba ért Richarddal, annyi időre megállt, hogy ököllel a remegő férfi arcába csapjon, és kiüsse őt. Aztán biccentve Ann Marie-nak, Dillon elhagyta a termet.

Az egybegyűltek ismét helyet foglaltak, és folytatták a vacsorát, kellőképpen lecsillapodva, miközben a férfi szavain töprengtek.

Egyikük sem sietett Richard segítségére.