15.-16. Fejezet

 

Tizenötödik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Amikor Dillon közölte Alyssával, hogy csak az ő módján vállalhatja az emberei gyógyítását, a lánynak elképzelése sem volt róla, mire gondol.

A torony első emeletét, ahová a férfi vezette, két kamrára osztották. A lány nem tudta, hogy korábban milyen célt szolgáltak, de most Dillon katonáinak hálóhelyiségeként használták őket. Mindegyikben takaros fekhelyek, néhány hosszú pad és az emberei hanyagul szétszórt felszerelései sorakoztak.

Dillon kiüríttette az egyik kamrát, és Alyssátaz egyik padhoz vezette, majd leültette rá. Amíg a szolgák elhozták a táskáját a gyógyszerekkel és a többi holmival, amire szüksége lesz a sebek tisztításához és bekötözéséhez, a férfi megparancsolta, hogy minden sebesült férfi sorakozzon fel a nagy tölgyfaajtó előtt.

Amikor mindenki készen állt, Alyssa kíváncsian várta, mit fog tenni a férfi.

Dillon egyesével, a lány lenyűgözött, szórakozó és időnként ingerült tekintete alatt engedte be a férfiakat. A férfi határozottan becsukta az ajtót minden egyes új páciens mögött, elzárva az utána következők kíváncsi tekintetét. Ezután bekötötte az áldozat szemét, majd a már amúgy is nyugtalan férfit az Alyssa előtti padhoz vezette, és utasította, hogy üljön le.

Dillon néma parancsára Alyssa ezután levette a köntösét, és felfedte azt a részt a saját testéből, amelyet a sebesült férfin gyógyítani szándékozott. Nem értette ennek okát, amíg Dillon meg nem érintette, és gondolatban nem közölte vele, hogy gondosan figyelni szándékozik a fájdalom minden jelére, hogy biztos legyen benne, hogy a sebek nem nyílnak fel a saját bőrén, és hogy ne vigye túlzásba, ahogy a férfival tette.

Ebből persze semmi sem történt meg. Részben a kezével, részben gyógynövényekkel gyógyította a sebeket, ahogy általában tette. Így kevésbé volt megerőltető. Dillon csak kétszer állította meg – immunisan a szemrehányó pillantására –, mindezt egy kis grimasz miatt, amit képtelen volt elfojtani.

Alyssa nem tudta, hogy meg akarja-e ölelni az aggodalmáért, vagy inkább megfojtani az akadékoskodásáért.

Amikor az utolsó embert is meggyógyította, aki sietve távozott (a bekötött szemek és Dillon bizarr viselkedése bizonyára nem enyhítette az emberek félelmét tőle), Alyssa meglepődve látta, hogy Michael lép be az ajtón. Szégyenlősen meghajolt, és egy bíborvörös foltos kendőt tartott az orrához, amely meglehetősen bőségesen vérzett.

– Mi a fene történt veled?– követelte Dillon.

Alyssa úgy vélte, hogy Michael valami olyasmit motyogott, hogy mindig a hírvivő jár pórul.

– Micsoda?– kérdezte Dillon türelmetlenül. Bizony, a hangulata minden egyes meggyógyított emberrelromlott.

Alyssa a szemét forgatva suttogta: – Gyere ide, Sir Michael! Hadd nézzem meg!

– Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik, abban biztos vagyok, Gyógyító! – A férfi lassan közeledett. – Csak a vérzést szeretném megállítani, és meg akartam kérdezni, mit tegyek.

Dillon felvonta az egyik szemöldökét.

– Azon kívül, hogy ne kerülj más emberek öklének útjába?

Szegény Michael. Az arca majdnem olyan skarlátvörös lett, mint a vér, amely a kezét borította, a lordja e szarkasztikus megjegyzésére.

Alyssa az ajkába harapott, hogy ne nevessen fel.

– Ülj le, és engedd le a ruhát! – Amilyen óvatosan csak tudta, végigsimított ujjaival a duzzadt dudoron, és megtalálta a két törés helyét az orrában. A lány szeme tágra nyílt. Az összes ember közül épp Simon ütötte meg. – Ó, te jó ég!– szólalt meg önkéntelenül, megdöbbenve a gondolattól, amit kiolvasott a férfi fejéből.

Mindkét férfi felkapta a fejét. Dillon elrántotta Alyssakarját, miközben Michael figyelmesen nézett a lányra, észrevéve ura cselekedeteit.

– Mi az?– kérdezte Dillon morogva, aggódva, hogy a lány valamilyen fájdalmat élt át.

Finoman suttogva megrázta a fejét. – Két helyen is eltört. A kezemmel kell meggyógyítanom.

Michael azonnal úgy nézett ki, mintha azt kívánta volna, bárcsak ne jött volna. A szeme tágra nyílt, amikor Dillon felemelte a szemkötőt, és a háta mögé lépett.

– Nem szabad, uram – tiltakozott Alyssa. – Elfedné a töréseket, és zavarna.– Csak Alyssa látta a férfi válaszpillantását, miközben némi remegéssel várta a válaszát.

Vajon megtagadná tőle, hogy használhassa az ajándékát? Kénytelen lenne szembeszállni vele Michael előtt? Hogy ne engedelmeskedjen neki?

Mert megtette volna, ha erre kerülne a sor. Nem engedné, hogy Dillon megtiltsa nekia gyógyító képessége használatát.

– Michael! – csattant fel.

– Igen, uram!

– Csukd be a szemed!

A férfi kérdezés nélkül megtette.

– Ha kinyitod, mielőtt megparancsolnám – figyelmeztette Dillon –, büntetésből megvakítalak!

Michael kissé elsápadt. – Igen, uram.

Dillon elégedetten morogva bólintott, hogy Alyssa vegye le a kámzsáját.

Ajkát összeszorítva hátralökte a kapucnit, és elégedetlen pillantása azt közölte vele:Ez csak egy törött orr, Dillon!

A sötét szemöldök felemelkedett, miközben a szeme mintha azt mondta volna: Vagy azt teszed, amit mondok, vagy egyáltalán nem gyógyítod meg!

Újabb sóhaj hagyta el a lány ajkát. Alyssa kiszabadította a kezét a köntöséből, rátette Michael orrára, lehunyta a szemét, és arra koncentrált, hogy meggyógyítsa a törést. Hő futott végig a testén, le a karjába, majd a férfi orrába. Hamarosan a sajátja is fájni kezdett. A csontok megváltoztatták a helyüket az ujjbegyei alatt, visszaszövődtek. Valami meleg kezdte csiklandozni a felső ajkát.

– Hagyd abba!

Dillon hirtelen parancsától megdöbbenve megrándult, és elengedte Michaelt, akinek a szeme továbbra is szorosan csukva maradt. A tekintete Dillonrasiklott.

Összeszorított állkapoccsal Michael fölé hajolt, és ujját végighúzta a lány orra alatti bőrön. Nedves lett a vérétől.

– Nincs tovább! – parancsolta olyan hangon, amely nem tűrt ellenvetést.

Az érintése által a férfi szorongására figyelmeztetve a lány bólintott, és felemelte a kámzsáját.

Dillon odalépett mellé. – Kinyithatod a szemed, Michael!

Engedelmeskedve, Michael az orrához emelte a kezét, és kísérletképpen megtapogatta. Újra egyenes volt, és már nem vérzett. A lüktetés és a duzzanat nagy része is eltűnt.

– Köszönöm, Gyógyító!

A nő bólintott.

– Térj vissza a faluba, és segíts a javításokban! – utasította Dillon szűkszavúan.

– Igen, uram! – Michael felállt, és tiszteletteljesen meghajolt. Egy pillanatra megdermedt, amikor kezdett elfordulni. Alyssa látta, ahogy a tekintete Dillon ujjaira siklik, amelyeket még mindig megfestett a vére, majd felé rebbent.

A következő pillanatban már el is tűnt.

Dillon berúgta az ajtót, majd visszatért mellé, és leeresztette a kámzsáját. Felvette az egyik tiszta kendőt, amit a nő félretett, hogy kötszerként használhassa, megfogta az állát, és gyengéden megtörölte vele az orrát, letörölve a vért.

– Ez nem tetszik, Alyssa – mondta.

– Tudom! – A teste már elkezdte gyógyítani magát. A vérzés már aközben elállt, amíg a férfi nézte. – Egyáltalán nem hatott volna rám – biztosította a lány mosolyogva –,ha nem fáradtam volna el annyi más jelentéktelen seb gyógyításától előtte.

Dillon felnyögve ledobta a kendőt, és magához húzta a nőt, átölelte, miközben az arcát a hajához simította.

 

* * *

 

Amikor Dillon és Alyssa kilépett a kastélyból, Michaelt egy nekik háttal álló lovaggal találták beszélgetésbe merülve.

– Itt senki sem követi a parancsokat?– mordult fel Dillon, felriasztva őket a sustorgásukból.

Michael társa megfordult.

– Simon – suttogta Alyssa.

A férfi tekintete a nő csuklyájára repült.

Ahogy Dilloné is.

– Igen, Bölcs?– kérdezte Simon.

– Négyszemközt szeretnék beszélni veled! – Meg akarta köszönni Simonnak, hogy Dillon becsületében bízik, nem pedig a Michael által leleplezett aljas pletykákban.

És javasolni szerette volna, hogy talán jobb lenne, ha a jövőben jobban kordában tartaná az indulatait. Vagy ez, vagy inkább a haragja forrásáraárassza, mint arra, aki éppen előtte állt.

Dillon gyanakodva nézett a helyettesére.

A nagydarab férfi idegesen nyelt egyet. – Tettem valamit, ami nem tetszett neked, Bölcs?

– Nem! – De Dillon előtt nem akarta megemlíteni a pletykákat. – Van egy dolog, amit szeretnék megbeszélni veled. Ha...

Érezte, hogy megrántják a köntöse ujját. Alyssa frusztráltan, hogy félbeszakították, elhallgatott a mondat közepén, és Dillon felé fordult. – Igen?

A férfi lenézett rá. – Kéred a segítségemet ebben?

A lány a homlokát ráncolta. – Nem, én...

Ismét megrántották az ujját.

Alyssa mély lélegzetet vett, és szemügyre vette a köztük lévő teret. Nem ő volt az. Nem Dillon ért hozzá. Egyáltalán nem mozdult.

Zavartan nézett balra, jobbra, maga mögé. Minden jelenlévő a várudvarban szorgalmasan dolgozott, és alig figyeltek rá.

– Bölcs?

Dillon hangja terelte vissza a figyelmét a férfiakra. Simon és Michael óvatosan nézte őt. Dillon némi nyugtalansággal, valószínűleg szitkozódott, hogy nem látja a vonásait.

Újabb rántást érzett, ezúttal a köntöse szegélyén. Lenézett, és elfojtott egy zihálást. Pont előtte, a földbe írva, mintha egy ujj rajzolta volna, a gyümölcsös szó állt.

A feje az elhanyagolt, sűrűn benőtt gyümölcsös felé rándult, amely az őrtorony sarka mögött kukucskált.

– Nektek, férfiaknak dolgotok van – suttogta, miközben lopva végigsimított a lábujjával a földön. – Erről majd később beszélünk!

Dillon elkapta a karját, amikor a lány távozni készült.

– Minden rendben, Látó?

– Igen. Elhanyagoltam a kötelességeimet, uram. Itt az ideje, hogy felfedezzem, milyen gyógynövényeket kínál Pinehurst, amíg vissza nem szerzem a Westcottból származó készleteim egy részét.

Némi vonakodással fogadta a magyarázatát, és elengedte.

Figyelmen kívül hagyva hallgatósága kíváncsi tekintetét, Alyssa egyenesen a fák felé vette az irányt. Mire elért az őrtorony sarkához, gyakorlatilag ugrált a sietségtől.

A gyümölcsöskert szélén a magas fűszálak szétváltak, ahogy közeledett, befelé invitálva őt.

Most már mosolygott, tudta, hogy ki hívta, és futni kezdett. Át a gazon. El a fiatal sarjak mellett. Az árnyékba. El a várudvar látóteréből. Az átkozott ágak, amelyek letépték a fejéről a kapucnit, megpróbálták a küldetésétől is visszatartani.

Egy alacsonyan lógó ág alá bújva megpillantott egy férfit maga előtt, és meglepődve megtorpant. A szemei tágra nyíltak.

Nem erre a férfira számított, aki várta őt.

Ahogy közelebb lépett, látta, hogy csak egy fiú, nem pedig felnőtt férfi, ahogy először hitte. Nem sokkal magasabb nála. Ruhája koszos és szakadt volt, a szemét eltakaró kalapja pedig menthetetlenül elrejtette.

Széttárt lábakkal, mellkasán keresztbe font karokkal, pimaszul meredt a lányra, de nem szólt semmit.

– Bocsáss meg! Én... azt hittem, hogy te...– Hunyorogva nézte a férfi arcvonásait, és egy csipetnyi ismerőset fedezett fel. – Meg?

Vidám, női nevetés töltötte be a gyümölcsöst, amikor látogatója levette a kalapját, és hagyta, hogy vállig érő hollófekete fürtjei kibomoljanak.

– Szolgálatodra, unokatestvérem!

Alyssa nevetve sietett előre, hogy megölelje a nőt.

– Miért vagy úgy öltözve, mint egy fiú?

A lány megvonta a vállát. – Az emberek békén hagynak, ha ilyen ruhában utazom.

Alyssa felvonta az orrát, és elhátrált egy lépést.

– Talán az illatod és nem a ruhád tartja távol őket.

Meghan felnevetett. – Nos, ha az ember azzal tölti az idejét, hogy állati ürülékkel teleszórt dohos barlangokban kutat, aligha kerülhet elő virágillatúan.

– Dohos barlangok?

– Mindjárt elmagyarázom. Először is, hogy vagy, Alyssa? Mindannyian annyira aggódtunk érted.

Elmosolyodott. – Jól vagyok, mint láthatod.

– Geoffrey vissza akart térni Westcottba, hogy megnézze, hogy vagy, de félt, hogy Lord Humphreymegjegyzi majd a távollétét.

Alyssa a homlokát ráncolta. – Egy újabb csata?

– Igen.

Úgy tűnt, nincs vége a Broughston-földeken. És mivel Lord Humphrey nem rendelkezett azzal a nagy, fegyelmezett hadsereggel, amelyet Dillon fenntartott, gyakran a parasztokat hívták harcba.

– Én magam is hamarabb jöttem volna – mondta Meg –, de nagyapa nem tud utazni, és nehéz volt rábeszélni, hogy elengedjen egyedül.

– Nem kellett volna egyedül jönnöd! Meg kellett volna várnod Geoffrey-t! – Egy nő számára sem volt biztonságos kíséret nélkül közlekedni az utakon. Ez volt az egyik oka annak, hogy Alyssa olyan ritkán látogatta meg a családját.

– Eh! Nincs szükségem férfira, hogy megvédjen. Megvan a tehetségem. Ha bárki fegyverrel fenyeget, megszabadítom tőle, és egy gondolattal visszadobom rá.

Ez volt az igazság. Meg azzal a képességgel született, hogy tárgyakat mozgathat az elméjével. De Alyssa most már tapasztalatból tudta, hogy megölni egy embert – még egy olyan gazembert is, mint Gavin – nem könnyű, és nem is lehet könnyen elfelejteni. – Nos, örülök, hogy itt vagy!

Meg alaposan végigmérte. – Örülök, hogy ilyen jól látlak!Tényleg nem is tudom, hogyan élted túl.

– Megmentettél. Te és a többiek. Köszönöm, Meg! Az adósod vagyok.

– Olyan vagy nekem, mintha a testvérem lennél. Nincs olyan dolog, amit ne tennék meg érted.

– És nincs semmi, amit én ne tennék meg érted! – válaszolta Alyssa, és minden szót komolyan gondolt.

– Meg kell ígérned, hogy soha többé nem leszel ilyen ostoba! – könyörgött Meg. – Nem áldozhatod fel magad érte, Alyssa!

– Attól tartok, ezt nem ígérhetem meg.

Meg megfogta a kezét, és megszorította. – Még mindig szereted őt?

– Napról napra jobban.

Az unokatestvére szomorú mosollyal odavonszolta Alyssát egy villám által kidöntött fa csonkjához. – Ő egy gróf.

Alyssa felsóhajtott. – Tisztában vagyok vele.

– Soha nem lehet a tiéd – emlékeztette Meg gyengéden. – Nemes származású nőt kell feleségül vennie.

– Tudom! – A csekély remény, amelyet Robert ébresztett benne, szertefoszlott. Úgy tűnt, ő és Dillon voltak az egyetlenek, akik úgy gondolták, hogy a lány születésének körülményei és a Westcottban elfoglalt helye semmit sem jelent. Egy pillanatig Alyssa is kezdett hinni magukban, és reménykedni abban, hogy lehet Dillonnal közös életük. Meg most szívességet tett neki, biztosítva, hogy lássa az igazságot.

– Mesélj a barlangok kutatásairól – kérte Alyssa, témát akarva váltani. – Mit keresel bennük?

– Nem mit, hanem kit.

Mindketten próbálták kényelembe helyezni magukat a csomós természetes fapadon, aztán feladták, és leültek a földre.

– A tehetségeseket keresem, akik segítettek meggyógyítani téged – mondta végül Meg.

Alyssa a homlokát ráncolta. – Dillon azt mondta, hogy heten voltatok.

– Igen, de csak hatan voltunk tehetségesek. A Sethnek nevezett megengedte Matthew-nak, hogy velünk tartson, hogy ne aggódjon.– A történet, amit ezután elmesélt, fantasztikus volt: Seth megjelent Meghan ajtajában, és egy szempillantás alatt elvitte őt – az otthonából Broughston földjére, hogy megkeresse Geoffrey-t, majd Alyssa anyjához, utána pedig Westcottba.

– Azt mondtad, volt még egy Sethtel?

– Igen. Rolandnak hívták, de nagyon keveset beszélt. Csak annyit mondott, hogy Seth a legidősebb és leghatalmasabb közöttünk.

– Nem azt mondtad, hogy Seth fiatalnak látszott?

– Igen. Nem nézett ki idősebbnek Lord Dillonnál. Ez egy rejtély, nem igaz?

Alyssa bólintott. – Az igazat megvallva, nem tudtam, hogy vannak még mások is a világban. Azt hittem, csak a mi családunk született szokatlan adottságokkal.

– Ahogy én is.– Meg megcsóválta a fejét. – Nem tudom, ki az a Seth, de olyan hatalmas erőt éreztem benne, Alyssa. Ő volt az, aki azt mondta nekünk, hogy nem fogsz meghalni, ha meggyógyítunk, és – mivel a nagyanyádnak nem volt elég ereje, hogy ezt egyedül tegye – megmutatta, hogyan segíthetünk rajtad.

– Dillon is ezt mondta, de nem tudom, hogyan csináltátok. Csak a nagymamának van gyógyító képessége.

– Roland is gyógyító. Azt hiszem, Seth is az, de ő nem vett részt benne. Csak azt mondta, hogy a gyógyítók erőt meríthetnek a többiekből, és... pontosan ez történt, amikor meggyógyítottunk téged.

Alyssa megrázta a fejét. – Nem csak ez történt.– Elmagyarázta a benne végbement változásokat. A látomásait. A gondolatolvasási képességét.

Meg bámult, tekintete lenyűgözöttségről árulkodott. – Új képességekre tettél szert?

– Igen. És alig tudom irányítani őket.

– Még sosem hallottam ilyesmiről.

– Én sem.– Hosszú percekig csendben ültek, élvezve a felettük lévő fák ágain csicsergő madarak énekét. – Ki ez a Seth?– kérdezte Alyssa. – Honnan tud ennyivel többet, mint mi?

– Nem tudom! De hatalmasabb, mint mi mindannyian együttvéve. És magas – mondta elámultan. – Seth olyan magas, hogy még Lord Dillon is eltörpülne mellette.

Alyssa el sem tudta ezt képzelni. Dillon volt a legmagasabb férfi, akivel valaha is találkozott.

– Szándékomban áll megtalálni őt – szólalt meg Meg ismét, miközben barna szemébe határozott csillogás költözött.

Alyssa nem is próbálta lebeszélni az unokatestvérét, tudta, hogy az eredménytelen lenne.

Hosszú percek teltek el a csendben.

– Miért barlang?– kérdezte Alyssa kíváncsian.

– Megkértem anyádat, hogy keresse meg őt egy látomásban, és ő egy barlangban látta őt egy sötét alakkal. Így hát minden barlangot átkutattam, amire csak rábukkantam idefelé jövet.

– Ez nem túl jó útikalauz.

– Tudom, de meddig maradhat észrevétlen egy óriás?

– Hmm.

Meg elgondolkodó pillantást vetett Alyssára.

– Szóval, mit gondol rólad a jóképű harcos grófod most, hogy látott téged a köpenyed nélkül?

Alyssa mosolyt erőltetett magára. – Azt hiszi, hogy szerelmes belém.

Meg az ajkába harapott, és ismét megfogta Alyssa kezét.

– Ó, kedvesem!

 

* * *

 

– Csendben vagy, uram.

Dillon elszakította a tekintetét Alyssa kezéről, és az arcára pillantott.

A lány nem nézett fel, amikor megszólalt. Úgy tűnt, a figyelme a szárított gyógynövényekre szegeződött, amelyeket éppen porrá őrölt, egy újabb kezelésre, amelyet Pinehurst elhanyagolt lakói számára készített.

Egy hónap telt el azóta, hogy Meghan unokatestvére meglátogatta. Furcsa fiatal nő volt az a lány.

Ezalatt az idő alatt sok minden történt.

Dillon minden napot napkeltétől napnyugtáig azzal töltött, hogy együtt dolgozott az embereivel, megerősítették a vár védelmét, javításokat végeztek, lebontották a rossz állapotban lévő építményeket, és újakkal helyettesítették azokat. Esténként Alyssával együtt visszavonultak a lakrészébe, amely egyben a hálókamrájaként is szolgált, és gyorsan menedékükké vált, távol a kötelességtől és a kíváncsi tekintetektől.

A Pinehurstben élő emberek, mint mindenki, akire babonák nehezednek, óvakodtak a gyógyítótól, és féltek a különös képességeitől. Mégis úgy tűnt, hogy nincs bennük valódi ellenségeskedés vele szemben, talán mert hamar megértették, hogy Dillon milyen nagyra értékeli őt, és nem akartak semmilyen módon elégedetlenséget kiváltani az új urukból. Végül is sokkal nagylelkűbbnek bizonyult, mint az elődje, bár Simon elmondta, hogy a jelenlétét félelmetesnek, a hírnevét pedig egyenesen ijesztőnek találták.

Alyssa felé inkább az óvatosság, mint a gyűlölet volt a jellemző. A lány sokukat meglátogatta omladozó kunyhóikban, és érdeklődött az egészségi állapotukról, amely nemegyszer szenvedett Camden brutális uralma alatt. Bár mindannyian féltek attól, hogy a kezével gyógyítsa őket – amit csak Dillon jelenlétében, zárt ajtók mögött, bekötött szemmel lehetett elvégezni–, tisztelettel bántak vele, és mindig megköszönték a fáradozásait.

Minden este, miközben Dillon élezte a fegyvereit vagy javította a Pinehurstben gondozásra szoruló tárgyak valamelyikét, Alyssa szorgalmasan dolgozott az asztalnál, amelyet a férfi rendelt be a hálókamrába, elrakta az általa gyűjtött gyógynövényeket, és összekeverte a csodaszereit. Néha barátságos csendben ügyködtek. Máskor nevetgéltek, beszélgettek és ugratták egymást. Néha még énekeltek is.

Ez az este azonban más volt. A csend, amely fokozatosan a vállukra telepedett, súlyos volt a kimondatlan szavaktól.

Az asztal egyik végén ülve Dillon azon kapta magát, hogy szokásához híven a nőt figyeli. A bájos profilját. A torka kecses ívét. A telt melleket, amelyeket majdnem elrejtett a köntös anyaga. A vastag fonatot, amely a hátán lógott lefelé, és minden mozdulatára táncolt. Finom ujjainak mozdulatait.

És miközben nézte, a saját keze is elernyedt, elfelejtve a feladatot, amellyel megbízta őket.

– Csendben vagy – ismételte most a nő.

– Igen.

– Valami baj van?

– Igen– erősítette meg a férfi.

Várakozó szünet következett, miközben a nő arra várt, hogy a férfi elmondja, hogy mire gondolt.

– Attól tartok, nem voltál velem elég őszinte, Alyssa!

A lány felkapta a fejét, ajkai kissé szétnyíltak a meglepetéstől. – Micsoda?

– Nem voltál őszinte velem!

A lány barna szemei döbbenten nyíltak tágra.

– Hazugsággal vádolsz?

– A saját szemem is megerősítette.

A nő ébredező bosszúsággal vonta össze a szemöldökét.

– Soha nem hazudtam neked, Dillon! Ha a szemeid mást mondanak, akkor ők azok, akik hazudtak!

A férfi megrázta a fejét. – Valamit eltitkolsz előlem! Tudni szeretném, hogy miért!

Furcsa kifejezés suhant át Alyssa arcán, miközben mozdulatlanná vált. Elengedve a mozsarat és a mozsártörőt, szembefordult a férfival, egyik kezével megtámaszkodva az asztalon, a másikat az oldala mellé engedve.

– Tagadod? – erősködött a férfi, amikor a lány nem szólt semmit.

– Mi az, amit szerinted eltitkoltam előled? – kérdezte óvatosan.

– Nyilvánvaló mindenkinek, akinek van szeme és érdekli, hogy lássa – vágott vissza, és tekintete a célpontra esett.

Az oldalánál lévő keze megrándult, mintha ösztönösen fel akarta volna emelni, de aztán meggondolta magát.

– Dillon – kezdte.

A férfi felnézett. A lány arckifejezése ellágyult, a szeme megértésért könyörgött. De a férfi nem hagyta, hogy ez hasson rá.

– Miért nem mondtad el, hogy a gyógyulásod során más erőre is szert tettél? – kérdezte sértődötten, hogy eltitkolta.

A lány összehúzta a szemöldökét. – Erő?

– Erő. Adottság. Tudod, miről beszélek!

– Meséltem neked az új adottságaimról. Az első reggel, amikor ebben a kamrában ébredtem. Nem emlékszel?

– Jól emlékszem. De nem árultál el mindent!

Alyssa keresztbe fonta a karját a mellkasán.

– Meséltem neked a gondolatolvasó képességemről. Meséltem neked a látomásokról. Mi másról lehetne még szó?

– A képességed, hogy tárgyakat mozgatsz anélkül, hogy megérintenéd őket.

A lány válaszra nyitotta a száját, majd ismét becsukta.

– Micsoda?

– Miért nem mondtad, hogy az elméddel is tudsz tárgyakat mozgatni?

Dillon nem tudta, milyen válaszra számított, de a nevetés, amely hirtelen kiszökött a nőből, váratlanul érte.

– Már hét éve vagyok veled, mégis a ritka tréfáid továbbra is meglepnek! – A szeme csillogott, fogai kivillantak a széles mosolyból, majd közelebb húzódott hozzá, amíg a térdei közé nem állt.

Dillon igyekezett megtartani a dühét, miközben a nő felé hajolt, és a kezét a mellkasán felfelé, majd a nyaka köré csúsztatta. A lány olyan kicsi volt, a férfi pedig olyan nagy, hogy még ülve is magasabb volt nála.

– Mozgatni a dolgokat az elmémmel – mormolta vidáman, és az ajkát a férfi ajkához emelte, amitől a férfi szíve megdobbant. – Imádom, amikor incselkedsz velem, Dillon!

A férfi karjai maguktól zárultak a nő köré, amikor a szája az övére ereszkedett, és elrabolta a lélegzetét. A meghittség, amit megosztottak egymással, napról napra jobban lenyűgözte, sokkal több volt, mint a szeretkezés, amelyben elvesztek, amikor besötétedett, és a vár többi része elaludt. Egy pillantás. Egy érintés. Az ajkak összeolvadása. Mindketten annyira ki voltak éhezve a szeretetre.

Dillon mindig is biztos volt a fivére szeretetében. Hányszor ölelték meg egymást, vagy tették a karjukat egymás vállára, csapkodták meg egymás hátát barátságosan,vagy kócolták össze tréfából egymás haját? Akkoriban keveset gondolkodott ezen, talán túlságosan is természetesnek vette. De Alyssa...

Ő annyira elszigetelt volt élete nagy részében. Féltek tőle. Gyűlölték. Kiközösítették. Soha nem érintették meg. Még ő is kerülte a fizikai kontaktust vele, ritkán érintette meg, amikor nem az ajándékait használta, gondoskodott arról, hogy mindig tiszteletteljes távolság maradjon közöttük, és soha nem gondolt arra, hogy mennyire szüksége lehet a lánynak egy-egy érintésre.

Most azonban, hogy a kapcsolatuk megváltozott, elmélyült és fejlődött, Dillon nem tudta levenni róla a kezét.

Valahányszor kettesben maradtak, kénytelen volt megérinteni a haját, beletúrni az ujjaival, ha a lány leengedve hagyta, vagy végigsimítani rajta a kezét, ha nem, és visszaigazítani a helyükre az elszabadult tincseket. Az arca selymes textúrája mindig hívogatónak tűnt, mintha egy rövid simogatást követelne. A lány válla olyan tökéletesen illeszkedett az ő nagy tenyere alá. Természetes volt, hogy viszketett, hogy oda menjen. És még természetesebb, hogy az ujjai végigsiklanak a lány karján, hogy összekapcsolódjanak az övével.

A lány háta, a csípője íve, az állának makacs feszülése, az apró lábai, az a különleges hely a füle mögött, amely egy simogatásért kiáltott, a kis ránc, amely a szemöldöke között keletkezett, amikor koncentrált, vagy dühös volt, mind-mind mágnesként vonzották, vonzásuk ellenállhatatlan volt.

Új volt számára ez a rajongó, de nem szexuális kényszer, hogy megérintse a lányt, és kimutassa a szeretetét. És minél inkább engedett ennek, annál kényelmesebben érezte magát Alyssa a szerelmében, és meglepte őt a saját hasonló gesztusaival.

Mint ez a csók, amely olyan vágyakat ébresztett fel a testében, amelyeknek nem mert engedni, amíg ez dolog el nem rendeződött.

De ez annyira csábító volt.

Dillon erőt gyűjtve, sajnálkozva visszavonult, és elfordította magától a lányt, megszakítva vele minden kapcsolatot.

A lány kipirult arccal, rózsás és kissé duzzadt ajkakkal zavartan nézett fel rá. Boldog, gyönyörű, bűnösen izgató zavarodottság.

– Biztosíthatlak, hogy komolyan gondolom, Alyssa! – mondta kissé bizonytalan hangon, és megvárta, hogy szavai rögzüljenek.

Amikor ez megtörtént, a lány elhátrált egy lépést, és újra kialakult az a szeretett kis ránc a szemöldöke között.

– Nem vicceltél?

– Nem!

A lány feje lassan fordult egyik oldalról a másikra.

– Dillon, mi vezetett oda, hogy ilyesmit gondolsz? Én ugyanúgy mozgatom a tárgyakat, mint te. A kezemmel, nem az elmémmel.

Dillon felállt, és járkálni kezdett.

Miért tagadta továbbra is? Hogyan tudott továbbra is hamisan beszélni, miután ékes bizonyítékot adott neki az ellenkezőjére?

– Ha nem akartad, hogy tudjak az új tehetségedről, akkor miért mutattad meg a jelenlétemben? – kérdezte. – Azt hitted, hogy nem fogom észrevenni?

A nő felemelte a kezét. – Milyen új tehetség? Az egyetlen képességem, amit mutattam...

– Láttam, hogy megmozdítottad őket! – csattant fel a férfi, és a frusztrációja egyre nőtt. Hogy lehet, hogy még mindig nem bízik benne?

A férfi kirohanásától megdöbbenve, némán állt előtte.

– Láttam, hogy mozgatod őket – ismételte meg, már sokkal visszafogottabban.

Hosszú percekig úgy bámulta a férfit, mintha valami kifürkészhetetlen rejtvény lenne, amit nem tud megfejteni. Amikor végre megszólalt, a hangja Dillontarra a hangnemre emlékeztette, amellyel Thomas nyugtatta gyakran az ijedt lovakat. – Mit mozdítottam meg, Dillon?

A férfi a munkaasztal felé mutatott. – Miközben a bájitalokat, kenőcsöket és hasonlókat készítetted. Háromszor is, miközben figyeltem, egy olyan erszényért nyúltál, ami nem volt a kezed ügyében, és az átcsúszott az asztalon a várakozó kezedbe.

A nő összevonta a szemöldökét. – Nem értem!

– Te mozdítottad el őket, Alyssa! Anélkül, hogy megmoccant volna akár csak a kisujjad is.

– Biztos meglöktem az asztalt, és...

– Dehogyis!

A lány az alsó ajkát rágta. – Talán az asztal ingatag és...

– Tudod, hogy nem az! Te magad tetted oda, és már régen észrevetted volna ezt a hibát! – Hogy megerősítse szavait, megnyomta az asztal egyik sarkát, amely meg sem mozdult. – Te voltál az, Alyssa! A tasakok a te parancsodra mozdultak el.

– De ez nem lehetséges, Dillon!

– Miért tagadod, amikor épp az imént voltam a szemtanúja?

Alyssa összekulcsolta maga előtt a kezét, és úgy szemlélte az asztalt, mintha attól félne, hogy a rajta lévő edények felugranak és rávetik magukat.

Dillon a homlokát ráncolta. Lehetséges, hogy nem volt tudomása róla?

Valószínűtlennek tűnt, mégis őszintének látszottAlyssa meglepettsége és a nyugtalansága.

– Nem képzelődtél? – vetette fel reménykedve, és arca lehervadt, amikor a férfi megrázta a fejét. – Nem értem! – mondta újra.

Megbánva indulatkitörését, Dillon előrébb lépett, és átkarolta a lányt. – Tényleg nem tudtad, édesem?

– Nem.– A lány hangja kissé kábultnak tűnt. A férfi úgy gondolta, hogy így is kell lennie. Dillon úgy gondolta, hogy az összes adottsága közül, amit a lány mutatott, ez volt a legijesztőbb.

Nos, nem. Ez nem egészen volt igaz. Az újonnan felfedezett képessége, hogy látomásként jelenjen meg előtte, kivetítve azt a bájos, áttetsző képét, bárhol is legyen, sokkal nyugtalanítóbb volt, bár nem volt ellenszenves. Nagyra értékelt minden pillantást, amit kaphatott a lányról.

Még akkor is, amikor látta, hogy a tárgyak mozognak a nő parancsára, akár nesztelenül, akár másképp, elállt a lélegzete.

– Nem kellett volna kiabálnom – mondta durván, mert nem szokott bocsánatot kérni.

A nő szorosabban fogta át a férfi derekát. – Ha azt gondoltam volna, amit te, én is kiabáltam volna!

Dillon sóhajtva csókot nyomott a lány feje búbjára, és hátradőlt, hogy lenézhessen rá. – Azt hittem, azért titkoltad el előlem, ahogy a többiek előtt is, mert attól féltél, hogy elutasítalak, ha megtudom az igazságot.– Amikor a lány rámosolygott, a férfi végigsimított a haján, ismét kénytelen volt simogatni. – Felbosszantott a gondolat, hogy ilyen kevéssé bíztál bennem!

– Nem. Ebben tévedtem. Most már tudom. És ha tudtam volna, hogy nem ezek az egyetlen adottságaim, elmondtam volna neked. Én bízokbenned, Dillon! Bármit is hoz a jövő, ebben soha ne kételkedj!

Lehajtotta a fejét, és gyengéd csókban végigsimította az ajkát az övén. – Rettenetes a vérmérsékletem – mormogta.

– A vérmérsékleted elragadó – vágott vissza a nő.

Dillon elborzadva bámult le rá. – Elragadó?– Férfiak rezzentek össze az egész kontinensen a mogorva tekintetétől, és ez az aprócska nőszemély azt állította, hogy a temperamentuma megnyerő?

Megrándult az ajka.

A szeme összeszűkült.

– Csak akkor, ha felém irányul, és a szerelem vezérli – ismerte el a nő, és megcsókolta a férfi állát.

A férfi felhorkant, élvezve a lány figyelmességét.

– Elpuhítasz, esküszöm!

– Tegnap este nem ezt mondtad nekem! – incselkedett a lány, és a mosolya kihívóvá vált.

A férfi teste azonnal rákapott a csalira. – Ne hidd, hogy sikerül elterelned a figyelmemet a célomról, te lány! Még be kell ismerned, hogy új képesség van a birtokodban!

A lány ajkai duzzogóan csücsörítettek. – Nehéz beismerni egy olyan tehetséget, amit még sosem használtam. Tudatosan – tette hozzá a férfi éles tekintetére.

– Akkor tedd meg most!

– Most?

– Igen. Mutasd be nekem az új képességed, hogy meggyőződhess róla, hogy képes vagy rá!

– Ó, tudom, hogy meg lehet csinálni – motyogta a lány. – Már sokszor láttam, ahogy Meg csinálja.

– De nem, amíg itt volt.

– De igen! Innen tudtam, hogy a gyümölcsösben vár rám.

– Hmm.– Semmi szokatlant nem vett észre.

A vállára téve a kezét, Dillon úgy fordította a lányt, hogy szembekerüljön az asztallal, amelyen szépen elrendezve álltak az üvegek, edények, gyógynövény- és gyógyszercsomagok.

– Most válassz egy tárgyat, és próbáld meg magadhoz hívni!

A lány kétkedő arccal bámult fel a férfira.

– Mondtam valamilyen szavakat, hogy a tasakok megmozduljanak?

– Nem. Csupán kinyújtottad a kezed, és azok feléd csúsztak.

Bólintva Alyssa mély levegőt vett, és drámai módon az asztal felé lendítette a kezét.

Semmi sem történt.

– Próbáld újra!

Magában morogva összeszorította az ajkát, és megismételte a mozdulatot.

Egy lazán bedugaszolt kis edényke erősen zörgött, majd előre száguldott, elhagyta az asztalt, egyenesen eltalálta Dillonta mellkasán, és egy bűzös, ragacsos főzet ömlött a férfi tunikájának elejére.

– Ó!– Alyssa megdöbbent kiáltása kísérte az edény összetörésének hangját, amikor az Dillon lába előtt a padlóra zuhant, és maradék tartalmával összefröcskölte a lábvédőjét és a csizmáját.

Az őt elborító mérgező gőzök fölött elfintorodva látta, hogy a lány szép, barna színű szeme elkerekedik, a szája pedig elnyílik. Az első ösztöne az volt, hogy tiltakozva harsogjon, a második, hogy nevessen. A lány azonban olyan rémültnek nézett ki, hogy attól tartott, egyik sem lenne helyénvaló, és diplomatikusabb választ keresett.

– Ah...nem rossz első próbálkozásnak. Biztos vagyok benne, hogy a gyakorlással a célzásod egyre pontosabb lesz, szerelmem! Nem kell aggódnod!

A lány lesütötte a szemét. Az alsó ajkát kezdte rágcsálni.

A férfi a homlokát ráncolta. – Mi az?– A szeme könnyezni kezdett a bűztől.

Vajon Alyssa ajka megremegett?

Habozva nézett a férfi szemébe. – Nem fogsz megharagudni?

Már megint itt volt! A gyanakvásafelerősödött. Remegett az ajka? Vagy inkább megrándult?

Égő szemei kitágultak. – Szándékosan csináltad ezt!

– Nem hittem, hogy képes vagyok rá! – hangsúlyozta ki sietve. – Én csak azt hittem...Nos, te olyan nagyúr módjára viselkedtél, nem engedted elterelni a figyelmedet, amikor én olyan bájosan próbáltalak elcsábítani, és-és-és-és...– Sóhajtott egyet. – Igen, szándékosan tettem.

Egy pillanatnyi csend telt el. Abszolút bűzös csend.

Dillon nevetésben tört ki. Félresöpörte a lány kezét, a karjába rántotta, és erősen magához szorította, a tunikájával összekenve a lányt is.

– Dillon!– A lány vonaglott, és próbált kievickélni a férfi szorításából. Csodálatos, dallamos nevetés zúdult Dillonra, amikor nem sikerült neki, és gyönyörködtette a férfi fülét és a szívét egyaránt. – Hagyd abba!

– A tetemperamentumod volt – emlékeztette a lányt örömmel. – Ha így kell bűzlenem...meddig is?

A lány annyi ideig uralkodott a szórakozásán, hogy azt mondja: – Két-három napig.

– Két vagy három napig!?

A lány még jobban felnevetett. – Igen!

– Akkor neked is!

Addig birkóztak, nevettek, csiklandoztak, morgolódtak és incselkedtek, amíg zihálva össze nem rogytak a hatalmas ágyon. Még mindig mosolyogva, egymásra szegezett tekintettel az oldalukra feküdtek, szótlanul, miközben a pulzusuk visszatért a normális szintre.

– Rettenetes a temperamentumom – mormogta a nő.

– A vérmérsékleted imádnivaló – viszonozta a férfi, és felnyúlt, hogy végigsimítson a kezével a lány haján.

– Olyan ingerlékeny voltam az utóbbi időben. Megbocsátasz nekem?

– Nincs mit megbocsátani, szerelmem! Még nem találtam benned egyetlen olyan dolgot sem, amitől ne lennék elragadtatva!

Alyssa felsóhajtott, és a férfi mellkasába temette az arcát, majd köhintett, és sietve, dühösen pislogva hátrahúzódott.

Dillon felnevetett. – Ilyen gyorsan elfelejtetted, mi?

– Igen – krákogta, majd ismét köhögött.

Dillon felült, lenézett a ruháját sötétre festő bűzös foltra, és egy grimaszt vágott. – Mi a célja ennek a büdös anyagnak? Valóban gyógyszer? Vagy csak a kedvemért varázsoltad elő?

Mosolyogva ült fel mellé, és megtörölte fénylő arcát és könnyező szemét. – Jót tesz a fej és a mellkas tisztítására.

– Ezt én is tanúsíthatom – mormogta, miközben elkezdett folyni az orra.

– Bevallom, estem már kísértésbe, hogy használjam azokon, akik kevésbé voltak kedvesek hozzám! Elhitetni velük, hogy ez a gyógyulási folyamat szükséges része, bármilyen betegség miatt is kerestek fel.

A férfi Alyssáravigyorgott. – Ez igazságos büntetés lenne, ha engem kérdezel.

Kuncogva talpra állt. – Tudod, hogy nem lennék rá képes!

– Tudom! – Dillon kinyújtotta a kezét, és végighúzta az ujjait a lány sápadt arcán. – Mivel voltam olyan faragatlan, hogy visszautasítottam a korábbi csábítási kísérleteidet, mit szólnál, ha kárpótolnálak egy közös fürdővel?

A lány a férfi kezébe fordította az arcát, és megpuszilta a tenyerét. – Olyan lesz, mint a tegnap esti?

Dillon vére felmelegedett, ha csak rágondolt. – Igen – ígérte, majd elvigyorodott–,csak egy kicsit több súrolással, hogy megszabaduljunk ettől a kenőcsödtől!

Alyssa nevetve csent egy gyors csókot, majd felemelte a csuklyáját. – Azonnal gondoskodom róla!

 

Tizenhatodik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

A szoba ismeretlen volt Alyssa számára. Egy parasztkunyhó, a kinézete alapján. Tiszta, de szerényebb körülmények közötti, mint amiben ő nevelkedett.

A földes, simára koptatott padlót szépen felsöpörték, és nem volt rajta gyékény. A kandallóban volt egy halom fa és gyújtós, de nem volt begyújtva. A kis épületen egyetlen ablak volt, amelyen keresztül Alyssa láthatta a kintről beszűrődő napfényt. Kétoldalt fekete drapériák lógtak.

Egy férfi ült az ablak előtt, háttal neki, és valami olyasmit bámult, amit ő nem látott. Mellette, egy farönkből faragott kis asztalon egyetlen égő gyertya állt.

Lassan, félkörben sétált, amíg meg nem látta a férfi arcát. Matthew volt az, a mostohaapja, olyan ruhába öltözve, amely sokkal finomabb volt, mint amilyeneket a lány megszokott tőle.

– Apám?

A férfi nem hallotta. Csak bámult ki az ablakon.

A lány közelebb lépett, és kikukucskált, hogy megpillanthassa, mi érdekli a férfit.

Egy fiú volt. Nagyon fiatal, még nem régen bújt ki a pelenkából. Ártatlanságba burkolózott, de semmi másba. A földben áskált, kuncogott, össze-vissza koszolta magát, és minden percét élvezte.

Mosoly futott át az ajkán, amikor újra az apjára nézett, aki, miután annyi éven át vak volt (az olyan régi sebek, mint az övé, gyakran meghaladták az ő vagy a nagyanyja gyógyítási képességeit), most csodával határos módon látott.

A gyertya lángja vadul táncolt, magára vonva a tekintetét. Miközben nézte, a gyertya egyre gyorsabban kezdett égni, a viasz kígyóként csúszott lefelé az oldalán, hogy összegyűljön az aljánál, majd átcsússzon a peremen. Az árnyék, amelyet az apja vetett a földpadlóra, egyre mélyült, egyre hosszabb lett, beleolvadt a már ott lévő sötétségbe, amíg már nem lehetett egyiket megkülönböztetni a másiktól.

– Apám?

A lány nyugtalan tekintete alatt az egyre kisebb láng pislákolt, majd kialudt. A sötétség kísérteties indái kiszabadultak a kanócból, a mennyezet felé nyúltak szénkarokkal, amelyek eltűntek a semmiben.

 

* * *

 

– Nem! – Alyssa lassan tért magához, és a pokoli sötétségbe meredt.

Dillon karja a dereka köré szorult. – Alyssa? Mi az?

– Az apámról álmodtam – suttogta.

A férfi biztosan meghallotta a lány növekvőkétségbeesését, mert egy gyors csókot nyomott a torkára, majd felemelkedett az egyik könyökére. – Szükséged van pergamenre és tintára?

– Ezúttal nem.

A férfi visszadőlt a párnákra, és magához vonta a lányt.

Alyssa átkarolta a férfit, annyira hálás volt, hogy ott van vele, és olyan erősen szorította magához, amennyire csak tudta. Egy szipogás szökött ki belőle, miközben könnyek égették a szemét.

– Mondd el – mormolta a férfi Alyssa füléhez nyomva az ajkát.

– Látott, Dillon. És olyan díszesen volt öltözve, de... a gyertya... és az árnyék... és a drapéria.– A lány lélegzete elakadt. – Attól tartok, ez azt jelenti, hogy haldoklik.

– Shh! – Még erősebben szorította magához a lányt. – Kérlek, ne sírj, szerelmem!

Alyssa tudta, hogy ez felzaklatja a férfit. Érezte is. Az aggodalmát. A keresését, hogy mi lenne a helyes dolog, amit tehetne, mi az, amit mondhatna, hogy megnyugtassa, hogy enyhítsen a terhén. Ahogy a lány bánata a sajátjává vált.

Ó, mennyire szerette őt. Mennyire szüksége volt rá. Szüksége volt erre. Az erőre, amit a férfi nyújtott neki. A vigaszra. A szerelmére, amely oly szükségessé vált számára ilyen rövid idő alatt.

– El kell mennem hozzá! Meg kell néznem, hogy meg tudom-e gyógyítani! Most már erősebb vagyok, mint a nagyanyám! Ha bármilyen betegség is támadta meg, ami meghaladja az ő gyógyító képességét, talán megtehetjük, amire Seth tanított, és egyesíthetjük erőinket, hogy megmentsük őt.

A férfi bólintott. – Holnap reggel indulunk!

Megkönnyebbülés keveredett a lányt elöntő aggodalommal. – Köszönöm!

– Bármit megtennék érted, kedvesem!

A lány elmosolyodott. Dillonnal az oldalán bármivel képes volt szembenézni.

Aztán újra előtérbe került a kötelesség. Egy pillanatig küzdött ellene, aztán vonakodva megadta magát.

– Dillon, nem szabadna most elhagynod Pinehurstöt! – Bár vágyott a férfi társaságára, nem tudta jó lelkiismerettel elszakítani őt ezektől az emberektől, akiknek az élete függött tőle.

– Simon itt marad, és felügyeli a várat, amíg én elkísérlek.

– Simon alkalmas vezető – ismerte el –, de Pinehurstnek ennél többre lesz szüksége az elkövetkező hetekben. A tél gyorsan közeledik, és még sok a tennivaló. Az emberek még csak most kezdenek kételkedni azokban a szörnyű mesékben, amelyekkel Camden megmérgezte az elméjüket és a nevedet. Ha maradsz, mire leesik az első hó elnyered mind a hűségüket, mind a szeretetüket. Itt van rád szükségük, Dillon!

– De neked szükséged van rám, hogymellettedlegyek – vitatkozott a férfi. – Le akarsz beszélni arról, hogy elkísérjelek?

A lány a homlokát ráncolta. – Nem akarlak, de mint a tanácsadód...

– Elfoglakkísérni!

– Rendben – felelte a lány, és örült, hogy a férfi mellette lesz, bár tudta, hogy továbbra is mást kellene tanácsolnia neki. – Köszönöm, Dillon!

– Most pihenj! Nehéz utazás vár ránk.

Alyssa lehunyta a szemét, és hallgatta, ahogy a férfi légzése lelassul, miközben álomba merül.

Az álom azonban nem szűnt meg kísérteni, és ébren tartotta egészen napfelkelte előttig.

 

* * *

 

A sors összeesküdött ellene, szitkozódott Dillon. Korán reggel azzal a szándékkal kelt, hogy elkíséri Alyssát az apja betegágyához. A csókjával ébresztette, majd megkérte, hogy keljen fel és készülődjön az útra, majd megkereste Hamont, az istállómestert. Rövid időn belül kiválasztott egy maroknyi embert, akik majd elkísérik őket, megparancsolta Hamonnak, hogy készítse elő a lovakat, majd elindult Simon keresésére.

Röviddel ezután hangos zűrzavarra lett figyelmes az istállóban. Az az eszementló, amely AlyssátPinehurstbehozta, láthatóan azonnal ellenszenvet váltott ki Hamonból, aki ezt nem említette Dillon előtt, mert félt, hogy ez nem tetszik új urának. Átkozott Camden és a szánalmas hazugságai!

És átkozott legyen Dillon ádáz hírneve is. Az utóbbi időben inkább akadályának bizonyult, mint szövetségesének. Bár az emberek elégedettnek látszottak azzal, ahogyan eddig bánt velük, úgy tűnt, arra számítanak, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti a fejét, és találomra elkezd közülük kínozni egyeseket.

Nos, az átkozott ló megvadult, amikor Hamon megpróbálta felnyergelni, és miután többször elvétette, végül sikerült fejbe rúgnia a szerencsétlent, amiveleszméletlenre ütötte, de szerencsére nem ölte meg.

Az állásából kiszabadulva a ló ámokfutásba kezdett az amúgy is meggyengült istállóban, nyerített és ágaskodott,valamint monumentális károkat okozott, megrémítette a többi lovat, és fél tucat istállófiút is megsebesített, mire Dillon a helyszínre ért, és visszaparancsolta az idiótákat, hogy álljanak hátrébb.

Miközben halk szavakkal próbálta megnyugtatni az őrjöngő fenevadat, a tömeg szétvált, és Alyssa közeledett lassú, megfontolt léptekkel. Dillon a torkában dobogó szívvel figyelte – megbabonázva –, ahogy a lány a fújtató állat felé lépked, és olyan szavakat suttogott, amelyek nem hallatszottak messzire. A szemét forgatva a ló még egyszer utoljára felágaskodott, és bizonytalanul hátrált egy-két lépést. Aztán Dillon és a tömeg legnagyobb megdöbbenésére engedelmesen lehajtotta a fejét, és előrement, hogy az orrával megbökje a lány elrejtett kezét. Másodpercekkel később szelíden, mint egy bárányt, kivezette az istállóból.

De a kár azonban már megtörtént. Az évekig tartó elhanyagoltság, valamint az elmúlt napok heves esőzései és az Alyssa mániákuscsataménje (most már minden bizonnyal az övé volt) által okozott új lyukak és törött gerendák miatt a szerkezet összeomláshoz közeli állapotban volt.

Éppenhogy sikerült az utolsó lovat is kimenekíteniük, mielőtt ez megtörtént volna.

Egy újabb feladat, amelyet nem lehetett halogatni.

Ennek ellenére Dillon továbbra is eltökélt volt, hogy nem hagyja Alyssát egyedül távozni. Nem lett volna tisztességes vele szemben. Szüksége volt rá.

Legalábbis ezt mondta magának. Pontosabban, neki volt szüksége rá, hogy Alyssánakszüksége legyen rá. Ez bizonyítaná, hogy a lány valóban szereti őt, annak ellenére, hogy továbbra is vonakodott erről beszélni, amikor ébren volt. A vágya Alyssa érzelmeinek önkéntes szóbeli megerősítésére napról napra erősödött benne, ami nyugtalanná és türelmetlenné tette.

Alyssa meggyógyította a csődör által megsebesítetteket, majd elkísérte Dillont, hogy beszéljen Simonnal.

Dillon gyorsan sorolta Simonnak az új, nagyobb, erősebb istálló építésére vonatkozó parancsokat.

– Hasonlót, mint Westcottban – mormolta Simon.

Dillon bólintott. – Sokkal nagyobb helyőrséget kívánok ide telepíteni, és szükségszerűen az istállónak képesnek kell lennie...– Elhallgatott, amikor dübörgő hang hallatszott, amely gyorsan erősödött. – Most mi lesz? – morogta, miközben felnézett.

Alyssa, aki a könyökénél állt, készen arra, hogy tanácsot adjon, érdeklődve pillantott fel.

Döbbent szemük előtt a nyugati bástyafal nagy része hirtelen összeomlott egy sár, kő és törmelék kupacba.

A várudvarban minden tevékenység megszűnt.

Simon nyugtalanul szólalt meg az ezt követő ólmos csendben. – Talán az alatta húzódó alagút gyengítette meg, annak ellenére, hogy milyen óvatosan jártunk el.

A dühöngésen túl, Dillon hangos, hosszú káromkodások sorozatát engedte ki magából.

Simon meglepődve pillantott róla Alyssára, majd bocsánatot kért tőle Dillon nevében.

– Készítsd fel a lovadat, Simon! – parancsolta Dillon, tudva, mit gondol Alyssa anélkül, hogy egy szót is szólnia kellett volna.

Simon zavartan nézett rá. – Uram?

– Tedd, amit mondok! Én Pinehurstben maradok, amíg te elkíséred helyettem a gyógyítót.

Alyssa bólintott. – Bölcs dolog lenne – suttogta.

– Vigyél kétszer annyi embert, mint amennyit eredetileg terveztél!

– Igen, uram! – Simon gyors meghajlást hajtott végreAlyssa felé, és távozott, hogy kövesse ura utasításait.

– Azt mondtad, hogy ne menjek, és most úgy tűnik, hogy nem is megyek! – Dillon dühödten elfordult, hogy elsétáljon, de megérezte a lány kezét a karján, és megállt.

– Dillon – kezdte Alyssa. Most, hogy senki sem volt a közelben, a normális hangján szólalt meg. – Mit szeretnél, mit tegyek? Mondjam, hogy felejtsd el mindezt? Könyörögjek, hogy tarts velem?

– Igen! Ha valóban a társaságomat akarnád, megtennéd!

– Ez nem így működik! Ezt te is tudod. Te vagy a gróf…

– A címemnek ehhez semmi köze!

– De mindenhez köze van!

A férfi ajka meggörbült, amikor szembefordult vele.

– A címemet ürügyként használod arra, hogy ne kelljen a jövőnkről beszélnünk!

– Nem, arra használom, hogy emlékeztesselek, hogy nincs jövőnk! Lehet, hogy elhiteted magaddal, hogy a helyzetünk semmit sem jelent, de végül a valóság és a királyod meggyőz az ellenkezőjéről! – Mély levegőt vett, majd lassan kiengedte. – Dillon, kérlek, meg kell értened! Nem mondtam le a tanácsadói szerepemről, amikor a szeretőd lettem!

Hallva a hangjában a sajnálkozást, mint mindig, Dillon most is azt kívánta, bárcsak láthatná a lány arcát.

Körbepillantva felnyúlt, és éppen annyira hátrahúzta a csuklyát, hogy ő megpillanthassa a vonásait, de a többiek szeme elől rejtve maradt.

A lány nyomorúsága tükrözte az ő nyomorúságát.

– Mint a tanácsadód, nem támogathatom, hogy elhagyd Pinehurstöt és az itteni embereket, akiknek szükségük van az új uruk stabilitására és védelmére, hogy a szeretőd mellett ülj, és fogd a kezét, amíg ő a beteg apját ápolja.– Amikor a férfi tiltakozni kezdett volna, a nő megrázta a fejét. – Mint a szeretőd, semmi másra nem vágyom. De nem hagyhatom, hogy ez befolyásoljon. Te ide tartozol!

Dillon átkozta a tehetetlenségét, hogy képtelen megérinteni a lányt, hogy közelebb húzza magához, és átölelje.

– Ne haragudj rám! – suttogta a lány. – Tudod, hogy ennek így kell lennie!

– Nem haragszom rád! – biztosította a férfi. A körülmények dühítették fel, nem a lány. Mert mint mindig, most is igaza volt. Nem volt alkalmas az idő arra, hogy elhagyja Pinehurstöt, bármennyire is vágyott rá. Az átkozott hely szétesett körülötte. Az emberek úgy bolyongtak, mint a szülői útmutatást kereső elveszett gyerekek. És mivel Camden halott volt, nem sok oka volt félteni Alyssa biztonságát.

Ami a másikat illeti, pusztán a frusztráció késztette arra, hogy rámorduljon anőre. Tudta, hogy a lány még nem állt készen arra, hogy beismerje, összetartoznak, függetlenül attól, hogy milyen akadályokba ütköznek. – Az igazság az, hogy egyszerűen rettegek attól, hogy ilyen hamar újra el kell válnom tőled!

A nő bólintott. – Ahogy én is. De magammal viszem a szerelmedet, hogy az elkövetkező napokban szorosan magamhoz öleljem. És meglátogatlak majd a látomásaimban, hogy ne kelljen sokáig távol lennünk egymástól.

A késztetés túl erős volt ahhoz, hogy ellenálljon, ezért a kezét a lány kapucnijába csúsztatta, és az arcához simította, hüvelykujjával végigsimítva a selymes arcán.

– Ne! Túlságosan kifárasztana téged, és ezt te is jól tudod. Szükséged lesz az erődre, hogy segíts apádnak. Nem szeretném, ha látomásokba fektetnéd az energiádat, csak azért, hogy engem megbékíts! Ez nem lenne tisztességes egyikőtökkel szemben sem!

Vonakodva beleegyezett. – Akkor sietve visszatérek hozzád, uram!

– Várni foglak!

A nő a férfi kezébe fordította az arcát. – Addig is...

– Jó utat, szerelmem!

Alyssa tekintete a férfi arcán barangolt, majd ismét előhúzta a csuklyáját, és elindult a holmijáért. Nem sokkal később csatlakozott Simonhoz és a többiekhez, akiket a védelmére rendeltek.

Paták dübörgése kísérte távozásukat, miközben felcsapódott a sár a nyomukban.

A zsúfolt várudvarban hátramaradva Dillon még soha nem érezte magát ennyire egyedül.

 

* * *

 

Az utazás első napja kellemesnek bizonyult. Bár a legutóbbi esőzések miatt az út helyenként sáros és nehezen járható volt, a nap egész nap ragyogóan sütött. Az élénk szellő kipirosította az arcukat és az orrukat, miközben hűvösen tartotta a férfiakat páncéljukban és vastagon bélelt palástjaikban.

Sajnálatos módon ugyanez nem volt elmondható az elkövetkező napokról. Az eső másnap reggel visszatért, egy folyamatosan zuhogóeső, amely egész nap kitartott, és a következő nap is folytatódott. Simon és Michael könyörgése ellenére Alyssa nem volt hajlandó menedéket keresni, amíg a vihar el nem múlik, és ragaszkodott ahhoz, hogy ha lassan is, de haladjanak előre.

Simon és Michael mellett tizenkét lovag lovagolt a csapatukban. Egyikük sem panaszkodott. A férfiak csupán a mellkasukhoz szorították az állukat, és szorosabbra húzták maguk körül átázott köpenyüket, hogy megpróbálják kivédeni a legrosszabbat.

Simon ragaszkodott hozzá, hogy Alyssa tekerje maga köré a palástját, így ő szabadon maradt. Michael ajánlotta fel először a sajátját. És volt egy feszült pillanat, amikor a lány visszautasította. Attól tartott, hogy a rossz időjárás miatt rosszabbodni fog Michael tüdeje, és nem akarta tovább súlyosbítani az állapotát azzal, hogy elveszi tőle az egyetlen védő- és melegforrást. Sajnos az okai kifejtése csak tovább rontotta a férfi hangulatát.

Azóta egy szót sem szólt.

A kimerültség kezdte lemeríteni Alyssa erejét, pedig még csak a harmadik napot töltötték az úton, amely lényegesen sokkal kevésbé volt megerőltető, mint a legutóbbi utazása. Az előző éjszaka nem tudott elaludni. Gyötörte az apja miatti aggodalom, amit tetézett a Dillonnal folytatott vita miatti nyugtalanság, amikor utoljára együtt voltak. Gyanította, hogy ez csak az első volt a sok veszekedés közül, mert nem csak az apja volt az egyetlen ok az aggodalomra.

A gyomra a csataménje minden egyes lépésénél kavargott. Ami korábban csak fárasztotta volna, attól most már alig tudta felemelni a fejét. A körülötte lévő szagok felerősödtek, tovább rontva az émelygésen. A mellei pedig érzékenyek és nehezek voltak, megerősítve azt, amit már hetekkel ezelőtt is sejtett.

Dillon gyermekével volt terhes.

És félt, hogy a férfi meggondolatlanul cselekszik majd, ha elmondja neki.

A férfi nem akarná, hogy elhagyja Westcottot, azt akarná, hogy maradjon, hogy ketten együtt nevelhessék fel a gyermeküket. De hogyan maradhatott volna, és hogyan őrizhette volna meg az álcáját, miközben növekedett benne a gyermeke? Hogyan tudta volna biztonságban tartani a gyermeküket, ha Dillon ragaszkodik hozzá, hogy hagyja el az idős bölcsasszony álcáját, amely megvédte a halhatatlanság pletykáival?

Alyssa anyját kislányként felgyújtották azok, akik féltek Alyssa nagyanyjának adományaitól. Alyssa nem kockáztatná, hogy ugyanez történjen a saját fiával vagy lányával.

Az egyik férfi tüsszentett a háta mögött, felriasztva néhány madarat a környező fákról. A nagydarab lovagok mindegyike a korábbi kíséretéből került ki, és kétségtelenül őrültnek, valamint gonosznak is tartották. Alyssa remélte, hogy Robert nem lesz túlságosan csalódott, amikor megérkeznek Westcottba, és rájön, hogy a nő saját maga szabotálta nemes erőfeszítéseit, hogy a férfiakat a barátjává változtassa, azzal, hogy mindannyiukat megbetegítette.

A felhőszakadás csepergéssé csökkent, bár nem látott szakadást az ólomszürke felhők között. Körülnézve Alyssa rájött, hogy nagyjából félúton vannak Westcott felé. A Simonnal és Michaellel való megbeszélés tehát időszerű volt.

A lovát megugrasztva előre nyomult Sir Rolfe és Sir Alain védőgátján keresztül, és hatalmas csatalovát Simon és Michael közé irányította.

Simon némi meglepetéssel nézett rá, míg Michael továbbra is borongós hangulatban volt.

– Itt az ideje, hogy megbeszéljük az úti célunkat – suttogta rekedtes, idős bölcsasszonyi hangján.

– Nem Westcottba kísérünk téged?– érdeklődött Simon homlokráncolva.

– Nem, a célunk máshol van. Lord Dillon nem érezte szükségét, hogy megmagyarázza, amikor úgy gondolta, hogy ő maga kísér el engem. Sajnos, amikor a terveink megváltoztak, nem volt ideje, mielőtt elindultunk.– Tekintetét az előttük lévő úton tartva azon töprengett, hogyan közvetíthetné a szükségleteit anélkül, hogy túl sokat elárulna. – Ennek eredményeképpen eléggé dilemmában találom magam. És attól tartok, mindannyiótoktól kérnem kell egy szívességet, mielőtt továbbmennénk!

– Segítünk, amiben csak tudunk, Bölcs – biztosította Michael felébredt érdeklődéssel.

– Igen, Gyógyító – támogatta Simon. – Csak kérned kell!

Pontosan ezt a reakciót várta. – Van valaki, akinek szüksége van a segítségemre – kezdte. – Valaki, aki nagyon kedves nekem, és akinek a biztonsága veszélybe kerülne, ha kiderülne, hol van.– Ahogy a hozzá fűződő kapcsolata is.

A férfiak gyors pillantást váltottak.

– Lord Dillon és Sir Robert, valamint Harry és Ann Marie mellett – tette hozzá, nem tudva kihagyni a két barátját se–, nincs senki Westcottban, akiben jobban bíznék, mint kettőtökben.

Olyan sokáig bámulták, hogy már kezdett attól félni, lecsúszott a köpenye.

– Megtisztelsz minket, Bölcs! – mondta Michael komolyan.

– Igen, ez nagy megtiszteltetés – értett egyet Simon.

Alyssa elmosolyodott. Jól tette, hogy bízott bennük.

– Holnapra elérünk egy pontot, ahol az embereitek megállnak, és nem utaznak velünk tovább. Az út hátralévő részén csak ti ketten kísérhettek el! És ne tegyetek fel kérdéseket, amikor elérjük a keresett helyet!

Kettő homlokráncolás fogadta a szavait.

– Lord Dillon ránk bízta a biztonságodat, Bölcs – mondta Simon némi aggodalommal. – Attól tartok, hogy nem lenne...

– Ott nagyobb biztonságban leszek, mint itt – biztosította őket.

Kételkedve hallgattak.

– Ahova mi merészkedünk, ott nem járnak gazemberek vagy gyilkosok – tájékoztatta őket ironikusan.

Simon nyelt egyet. – Halandók járnak arra?

Egy döbbent nevetés tört ki Alyssából, mielőtt elfojthatta volna.

Az álluk leesett a döbbenettől.

– Bocsássatok meg! – kérlelte őket, miközben igyekezett visszafogni a szórakozását. – Ez csak...

Az a bizarr zümmögés jelent meg hirtelen a fülében, miközben a nyugtalanság fájdalmas szúrásai futottak végig a testén. Erősen megrántotta a kantárt, megállította a lovát, és intett a többieknek, hogy kövessék a példáját.

– Bölcs?– kérdezte Michael.

A nő kinyújtotta a karját, hogy elhallgattassa a férfit.

A keze a kardja markolatára ereszkedett, ahogy Simoné és a többi lovagé is.

A levegő mozdulatlan volt, nehéz a viharok állandó fenyegetésétől. Egyetlen madár sem csicsergett. Nem esett az eső. Csak a levelekről lehulló nedvesség halk csöppenése törte meg a csendet.

A zümmögés tovább erősödött. A táj körülötte elmosódott, elmozdult.

Az erdőben állt, és távolról figyelte a társaságát. Körülötte, látszólag a nedves lombok részeként, kardokkal és hosszú íjakkal felfegyverzett férfiak bújtak árnyékba.

Sok ember. Várva a jelre.

– Bölcs! – Michael hangja visszarángatta a lányt. – Beteg vagy?

– Nem – felelte szédelegve.

– Akkor mi...?

– Orvtámadás – figyelmeztette röviden.

– Hol?– követelte Simon, éles szemével a körülöttük lévő erdőt tanulmányozva.

– A fák között előttünk. Az út két oldalán, ahol az út kanyarodik. Férfiak, erősen felfegyverkezve, négyszeres túlerőben.

– Fegyverbe! – kiáltotta.

Amint az emberek elővették a fegyvereiket és felemelték a pajzsukat, gyorsan felsorakozva, hogy körülvegyékAlyssát, nyílzápor zúdult rájuk.

Simon Alyssa fölé rántotta a pajzsát, hogy megvédje, és felnyögött, amikor egy nyílvessző a vállába fúródott.

– Ne aggódj miattam! – kiáltotta. – Mentsd magad!

Félelem, düh és tiszta veszett energia tombolt benne, miközben az erdőből férfiak özönlöttek ki, és csatakiáltásokat üvöltve száguldottak feléjük. Ez betöltötte a fülét, és megrázta a testét, fájt a feje, égtek az erei, miközben küzdött, hogy irányítani tudja az alatta lévő, ugrándozó fenevadat. A ló érzékelte, talán még érezte is – a perzselő, izzó erőt, amely üvöltött benne, és azonnali levezetést követelt.

Amikor újabb nyílvesszőzápor repült feléjük, Alyssa gondolkodás nélkül az ég felé lendítette a kezét. Villámok cikáztak felettük. Mennydörgés dübörgött a levegőben. Mintha egy erős széllökés kapott volna beléjük, a nyilak megfordultak, és azokat az íjászokat vették célba, akik elengedték őket.

Dillon lovagjai tátogtak, és sietve keresztet vetettek, most már jobban félve tőle, mint a támadóiktól.

– Harcoljatok, a fenébe is! – üvöltötte. – Harcoljatok!

A gazemberek a következő pillanatban rájuk támadtak.

Alyssa még mindig a védőkörük közepén állva előhúzott két tőrt a köpenye alól, és felkészült, hogy eldobja őket, ha bármelyik védőjének segítségre lenne szüksége.

Kardok csattantak össze. A harci lovak felágaskodtak, rúgtak, eltaposták az elesetteket. Fájdalmas nyögések és kiáltások hallatszottak. Véres ajkakról káromkodások szálltak. A páncélok bíborvörösre színeződtek.

Savanyú verejték és a vér fémes illata támadta meg, miközben Alyssa ide-oda pörgött a harcban. Még több férfi csatlakozott a közelharchoz, lassan elvonva atestőreit. Már nem tudta megszámolni, hányan vannak, de nem tudta, hogy ilyen kevés lovag hogyan tudna ellenállni nekik.

Egy sárral és mocsokkal borított, szakállas férfi tört át a sorokon, és megpróbálta lerángatni a lova hátáról. Alyssa nekiesett a tőrével a férfinak, végigvágott rajta a homlokától az álláig, majd visszahúzta a térdét, és olyan erősen rúgott belé, ahogy csak tudott. A férfi hátrafelé botladozott, üvöltve kapott a véres arcához, és a földre zuhant. A nő alatt lévő hatalmas csatamén gondoskodott a többiről.

Érkezett a következő, majd még egy. Alyssa hamarosan harcolva találta magát Dillon emberei mellett. Amikor a harmadik ellenfele is elesett, Simonra és Michaelre pillantott, hogy lássa, hogyan boldogulnak. Mindketten bátran és ügyesen harcoltak, egyik után a másikat küldték a halálba. Mégis, miközben nézte, egy második ellenfél lépett Michael mögé, és láthatatlanul készült lecsapni rá.

Alyssa gyorsan elhajított egy tőrt, hátba szúrta a férfit, a penge utat tépett a szívéig.

Michael elintézte a saját ellenfelét, és megpördült a második férfi kiáltására. A tekintete az összeroskadó alakról Alyssára siklott, majd kitágult. A szája kinyílt. Szavak törtek elő, de elnyomta őket a káosz, amely körülvette őket.

Figyelmeztetés?

Lélegzetét visszafojtva, magasra emelte megmaradt tőrét, és teljes erőből lefelé és hátrafelé vágta. A fegyvere húsba ütközött, és másodpercekkel azelőtt mélyre süllyedt, hogy a fejében fájdalom robbant volna.

Nem látta a támadóját.

A világ megbillent, elsötétült. Minden erő elhagyta a végtagjait.

Alyssa lezuhant a nyeregből, a föld felemelkedett, ahogy lezuhant. Lova patái csak centiméterekre táncoltak az arcától. A csata hangjai tompultak, elhalkultak, és hamarosan teljesen elnémultak, miközben Alyssa küzdött az őt elnyelni készülő feketeséggel.

 

* * *

 

Suttogás töltötte meg a fülét. Kőkemény. Veszekedés.

– Le kell vennünk a csuklyáját! – Simon. Simon volt az, aki olyan határozottan beszélt.

– Nem. Amióta csak lélegzem, a bölcs asszony mindenki elől elrejtette az arcát. Nem fogom elárulni őt azzal, hogy felfedem, amíg ilyen sebezhetően fekszik!

– Megegyeztünk, Michael – mondta Simon. – Megegyeztünk, hogy ha egy teljes nap múlva sem ébred fel, levesszük a köntösét, és meglátjuk, mit kell tenni.

– Semmit sem lehet tenni, én mondom neked! Magam is benyúltam a csuklyája alá, és megtapogattam a dudort a tarkóján. A vérzés elállt. Gyógynövények híján nem tudunk többet tenni.

– De megsérült – erősködött Simon.

– Ezt nálam jobban senki sem tudja! – sziszegte Michael. – Az én hibám volt, Simon!Az enyém! Az én hátamat védte, amikor a fattyú leütötte, ahelyett, hogy a sajátjára ügyelt volna! Ha éberebb lettem volna...

– Nem te vagy a felelős! – szakította félbe a lány, erőtlen hangja most az egyszer nem volt hamis. A fájdalom végigsugárzott a fején és végig a tarkóján. Az émelygés görcsös csomókba csavarta a gyomrát, és küzdenie kellett, hogy ne öklendezzen.

– Bölcs?

Egy hideg kőpadlón feküdt, köntösének anyaga védte az arcát az érdes felülettől. Nyirkos, hűvös ruhájától libabőrös lett a karja és a lába, és időnként megborzongtatta.

– Hol vagyunk?– Alyssa a mellkasa alá támasztotta a kezét, és feltolta magát, hogy háttal támaszkodjon a két nyálkás fal találkozásának. Úgy tűnt, mintha egy sötét, nyirkos sarokban kuporogna. Minden mást körülötte eltakart a két testőre terjedelmes teste, ahogy guggolva figyeltek rá.

– Westmoreland börtönében – válaszolta Michael, egyik kezét kinyújtva, ha a nőnek szüksége lenne a támogatására.

– Westmoreland? – ismételte a lány hitetlenkedve. – Az nem lehet! – Lord Everard úgy szerette Dillont, mint a fiát. Gyakran úgy tűnt, jobban, mint a saját fiát. Nem tudta elképzelni, hogy megtámadja Dillon embereit, hogy megbosszulja Camden halálát.

– Ez igaz, Bölcs – erősítette meg Simonkomoran.

– Hogy kerültünk ide? – kérdezte lassan.

Simon Michaelre pillantott.

Michael Alyssára nézett. – Miután lezuhantál...

– Várj! – szakította félbe a lány. – Gyorsabb lesz, ha megmutatod nekem!

Zavarodottság ráncolta a férfi homlokát, amikor a lány kinyújtotta a kezét, és vérrel és piszokkal borított ujjait a csuklója köré fonta.

Képek árasztották el az elméjét. Önmagáról, egy sárral elöntött, fekete anyagból álló kupacról, hűséges csatalováról, aki őrködik felette, és megóvja attól, hogy a körülötte lévő sok lovag és ló eltapossa. Az ellenfelekről, akik megakadályozták, hogy Michael odaérjen mellé, és folyamatosan legyőzték és lefegyverezték a többieket, hetet közülük megölve, a többieken pedig rengeteg sebet ejtve. Michael és Simon megadták magukat, mert féltették a lány biztonságát, ha továbbra is élet-halál küzdelmet folytatnának, és egyedül és védtelenül hagynák őt.

A hátrahagyott halottakról.

Az eszméletlenekről és haldoklókról, akiket hanyagul a lovak hátára dobtak.

Azokat az embereket, akik eszméletüknél maradtak, de megtörtek, hosszú kötelekkel kötözték az ellenségeik nyergéhez, és arra kényszerítették őket, hogy gyalogoljanak vagy vonszolva lesznek egészen Westmorelandig.

És Michael majdnem életét vesztette, amikor a lány mellé botladozott, és nem volt hajlandó elengedni, ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye Alyssát, ahelyett, hogy átadta volna azoknak az embereknek, akiket sóvárogva vágytak, hogy megbüntessék az Elátkozott Boszorkányt.

Alyssa nyelt egyet. Ez a fajta hűség túlmutatott Dillon parancsán.

Hogyan jutott odáig, hogy ilyen hűséges védelmezőkkel rendelkezzen, mint ők?

Lefelé csúsztatta a kezét, megfogta Michael kezét, és megszorította.

A férfi döbbenten nézett le az összekulcsolt kezükre, majd vissza a nőre, és a vágy, hogy a nő kapucnijának árnyékán túlra lásson, szinte arra csábítottaAlyssát, hogy hátrahúzza azt.

De nem tette. Ehelyett köszönetet mondott neki, tudva, hogy részben ő is a felelős azért, hogy a férfi nehezen kap levegőt.

Igen, hallotta a mellkasában ziháló lélegzetét, annak ellenére, hogy megpróbált normálisankinézni és beszélni.

– Köszönöm, Sir Michael! – Kinyújtotta a kezét, és megtalálta Simon kezét is. – És neked is, Sir Simon! Megmentetted az életemet, valószínűleg a sajátod rovására. Amíg csak élünk, az adósod maradok!

Simon megmozdult. – Attól tartok, hogy ez nem sokáig fog tartani, Bölcs! Nem tudom, mit tartogat számunkra Westmoreland, de nem hiszem, el fog elengedni minket.

– Nem – értett egyet Michael is. – Azt gyanítjuk, hogy megőrült.

A nő bólintott. – Lord Everard úgy szereti Dillont, mint a fiát. Nem tudom, mi más késztethette volna erre.

Érezte, hogy mindkét férfit átjárja egy kis rázkódás, és rájött, hogy a szokásos módon mondta ki Dillon nevét, megfeledkezve a rangjáról. Visszahúzta a kezét, és megpróbált átkukucskálni a válluk felett.

– Hol van a többi férfi? Tudom, hogy Sir Rolfe-ot és hat másikat megöltek, de mi van a többiekkel?

Simon a homlokát ráncolta. – Hogyan...?

– Michael megmutatta nekem. Hol vannak?

Michael úgy bámult le a karjára, ahol a lány megérintette, mintha az valami idegen tárgy lenne, ami most került a birtokába.

– Hol vannak az emberek? – ismételte meg, amikor egyik lovag sem válaszolt.

Némán hátradőltek a sarkukra, és úgy váltak szét, mint egy pár kinyíló kétszárnyas ajtó. Túl rajtuk, a cellájuk másik oldalán látta, hogy a testőrsége többi tagja karok és lábak összevisszaságában hever a padlót borító mocsokban. Leszedték róluk a páncéljukat, így csak a térd- és alsónadrágjuk, valamint a vászoningük maradt rajtuk. A sár és a vér, amely bőségesen beborította mindannyiukat, sötét kéreggé száradt, amely minden egyes szaggatott lélegzetvételnél, vagy bizonytalan mozdulatnál egy kicsit jobban megrepedt.

Ötük közül négyen eszméletlenek voltak. Az ötödik a lányra meredt, homlokán nedvesség gyöngyözött, és a fogait csikorgatva küzdött a fájdalom ellen.

Meghalnának, ha nem gyógyítja meg őket. Mind az öten. És a gyógyszerei nélkül, ilyen nyomorúságos körülmények között a lehető legteljesebb mértékben meg kell gyógyítania őket, hogy később se veszítse el őket a fertőzés okozta láz miatt. Egyszerűen csak elállítani a vérzést nem lett volna elég.

Képes lenne rá? Volt-e elég ereje ahhoz, hogy ne csak segítsen nekik, hanem úgy segítsen, hogy ne essen baja a testében növekedő kisbabának?

A nagyanyja akkor is használta a tehetségét, amikor gyermeket várt. Alyssa csak remélni tudta, hogy ő is biztonságban lesz. Mert nem hagyhatta, hogy azok az emberek, akik olyan keményen küzdöttek az ő életéért, elveszítsék az életüket, ha ő megmenthetné őket.

– Hadd nézzem a válladat, Simon!

– A vállamat? – kérdezte meglepődve.

– Igen. Először meggyógyítalak kettőtöket, aztán gondoskodom a többiekről. Gyorsan, most! Vedd le az inged!

Tétovázott. – A vállam rendben van, Gyógyító.

A váratlan hazugság egy pillanatra elnémította Alyssát.

– Hazudnál nekem?

Simon nagyot nyelve, segítségkérőn nézett Michaelre.

Michael zihálása rosszabbodott. – Ez nem hazugság... Bölcs!

– Te is? – válaszolta letörten. – Azt hiszed, nem láttam, hogy Simon kapta a nekem szánt nyilat?

– Rosszul célzott – dadogta Simon. – Alig hatolt át a páncélingemen. Ez csak egy csekély karcolás, és nem igényli a segítséged, Gyógyító.

Fintorogva újra megfogta a csuklójukat, hogy megtudja, mi váltotta ki a tiltakozásukat.

Michael kitalálta, hogy a gyógyítás fájdalmat okoz neki, és ezt el is mondta Simonnak. Most mindketten kímélni akarták.

Alyssa a szemét forgatva a csuklyája alatt, egy tapintatlan horkantással ellökte magától a karjukat.

– Mindketten olyan rosszak vagytok, mint Dillon! – mormolta meggondolatlanul. – Most pedig vedd le az inged, Simon, vagy csettintek egyet az ujjaimmal, és én magam veszem le rólad! – Üres, mégis igen hatásos fenyegetés.

Mivel félt a nő misztikus erejének újabb bemutatójától, a férfi további ellenkezés nélkül lehámozta magáról a ruhadarabot.

– Ti férfiak és a csekély sebeitek – panaszkodott az orra alatt, miközben az egyik kezét megtörölte a köntösében, hogy megtisztítsa, amennyire csak tudta, majd a férfi által feltárt csipkézett lyuk fölé helyezte.

A lázas forróság, amely már kivirágzott a bőrén, ahol megérintette, elszállt, amikor a nő lezárta a gennyes sebet.

– Most te jössz, Michael! – mondta, amikor végzett, miközben a válla enyhén lüktetett.

– Nem kell...rám pazarolnod a tehetségedet, Gyógyító... Vannak mások, akiknek nagyobb szükségük van rád!

– De a légzési nehézségeid...

– Nem súlyos!

– És a lábad?

– Semmiség!

– Meg kell fékeznem ezt az új hajlamodat a hazudozásra – mormolta, és a férfi tiltakozása ellenére begyógyította a szóban forgó sebet. A kijelentése által keltett aggodalom és bűntudat a combjában megtelepedő fájdalommal együtt áramlott belé. Miután a csipkézett sérülést biztonságosan lezárta, megnyugtatóan megveregette a férfit. – Csak vicceltem, Michael! Ne aggódj! Megértem, hogy csak engem akarsz megvédeni.

Pír kúszott fel az arcára, ami vigyorra ösztönözteAlyssát, miközben felhasználta az ajándékát, hogy enyhítse aférfi légzését, majd felállt, és odament a többi férfihez.

Letérdelt az elé, aki őt bámulta, miközben sztoikusan viselte szörnyű sebei kínját, és gyengéden a kezébe vette a véres karját – amely csuklótól könyékig fel volt tépve.

– Csak egy pillanat az egész, Sir Philip. Aztán a fájdalmad nem lesz több, mint egy emlék.

– Köszönöm, Gyógyító! – préselte ki magából a férfi.

Egymás után gyógyította őket, elvette a fájdalmukat, csökkentette a lázukat, visszaadta az eszméletüket. A sebeik mélyek és számosak voltak, több erőt igényeltek, mint amiről Alyssa hitte, hogy rendelkezik. Még annál is több, mint amennyit Dilloné igényelt. Csak feltételezhette, hogy a saját gyógyítása során szerzett ajándékok valóban megnövelték az erejét. Mert, amikor az utolsó veszélyes sebet is befoltozta, még élt.

Egy nyögés hagyta el az ajkát.

Igen, élt. De olyan kínok gyötörték, hogy minden koncentrációjára szüksége volt, hogy uralkodjon rajta.

A teste nagy része vagy fájt, vagy égett, vagy sikoltozott a fájdalomtól. Még a hasa is görcsbe rándult, és továbbra is borzalmasan kavargott, amitől féltette a kisbabát. Bosszantó állandósággal rázta a hideg, ami a végtagjain, a törzsén és az arcán keletkezett sebekből kiömlő vér következménye volt, ahogy az ereje kimerült, és elvesztette az öngyógyítás képességét. Bár a tüdejét nem érte sérülés, a légzése ugyanolyan szaggatottá vált, mint Michaelé volt, és hangosan visszhangzott a nyomasztó csendben.

A lovagok mind nyugtalanul figyelték a lány feketébe burkolódzott alakját, hallották a küzdelmét, és azon tűnődtek, mit jelenthet ez.

Simon és Michael tudta. Az arcuk egyenesen elsápadt a rettegéstől, ahogy hallgatták a lány légzésért folytatott küzdelmét, látták, hogy a köntöse hevesen remeg, és attól féltek, hogy a következő pillanatban meghal.

Michael letérdelt mellé, ahol a lány guggolt, mivel képtelen volt felállni. – Mit tehetünk, Bölcs? – suttogta együttérzően.

Megrázta a fejét. – Segíts a sarokba... távol a többiektől! – A férfi a lány elé lépett, átfogta a könyökét, és talpra húzta. – Nekem...pihennem kell! –A férfinak dőlve hagyta, hogy körülvegye a sötétség, és áldott módon elragadja a fájdalmat.