3. Fejezet

 

Harmadik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Amikor Dillon távol volt, a bölcs asszonyt leggyakrabban a konyha hatalmas raktárai alatt lévő kamrájában lehetett megtalálni. Mindenféle találgatások folytak, hogy milyen titkokat lehetne találni a falak között. A kastély urain kívül még senki sem lépte át a küszöbét, és látta a helyiséget belülről. Néhányan, akiknek kétségbeesett szükségük volt a gyógyítói képességeire,összegyűjtöttek annyi bátorságot ahhoz, hogy bekopogjanak az ajtaján. De mindig lesütve tartották a szemüket, attól tartva, hogy átok sújtja őket, ha meglátják, milyen varázslatokat hajt végre odabent.

Alyssa nem tudta, hogy a lakrésze látványa vajon enyhítené-e a félelmeiket, vagy inkább fokozná azokat. A szobája gyéren volt berendezve, nagyon kevés díszítéssel. Egyetlen hatalmas, az anyja által szőtt faliszőnyeg díszítette a börtönnel határos falat, amelynek nem gyakran volt lakója. Dillon nem volt sem túlságosan szigorú, sem kivételesen engedékeny az embereivel való bánásmódban. Ha büntetésre volt szükség, akkor nem habozott kiróni azt. Minél komolyabb volt a bűntett, annál súlyosabb büntetést kellett fizetni. És ez néha börtönbüntetést tett szükségessé.

A napfény nem jutott be a szobájába. Csak gyertyafény és a kandalló lobogó lángjai oszlatták el a homályt. Két széles, a padlótól a mennyezetig érő könyvespolc, tele ősi kötetekkel és tekercsekkel, osztotta ketté a szobát. A távolabbi felében volt a hálószobája, ahol egy szerény, fakeretes ágy, egy kicsi asztal, és egy láda állt, benne a ruháival és néhány emléktárgyával.

A közelebbi rész dolgozószobaként szolgált, amely hajlamos volt megrémíteni mindenkit, aki véletlenül megpillantotta. Egy kis sámli hevert egy hosszú asztal mellett, amely furcsán rendezettnek látszott a maga bizarr kuszaságában. Bedugaszolt üvegek, edények és gyógynövénycsomagok versengtek a helyért az asztal felületén. A mennyezetről furcsa folyékony főzetekkel teli hólyagok lógtak le. Kötelek, mindenféle szélességű és méretű botok és pálcák voltak halomba rakva. Mindenféle boszorkányfőzetek főzésére alkalmas üstök sorakoztak. Egy sötét, rejtett sarokban pedig a háziállatai voltak három ketrecben.

Alyssa most a munkaasztalánál állva kimért néhány gyógynövényt, amelyek összekeverve és kecsketejhez adva segítenének az újdonsült anyáknak, akiknek nehézséget okozott a kicsik szoptatása, mivel serkentenék az egészségesebb tejtermelést. A múltban már olyan gyakran végezte ezt a feladatot, hogy álmában is képes lett volna rá. Ami szerencse volt, mert úgy tűnt, nehezen tud koncentrálni.

Gondolatai folyton elkalandoztak, otthagyva a kezei tevékenységét.

Dillon feleséget akart.

A gondolatra ismerős szorítás keletkezett a mellkasában.

Azt, hogy a férfi végül meg fog házasodni, mindig is tudta. Westcott grófja volt, nagy hatalommal és vagyonnal rendelkező férfi, a király barátja, számos birtokkal és a címével, amit az örökösére hagyhat. Bár Dillon többször is nyilatkozta, hogy boldogan hagyná mindezt a fivérére, ő többet érdemelt annál, hogy egyedül élje le az életét.

Jó ember volt. Egy rendkívüli ember.

Dillon lehet, hogy másokkal visszafogott – talán még durva is–, de neki engedett eleget látni a lelkéből ahhoz, hogy tudja, kiváló apa lenne belőle, aki szeretettel és ragaszkodással árasztaná el a lányait, elhalmozná figyelmével a fiait, jó és becsületes emberré nevelve őket.

De ahhoz, hogy legyenek ezeka fiai és lányai, előbb feleséget kell szereznie. És Alyssa nem tudta, hogy képes lenne-e elviselni, hogy az árnyékból nézze, ahogyan ezt teszi.

– Gyógyító!

Az ajtajánál kiabáló kétségbeesett hangtól hirtelen felriadva, szétszórta a kristályos port az asztalon, a szárított gyömbérgyökér darabokat pedig a padlóra lökte.

– Gyógyító, kérlek! Sürgős!

Biztosan az, gondolta, lerázva magáról morózus gondolatait. Semmi más nem késztetné a vár babonás embereit arra, hogy felkeressék őt, miközben állítólag a sötét varázslatait gyakorolja.

Felemelte a csuklyát, hogy láthatatlanná tegye az arcát és a haját, majd odasétált a vastag faajtóhoz, és felrántotta.

Egy fiú, aki alig volt elég idős ahhoz, hogy szakállat növesszen, erősen zihálva hátratántorodott egy lépést.

A szíve megállt. Rettegés bizsergette meg a tarkóját. Marcus volt az, Robert új fegyverhordozója, izzadsággal, kosszal és rászáradt vérrel borítva.

– Beszélj gyorsan! – sziszegte. Ha valami történt Roberttel...

– Lord Dillon megsebesült – bökte ki.

Döbbenet futott végig rajta. – Mennyire súlyosan?

– Halálosan, Bölcs.

Jég töltötte meg a tüdejét, elfojtva a lélegzetét.

Halálosan.

Megpördült, felkapott egy vászonzsákot, és elkezdte beledobálni a kötszereket és különféle edényeket.

– Azonnal elviszel hozzá! Gondoskodj róla, hogy uram istállójának leggyorsabb lovát készítsék fel azonnal számomra...

– Nem, Bölcs. Ahhoz már túl késő.

A táska kicsúszott az ujjai közül.

– Micsoda? – kérdezte elhalón.

– Túl késő! – lágyult el a hangja a sajnálkozástól.

A nő térdei megroggyantak. A munkaasztal melletti zsámolyra roskadt, és vakon a padlóra meredt. Soha nem tapasztalt még ekkora kétségbeesést.

Dillon meghalt? Ez nem lehetett. Dillon nem lehetett halott. Tudnia kellett volna. Éreznie kellett volna valamit. Miért nem érzett semmit?

– Tőrbe csalták őket – mondta Marcus, és beljebb merészkedett egy-két lépést. – Sir Robert és én azonnal előre rohantunk, amint felhangzott az első kiáltás, de Lord Dillontaddigra már eltalálták.

Eltalálták.

– Sir Robert azt mondta, túl jól időzítettek. Mindent tudtak. Tudták, hogy nem Lord Dillon volt az, aki a csapatok nagy részével tartott. Tudták, hogy milyen kevesen kísérték el az őrségéből. Mikor indult. Milyen útvonalon haladt. Mindent tudtak! És ő volt az egyetlen célpontjuk, Bölcs. Ha nem csaptunk volna le rájuk olyan gyorsan, visszaolvadtak volna a fák közé, anélkül, hogy foglalkoztak volna a többiekkel.

Szörnyű zsibbadás árasztotta el a nőt, miközben hallgatta, megbénult és jéggé dermedt a belseje. Arra gondolt, hogy ha abban a pillanatban megkísérelne megmozdulni, a teste ugyanannyi darabra hullana szét, mint a lábánál heverő vászonzsákban a leeséstől összetört üvegek.

– Sir Robert nem sérült meg? – erőltette ki merev, mozdulatlan ajkán keresztül.

– Nem, Bölcs!

– Volt valami utasítása számomra?

Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz! Kérlek, ne hagyd, hogy igaz legyen!

– Azt mondta, hogy Lord Dillont elárulták, Látó. Valaki a sajátjai közül, valaki, akinek hozzáférése volt uram mozgásaihoz és stratégiáihoz. Az őt megtámadó férfiak közül már csak egy él, és őt hamarosan a tömlöcbe zárják.

Ébredő reménnyel ugrott talpra. – Lord Dillon és Sir Robert itt vannak?

– Nincsenek. Sir Robert többünket előreküldött, míg ő szerzett egy szekeret, amin Lord Dillon ele...– A fiúnagyot nyelve félbeszakította magát. – Amivel Lord Dillont hazahozzák. Azt akarta, hogy a lehető leggyorsabban adjam át az üzenetét, ezért előre lovagoltam a többiekkel. Arra kér, hogy kutasd fel azt az embert, aki elárulta őt.

Robert egy szekéren hazahozza Dillon holttestét.

Tehát akkor igaz volt. Dillon elérhetetlen volt számára. Meghalt.

Dillon halott volt. Dillon halott volt. Dillon halott volt.

A litánia minden mást elnyomott a fejében. Nem hallott semmit. Nem látott semmit. Nem érzett semmit. Kivéve a tátongó szakadékot, amit a férfi elvesztése okozott benne.

Ez nem lehetett igaz. Hogyan is lehetne igaz?

Már hét éve minden napját kettős céllal töltötte: minden erejével arra törekedett, hogy Dillont biztonságban tartsa, és mindenben szolgálja őt, amire csak vágyott. A tanácsadójaként kezdte, majd fokozatosan a barátjává és a bizalmasává vált. Bár a férfi kezdetben kissé vonakodott megbízni benne, gyorsan elkezdett támaszkodni rá. Szüksége volt rá.

Ahogyan neki is szüksége volt a férfira, bárcsak észrevette volna.

– Gyere közelebb – parancsolta a lány, a hangja rekedt volt a torkában lévő gombóctól.

Marcus tágra nyílt szemmel lépett közelebb néhány lépést. Megrándult, amikor a nő keze kinyúlt, és megragadta a karját.

Kellemetlenség. Szomorúság. Aggodalom Robertért.

Semmi nyoma a megtévesztésnek.

Alyssa megrendülten elengedte a fiú kezét, és szótlanul figyelte, ahogy az némi távolságot tesz maguk közé.

Dillon valóban halott volt. Elveszett számára.

A jövő üresen és ijesztően jelent meg előtte. Mit fog tenni? Milyen okot találhatna a minden reggeli felkeléshez? Mi késztetné arra, hogy dacoljon az őt annyira gyötrő babonás mormogásokkal, a rejtett keresztvetésekkel, a félelemmel teli pillantásokkal?

A válasz egyetlen szó formájában érkezett, amely alattomosan surrant át szomorú gondolatain.

A bosszú.

Á, igen. Bosszú.

Megújult céltudatosság terjedt szét avégtagjaiban, megszilárdult benne, és elhallgattatta a tagadás sikolyait, amelyek felszabadulásért küzdöttek.

Megtenné ezt Dillonért. Bosszút állna a haláláért. Minden férfi, függetlenül attól, hogy mennyire veszett homályba az érintettsége, de részt vett Dillon bukásában, az életével fog megfizetni. Erről személyesen fog gondoskodni. Bármeddig is tartana. Nem hagyná büntetlenül ezt a bűntettet.

Minden eddiginél nagyobb düh árasztotta el az ereit, tüzes forrósága felváltotta a rettenetes hideget, ahogy felemelkedett.

– Menj! – parancsolta a még mindig az ajtóban toporgó ifjúnak.

Marcus nem habozott engedelmeskedni neki.

Alyssa két vászonzsákot vett magához, és a dolgozószobája legtávolabbi sarkában elrejtett ketrecek felé vette az irányt. Ezután elővett egy gonosz kinézetű tőrt, amely régebbi volt, mint az épület, amelyben lakott.

Meg fogja kapni a válaszokat.

Megkapja a bosszúját.

 

* * *

 

Három őr gúnyolódása és fenyegetődzése fogadtaAlyssát, amikor egy titkos átjárón keresztül belépett a börtönbe, és úgy tűnt, mintha varázslatos módon jelent volna meg közöttük. Az őrök és a fogoly is felziháltak, és mozdulatlanná merevedtek, kemény arcukon nyugtalanság jelent meg.

A kis tömlöc két cellával rendelkezett. Az egyik négy nyirkos kőfalból és egy vastag, faajtóból állt. A másodiknak három kőfala és egy, egymástól tenyérnyire lévő rácsokból épített fala volt. Ebbe helyezték a bűnöst.

– Kötözzétek a csuklóját a rácshoz!

Az egyik őr késlekedés nélkül átdugta egyik erős karját a rudakon, és megragadta a férfi tunikáját, mielőtt az el tudott volna hátrálni. A másik kettő szorosan hozzákötözte a csuklóit a rácshoz, egymástól több lábnyi távolságra, hogy a teste majdnem a fémhez érjen.

Feladatuk végeztével egyszerre hátraléptek, és várták a további utasításokat.

– Hagyjatok magunkra! – Alyssa tekintete a foglyon maradt, aki némi riadalommal figyelte.

Úgy tűnt, az őrök még gyorsabban igyekeztek távozni a közeléből, mint Robert apródja, a találgatásokkal teli mormogásukat a mögöttük bezáruló nehéz tölgyfaajtó döndülése vágta el.

– Szóval – mondta a nő hideg, társalgási hangsúllyal–, megtámadtátok Westcott grófját, és te túlélted, míg a többi bűntársadat levágták.

A férfi idegesen szorongatta ujjaival az őket elválasztó rácsokat.

– Hamarosan azt fogod kívánni, bárcsak ne tetted volna!

– Nem félek tőled! – dörmögte a férfi a bátorság szánalmas próbálkozásával.

A lány látta, hogy az adottságairól szóló pletykák már eljutottak hozzá, és elégtételt érzett a keltett félelemért. – Ne félj! Van időnk ezt orvosolni!

A férfi hallgatott.

– Ki a kémed ebben a várban?

A férfi felnevetett, visszanyerve lankadó bátorságának egy részét. Nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy a rosszul szerzett tudása fölénybe hozza.

– Inkább meghalok, minthogy bármit is eláruljak neked! Mit gondolsz erről, boszorkány?

Alyssa oldalra billentette a fejét.

– Azt hiszem, imádkozni fogsz a halálért, mielőtt végzek veled! De addig nem engedek a kívánságodnak, amíg az áruló neve ki nem bukik a véres ajkadon!

Mivel tudta, hogy nem csak egyféleképpen lehet megszerezni a keresett információt, felemelte az egyik zsákot, amelyet a köpenye alá rejtett, és küzdött a késztetés ellen, hogy visszahőköljön, amikor a szőrös testek a lábára zúdultak.

A köntöse eleje megremegett, mintha egy szellő lebbentené, és ez oda vonzotta a fogoly sárga tekintetét. A férfi felzihált, amikor a szegély megrándult és elmozdult, ahogy egy tucatnyi kövér patkány rohant ki alóla, és száguldott felé, hogy csatlakozzon hozzá a zárkájában. Bár egyik lábáról a másikra ugrált, és eltáncolt előlük, amennyire a csuklóját megkötő kötelek engedték, többen kapaszkodót találtak a lábvédőjében, és elkezdtek felfelé mászni a lábán.

Alyssa kételkedett a nagyanyja meggyőződésében, hogy a patkányok ilyesmire idomítása alkalmas arra, hogy akár elriasszon bárkit, aki elég szemtelen ahhoz, hogy az engedélye nélkül belépjen a kamrájába, akár arra, hogy pengék és kínzások alkalmazása nélkül információkatszedjen ki a latrokból.

Nem kellett volna. A fogoly egyre jobban kiborult, minél közelebb kerültek a patkányok az ágyékához.

– Mondd meg a nevét! – szúrta közbe a nő a férfi szörnyű sikolyai között.

– Szedd le őket! Szedd le rólam!

– Nem mondod meg?

Nem válaszolt, hanem többször is nekivágta a testét a rácsnak, hogy megpróbálja lelökni és lerázni a lényeket,mielőtt elérnék a céljukat.

– Rendben van! – Felfordította a másik elrejtett zsákot is. A súly a lábára pottyant. A köntöse ismét meglebbent.

Aztán két éhes kígyó, amelyek elég nagyok voltak ahhoz, hogy bármelyik embert megállásra késztessenek, kicsúszott a köntös szegélye alól, és a patkányok után csúszott.

A fogoly nem tudta, hogy a kígyók egyetlen érdeke az volt, hogy belakmározzanak a patkányokból. Látta, hogy a rágcsálók és a kígyók az ágyéka felé tartanak, összekapcsolta őket az Alyssa varázslatairól szóló pletykákkal, és levonta a saját következtetéseit.

Nagyon sötét következtetéseket, gondolta a nő némi elégedettséggel, ha meg lehetett ítélni a férfi sikolyaiból.

 

* * *

 

A fogoly üvöltései és gyötrelmes kiáltásai még legalább negyedórán át visszhangoztak a nagyteremben, és egyre vadabbá és rekedtebbé váltak, mígnem hirtelen abbamaradtak. A lovagok és a katonák, akik az esti vacsorájukat fogyasztották – a nők többsége az első sikolyok hallatán távozott –, megkönnyebbülten sóhajtottak fel, amikor körülölelte őket az áldott csend.

– Biztosan végre megölte az átkozott kurafit! – találgatott az egyik férfi.

– Megszabadította a szenvedéseitől – értett egyet egy másik.

– Soha nem hallottam még ilyen rémülettel teli kiáltásokat, mint ezek – jegyezte meg egy másik. – Pedig sok véres csatában harcoltam már.

Több férfi bólintott.

– Mit gondoltok, hogyan kínozta meg?

Egy idősebb férfi komoran megcsóválta a fejét.

– Azzal a szentségtelen erejével... Csak imádkozom, hogy soha ne legyen oka ellenem fordítani!

A beszélgetés folytatódott, egyik férfi sem volt tudatában a nő jelenlétének. Alyssa ott állt a lépcső alatti félhomályban, és hallgatta, ahogy versenyeznek, ki találja ki a legborzalmasabb általa alkalmazhatott módszert, amit elhunyt ura érdekében használt.

Egy hangot sem kiadva, nehogy figyelmeztesse őket, óvatosan belépett, és megkerülte a nagytermet, hogy a másik oldalról közelíthesse meg az asztalt.

Minden figyelme egyetlen emberre összpontosult.

A férfi rekedtes hangon beszélt, és kevéssé rendelkezett a többi lovag modorával. Zsíros barna haja és egy-két napos borostája elrontotta jóképű arcát, amely még mindig vonzotta a nőket, akik hajlandóak voltak dacolni a bűzével. A katonából lett hatalmas termetű férfi Dillon egyik személyi testőre volt, és ma korán reggel mellette lovagolt ki, úgy nevetgélt és beszélgetett vele, mintha a legjobb barátok lennének.

És mindvégig csalárdság hajtotta.

Lépkedés közben Alyssa szeme összeszűkült.

Mire az asztal körül ülő férfiak megpillantották, már túl késő volt. Alyssa tőrének hegye már célpontja torkán pihent, közvetlenül a bal füle alatt.

Amikor kiszemelt áldozata már kardot rántott volna, a nő épp elég nyomást gyakorolt, hogy előcsaljon egyetlen csepp vért.

A teremben minden mozgás megszűnt. A lovagok, a katonák, a szolgák... mindenki megdermedt. Még az asztal alatt maradék után kutakodó kopók is mozdulatlanná merevedtek, csak időszakosan nyüszítettek fel.

– Mit jelent ez, Bölcs?– kérdezte tétován Baldwin, a vele szemben lévő katonák legidősebbje.

Figyelme nem térült el a rá meredő férfiról, bár a csuklyája csak sötétséget mutatott neki.

– Kinek a parancsára cselekedtél? – sziszegte, üres kezét a férfi vállára helyezve, hogy lássaaz igazságot a válaszában.

– Itt mindenki tudja, hogy Lord Dillon parancsait követem – morogta a férfi, arcán rosszindulattal.

Alyssa nagyon lassan végighúzta a pengét a férfi nyakán, egészen a jobb füléig, nyers, vörös nyomot hagyva maga után.

– Kinek a parancsára árultad el az uramat? – ismételte meg kifejezéstelenül.

Baldwin felállt, amikor leülepedett a nő kijelentése. – Te voltál az, Gavin? Te voltál az, aki...?

– Nem!– kiáltott fel. – A boszorkány hazudik!

A nő pengéje visszatért a férfi bal füléhez, egy kicsit mélyebbre merülve, és ezúttal vért fakasztva.

A férfi megmerevedett, homlokán verejtékgyöngyök jelentek meg.

– Újra megkérdezem! Kinek a parancsát követted?

A férfi tekintete a körülöttük lévő férfiakra siklott.

– Nem tesztek mást, csak álltok és bámultok? A nő őrült, én mondom nektek! Kapjátok el!

Azok nyugtalanul mocorogtak, egymásra, majd a Látóra pillantottak. Mindannyian óvakodtak a varázslataitól. Mindannyian hűségesek voltak Lord Dillonhoz. A legtöbb szem, amelynek pillantása visszatért hozzá, megvetéssel telt meg.

Gavin ajkát gúnyos mosoly ferdítette el...amíg a penge nemkövette a sekély árkot vissza a jobb füléig.

– Kifutsz az időből!

Rángatózva nyelt egyet, idegesen forgatta a szemét, végül kipréselt magából egy nevet. – Sir Robert.– Valaki felzihált. – Sir Robert volt. A bátyja földjére és vagyonára áhítozik.

– Hazudsz!

A férfi nyöszörgött, amikor a penge ismét végighúzódott a torkán. A meleg vére lefelé csordogálva átitatta a gallérját.

– Ezúttal őszintén válaszolj, különben elveszíted az életedet! – hazudta. Robertre bízná ennek a férfinak a sorsát, biztos volt benne, hogy a férfi úgy állna bosszút a bátyja meggyilkolásáért, hogy az mindkettőjüket kielégítse.

Bármilyen bátorságot is sikerült eddig megőriznie Gavinnek, az most sietve elhagyta. – Lord Camden, Pinehurstből volt az!

– Miért?

– Nem mond le a földjeiről és a címéről, és úgy gondolta, elég időt nyer magának, hogy újra a király kegyeibe férkőzzön.

– A király nem bolond! Felismerné, hogy milyen gazember.

– Camden azt tervezi, hogy a Sir Robertet megtámadó tolvajokat hibáztatja majd. Azt fogja mondani, hogy ugyanazok a tolvajok, akik elszöktek a pénzzel, amivel az elmaradt adók miatt tartozik, és akik megölték Lord Dillont.

– A tolvajok nem gyilkolnak, aztán pedig visszavonulnak anélkül, hogy begyűjtenék a zsákmányt!

– Nem számítottak Sir Robert jelenlétére, és pánikba estek, amikor meghallották a csatakiáltását.

– Az igazat mondod? – erőltette, bár a tehetsége már megerősítette ezt. Biztos akart lenni abban, hogy az asztal körül ülőknek és állóknak ne legyenek kétségeik.

– Igen! Esküszöm! Ez az igazság!

– Rendben van.

A férfi vállai elernyedtek a megkönnyebbüléstől.

– Bizonyára nem gondolod, hogy a beismerésed felment a bűnösséged alól – jelentette ki Alyssa hidegen. – Lord Robert kétségtelenül meg fog ölni téged, amint visszatér. Csupán egy rövid haladékot kaptál a kivégzésedig.

Visszahúzta a pengéjét és megfordult, hogy távozzon, bízva abban, hogy Dillon emberei gondoskodnak a szörnyeteg bebörtönzéséről.

Egy karcsú lovag kitért az útjából, majd átnézett a nő válla fölött. A szemei tágra nyíltak.

Alyssa megpördült.

Gavin magasodott fölé, egyik karját magasra emelve, ökölbe szorított kezében egy tőrt markolva.

Alyssa félelmében gondolkodás nélkül reagált.

A pengéje mélyen belemélyedt Gavinvérző torkába, mielőtt a férfi belemélyeszthette volna a sajátját az ő testébe.

A férfi szemei kidülledtek, és pillantása a lány csuklyájára villant.

Alyssa szíve hevesen kalapált a mellkasában, miközben a pillanat elnyúlt.

Az asztalnál ülő férfiak felugrottak, amikor a nő hirtelen visszarántotta a pengéjét, szabad utat engedve Gavin vérének. A férfi ökle elernyedt, elejtette a tőrt, amellyel átakarta döfni a nőt, és hátrazuhant az asztalra.

– Tegyetek vele, amit akartok! – adta ki az utasítást a nő, és igyekezett nyugodtan tartani idős, bölcs asszonyi hangját, hogy senki se fedezze fel, mennyire megrázta a dolog.

Megfordult, és kiment a teremből, a testtartása kínkeservesen korrekt volt. Lábainak heves remegése láthatatlan maradt köntösének sok redője alatt, szívének szapora dobogása hallhatatlan maradt a csendben, amely követte őt a szobájáig. Nesztelenül becsukta maga mögött az ajtót, tett két lépést, és megállt. Az ősi, véráztatta tőr kiesett az immár elerőtlenedett ujjai közül, csattanva csapódott a padlóhoz, apró, bíborvörös cseppeket szórva szét maga után.

Megölte Sir Gavint.

Az őt kitöltő jégben hajszálrepedés alakult ki, amely mindkét irányban megnyúlva, elágazva növekedett, megengedve a fájdalomnak, hogy beszivárogjon a repedéseken keresztül.

– Életet az életért – mormogta rekedten, és térdre rogyott. Végre a bánata is kiszabadult a könnyeivel, harsány, szaggatott zokogás kíséretében. – Bocsáss meg nekem, Dillon!

 

* * *

 

Robert rontott be az ajtón, amelyen korábban még kopogni sem mert, és megbotlott a földön térdelő alakban.

– Umph!– Elhasalása után a hátára fordult, és a kezére támaszkodvaszemügyre vette az okozottkárt.

A bölcs nő a gyékényen guggolt, karjaival átkulcsolta a mellkasához húzott térdeit, a homloka láthatatlanul támaszkodott hozzájuk.

– Gyógyító! Bocsáss meg nekem! Nem vettelek észre!

Egyik rejtett kezével könnyedén legyintett.

– Kérlek, hagyj magamra, Robert!

Hallva a furcsa zöngét a nő beszédében, a férfi térdre emelkedett, és közelebb húzódott hozzá. – Megsérültél? Megsebesítettelek?

– Nem! – mondta kicsit hangosabban. – Kérlek, menj el!

– Menj!– A férfi fintorogva emelkedett a talpára. – Nincs nekem erre időm!Meg kell...

– Már megtaláltam és megöltem a kémet, valamint azonosítottam a férfit, aki megtöltötte a zsebeit! Mi mást kérhetnél még tőlem?

Düh öntötte el. – Hogy kérdezhetsz ilyet? A bátyám az ágyában fekszik. Miért nem vagy mellette!?

– Minek? – követelte a nő nehezteléssel teli hangon,miközben teste kibontakozott és felemelkedett. – A bátyád meghalt. Az én hatalmam nem terjed ki a feltámasztásra.

– Hacsak nem hal meg, miközben beszélünk, a bátyám még mindig küzd az életéért!

– Dillon él? – zihálta a nő hátratántorodva egy lépést. – Marcus azt mondta...

A férfinek hirtelen megvilágosodott. – Gideon volt az! Átkozott haszontalan kölyök!

– Dillon fegyverhordozója?

– Igen. Káosz volt. És a fiú nem volt hajlandó otthagyni Dillont, hogy elhozza neked az üzenetemet, ezért Marcust küldtem el helyette. Mondtam Gideonnak, hogy még nem késő, de ő csak a vért látta. Vigasztalhatatlan volt. Biztos elmondta Marcusnak... Bölcs, Dillon nem halott! De hamarosan az lesz, ugyebár...

A férfi elhallgatott, amikor a nő sarkon fordult, és kisietett a szobából. – A gyógynövényeid! – kiáltott utána, de hiába. Nem tudta megérteni, hogy egy ilyen idős nő hogyan képes ilyen gyorsan mozogni.

Mivel nem tudta, a nőnek mire lehet szüksége, felkapott egy a közelben heverő kosarat, belesöpört néhány edényt, és a nő után indult.

 

* * *

 

Több szolga is felsikoltott, amikor a bölcs nő elrohant mellette, fekete köntöse úgy lobogott fölötte és mögötte, mint a démonszárnyak. Fel a lépcsőn és a napfénybe, kétségbeesetten akarva igazolni Robert szavait.

Amíg lélegzik, addig van remény! Amíg lélegzik, van remény!kántáltamagában. Már korábban is meggyógyította Dillon nagy, izmos testén a súlyos sebeket, és szívesen megteszi újra.

A férfi nevével az ajkán robbant be az ajtón, és érezte, ahogy a gyomra lesüllyed. Robert figyelmeztette, hogy sok vér van. Ennek ellenére elszörnyedt a Dillonra vetett első pillantás után.

Az ágy mellett lefékezve, rémülten bámult le a férfira. Karddöfésre számított, egy szúrásra, egy tátongó vágásra, ami talán elég mély ahhoz, hogy felfedje az izom alatti csontot. Ehelyett nem egy, hanem három nyílvessző állt ki a testéből.

A szárakat eltörték, lehetővé téve, hogy óvatosan levegyék róla a köpenyét, a vértjét, a tunikáját és a lábvédőjét, így egy térd- és alsónadrág, valamint egy vászon alsóing maradt rajta – mind ragacsos rubinvörös. A nyílvesszők által ütött mélyedésekbe rongyokat tömtek. Volt némi nyoma a gyógynövényeknek, amelyeket Robertnek adott, mielőtt elindult Dillon után, de a kiömlő vér a legtöbbet leáztatta.

A Dillon jobb vállában lévő nyílvessző nem nagyon aggasztotta. Kinyújtotta a kezét a férfi jobb oldala felé, közvetlenül a dereka fölött lévőre, és megerősítette, hogy az sem okozott életveszélyes sérülést. De nem volt szüksége a tehetségére, hogy megmondja neki, hogy a maradék viszont igen.

Dillont a mellkasán találta el. Csak apró, ziháló lélegzeteket tudott venni. És hallotta, ahogy a folyadék szörcsög a mellkasában minden egyes lélegzetvételnél. Bíborvörös folyadék buggyant ki az ajkán, és végigfutott mindkét borostás orcáján. Remegő ujjakkal kinyújtotta a kezét, és oldalra fordította a férfi fejét, hogy ne fulladjon meg a vértől, majd kitapintotta a pulzust a torkánál. Aligészrevehető, az is gyorsan gyengült, ahogy a belső sérülés szedte a vámját.

Alyssa az ajkába harapva elfojtotta a zokogását, ahogy elárasztotta a bánat, eltiporva a reményt, amely egy röpke pillanatra életre kelt.

Semmi sem változott. Dillon most sem volt kevésbé elveszett számára, mint percekkel korábban, amikor még halottnak hitte. Ilyen sebekkel, mint ezek, meghalna, ha ő nem gyógyítja meg a kezével. És ha egyszer meggyógyította, soha többé nem nézheta férfi szeretett arcára. Nem tudna meggyógyítani egy olyan súlyos sérülést, mint a férfi mellkasán lévő, anélkül, hogy ne adná fel a saját életét. De nem habozna megtenni. Érte.

A könnyek ismét kicsordultak a szempillái alól, amikor hagyta, hogy az ujjai végigsimítsák a férfi szemöldökén lévő heget, majd folytassák útjukat a halántékára, végig a robosztus állkapcsán, egészen az állán lévő hegig. Bárcsak kinyitná a szemét, és beszélne hozzá. Legalább még egyszer utoljára hallja mély, morajló hangját. Hadd adja ki magából a szavakat, amelyeket oly sokáig elfojtott magában, mielőtt örökre elválnának.

Előrehajolva, Alyssa remegő ajkát egy röpke pillanatra a férfi ajkára nyomta, amely csak töredékét fejezte ki annak, amit érzett iránta, majd meleg, nedves arcát a férfi arcához simította.

– Isten veled, Dillon! – mondta megtörten, tudva, mit kell tennie. – Szeretlek!

 

* * *

 

Robert robogott a szobába. – Él még?

Úgy tűnt, mintha a gyógyító Dillon lélegzetvételét hallgatná. – Igen.

Az ágy túloldalára lépve, a férfi a nő felé tolta a kosarat.

– A gyógynövényeid.

– Nincs rá idő. Tedd őket félre!

A szemöldökét ráncolva megtette, amit a nő mondott, majd figyelte, ahogy a nő felmászik az ágyra, és letérdel a bátyja mozdulatlan alakja mellé. Dillon néhány értékes pillanatig volt magánál, miután óvatosan felrakták a kocsira, és a fölé hajoló fekete köpenyes alak volt az, akit többször is kért. Minden néven, amit valaha is adott neki – Bölcs, Látó, Gyógyító, Jósnő, Boszorkány (ezt a titulust csak akkor használta, amikor a nő bosszantotta), Bölcs Nő –, mintha ezzel csodával határos módon megjelenhetne mellette.

Nos, a nő most ott volt, gyorsan levágta Dillon ruháját, és a földre dobta. Robert imádkozott, hogy ne késsen el, mert megrémítette a halványszürke árnyalat, amit a bátyja bőre kapott.

– Amilyen gyorsan csak tudod, húzd ki a mellkasából a nyílvesszőt, és húzódj hátra! – parancsolta a nő.

– Nem lenne jobb, ha átnyomnánk a…?

– A bátyád meghal az alatt az idő alatt, amíg megmagyarázom! Csak tedd, amit kérek! Most! – kiáltotta olyan hangosan és tisztán, hogy a férfi döbbenten engedelmeskedett. Remegő ujjait a nyílvessző maradék csonkjára fonta, és kirántotta.

A gyógyító mindkét kezével rácsapott a tépett lyukra. Robert megpillantotta az idős, foltos bőrű kezet, amit elborított a vér, mielőtt a nő köntösének ujja lecsúszott volna, hogy eltakarja a szeme elől.

Még mindig a kezében tartva a meleg, nedves nyílvesszőt, elhátrált egy lépést, aztán még egyet, hogy a nőnek annyi helyet adjon, amennyire csak szüksége van, és remélte, hogy minden pletyka, amit a nő varázserejének mélységéről hallott, igaz.

A nő olyan mereven és egyenesen tartotta a karját, mint egy kard pengéjét, és nyomást gyakorolt a sebre, miközben elárasztotta Dillont azzal a furcsa bizsergető hőséggel, amit Robert akkor érzett, amikor a nő az ő combját gyógyította. Köpenyének csuklyája elfedte az arcvonásait. Bár a múltban mindig csendben maradt gyógyítás közben, most halk mormogás ütötte meg Robert fülét. Kivehetetlen szavak.

Hamarosan olyan opálos ragyogás kezdett szivárogni az ujjak alól, amilyent Robert még soha nem látott. Nagyot nyelve, elhátrált még egy lépést, és továbbra is tágra nyílt, hitetlenkedő szemmel figyelte az eseményeket.

Percek teltek el, és egyre hosszabbodtak, míg végül óráknak tűntek. A ragyogás egyre erősebb lett. Olyan érzése támadt, hogy még ott is, ahol ő állt, érzi a hőt.

Végül a mormogás abbamaradt. A fény a semmibe veszett. Azok a vékony, egyenes karok elernyedtek. A gyógyító megingott, lassan lecsúszott a keze a sebről. A gyorsan száradó vér alatt csak egy halványrózsaszín, ráncos heg maradt.

Édes megkönnyebbülés járta át Robertet. Dillon légzése most lassú és könnyű volt.

– Gyere előrébb... Robert – szólította meg a gyógyító.

A férfi feje a nő felé rándult. Dillon lélegzete talán könnyebbé vált, de a bölcs asszonyé szaggatott lett.

Eldobva a nyílvessző csonkját, amiről már meg is feledkezett, hogy a kezében van, közelebb lépett az ágyhoz.

– Bölcs, te...?

– Távolítsd el...az utolsó két nyílvesszőt!

Bármennyire is szerette a bátyját, és bármennyire is szerette volna, hogy Dillon szenvedése véget érjen, habozott.

– Nem kellene pihenned, mielőtt...?

– Nincs rá idő! – morogta. Fojtott köhögés rázta meg a testét. – Túl sok... vért vesztett. Vért, amit nem tudok... pótolni. Most kell begyógyítanom a maradék sebeket...mielőtt még többet veszítene!

Robert nyugtalanul előrehajolt, megragadta a csonkokat, és kihúzta őket – ezúttal óvatosan, mivel már nem borította el annyira a pánik.

A gyógyító keze előrecsúszott, hogy befedje a sebeket.

– Tedd a kezed...az enyém fölé – utasította a nő meg-megakadva.

A férfi eldobta a nyílvessződarabokat, és zavarodottan meredt a nő kezeire. Meglepően kicsik voltak, és ragacsosak az alvadt vértől, ahol a köpeny nem takarta el.

– Nem értem!

– Takard be... a kezemet a sajátoddal! Tartsd őket erősen...a sebekhez nyomva! Ne engedd, hogy... elengedjem!

Robert nedves, véres kezét a tunikájába törölte, miközben a tekintete a csuklyára siklott. A nő túl gyenge volt. Ezért kérte a segítségét. Még önmagában sem bízott, hogy képes megtartani magát.

A keze ökölbe szorult, minden ösztöne azt súgta, hogy vissza kellene utasítania a nőt. Dillon ezt akarta volna, mert félt, hogy a gyógyítás túlságosan megterhelné a nőt. De hát ő egy boszorkány volt, nem igaz? A gyógyítás soha nem ártott neki a múltban. Túl sok gyógyításnak volt tanúja ahhoz, hogy mást higgyen.

– Robert!

Ha ez a gyógyítás túlságosan megterhelné, vagy valamilyen módon ártana neki, Robert megesküdött, hogy a nő szolgája lesz, amíg teljesen fel nem épül. A bátyja élete megérte a kockázatot.

– Most, Robert!

Óvatosan az övére tette sokkal nagyobb kezét.

– Erősebben!

Izzadság kezdett gyöngyözni a homlokán, miközben növelte a nyomást. A lány keze olyan törékenynek – már-már gyermekinek – érződött a keze alatt, hogy félt, összetöri őket.

Másodpercek teltek el.

Lassú forróság kezdett kialakulni a férfi érdes tenyere alatt. Először olyan volt, mint a nap kellemes melege. Ez azonban egyre erősödött, és hamarosan kellemetlenné vált, mintha gyertyaláng fölött tartaná a kezét. Halvány izzás szivárgott át az ujjai között, akárcsak a vér a gyógyító ujjai között, amikor először befedte a sebeket a kezével. Robert ámulattal figyelte a fény erősödését.

Kántálás kísérte a furcsa fényt, alig hallhatóan, mintha az ajkak mozogtak volna, de a lélegzet nem haladt át rajtuk.

Robert annyira a kezére és az alatta zajló tevékenységre összpontosított, hogy majdnem felkiáltott, amikor a bátyja felsóhajtott.

– Dillon?– mondta Robert.

A fény megrebbent, majd eltűnt. A kántálás véget ért. A keze alatti kéz kihűlt.

– Ez...befejezted? – kérdezte bizonytalanul.

A gyógyító bólintott, vállai megereszkedtek, a feje lehorgadt.

– Akkor elengedjelek?

– Igen – zihálta a nő.

A férfi így tett. Kiegyenesedve megmozgatta a vállát, hogy enyhítse a merevségüket.

Süllyedő érzés ütötte meg a gyomrát, amikor meghallotta a lány egyre nehezebbé váló lélegzetvételét.

A nő meg sem próbált kiegyenesedni. Visszahúzva a kezét, a bölcs asszony oldalra dőlt.

Robert átvetette magát Dillon felett, hogy megpróbálja elkapni a nőt. De a nő olyan gyorsan zuhant, hogy Robert ujjai csak a nő köntösének szegélyét érték el.

– Umph! Mi a fene?– szólalt meg Dillon álmosan. – Robert? Szállj le rólam! Mit csinálsz?

Robert elszörnyedten megrándulva gyorsan irányt váltott, és eltávolodott a bátyja frissen gyógyult mellkasától.

– Dillon?

– Meglep, hogy én vagyok az? – vágott vissza szárazon. – Ez az énhálókamrám, nem igaz?

– Nem lep meg, hogy te vagy az – tagadta, és annyira hálás volt, hogy hallja bátyja hangját, hogy könnyek égették a szemhéját, miközben az ágy lábához sietett. – Az lep meg, hogy úgy beszélsz és lélegzel, mintha nem csak egy hajszálon múlt volna, hogy megmenekültél a haláltól!

* * *

 

Dillon a homlokát ráncolta. Miről beszélt Robert? És miért tűnt úgy, mintha küszködne, hogy visszafogja a sírást?

Dillon körülnézett a szobában.

Mit keresett Westcottban? Az ágyban? Nem Pinehurstbe lovagolt?

– Mi történt? Miért vagyok ilyen lomha? Megint lebeszéltél a távozásról, és az asztal alá itattál?

Erőtlen kuncogás tört fel Robert ajkai közül, amikor megállva az ágy túlsó oldalánál letérdelt.

– Nem emlékszel? – sikerült megkérdeznie.

– Mire nem emlékszem?– követelte Dillon. Testének minden izma úgy érezte, hogy súly nehezedik rá, mintha teljes páncélzatot viselne. Mély levegőt vett, és felemelkedett a könyökére.

A feje szédelgett. A hálókamra megingott. Egy pillanatba telt, mire újra tisztán tudott fókuszálni.

Amikor sikerült, lenézett. A szíve megállt, majd sokkal gyorsabban kezdett újra verni, és a fülében dobogott.

A teste csupasz volt, a felsőteste ragacsos az alvadt vértől. Az egyik kezével végzett sietős vizsgálódás után megremegtek a végtagjai. Három seb. Az egyik az oldalán. Egy a vállán. Egy gyakorlatilag a szíve felett.

Minden törvényszerűség szerint halottnak kellene lennie.

– Tőrbe csaltak – magyarázta Robert, miközben a padlón lévő valami fölé hajolt – és háromszor eltaláltak nyíllal.

Dillon csak félig figyelt. A sebek begyógyultak. Mind a három. Valami, amire nem hitte volna, hogy a gyógyító képes. – Hol van?

– Összeesett.

Dillon ülő helyzetbe ugrott, amikor Robert a karjába emelt egy feketébe burkolózott kis alakot. – Micsoda?

– Csak másodpercekkel azelőtt, hogy felébredtél.– Felállt, aztán bizonytalanul ráncolva a homlokát tétovázni kezdett.

Dillon félrelökte a takarót, és arrébb csúszott, hogy helyet csináljon. – Tedd ide mellém!

Robert óvatosan engedelmeskedett.

– Óvatosan!– mordult fel Dillon, és azt kívánta, bárcsak lenne elég ereje ahhoz, hogy ő maga végezze el ezt a feladatot. Ehelyett azzal foglalatoskodott, hogy egy párnát helyezzen a lány csuklyás feje alá, és azon tűnődött, vajon a nő a csuklya közelgő levételét a bizalma elárulásának tekinti-e majd.

– Dillon...

Elvonva figyelmét, felnézett a fivérére, és megdermedt. Rémület töltötte el.

Robert tunikájának eleje, az ingujja és a keze is friss vértől csillogott. Találkozott a tekintetük, majd a bölcs asszonyra siklott.

– Nem! – Reszketés futott végig Dillon kezén, amikor a gyógyító köpenyének elejéhez nyúlt. A szíve mélyén tudta, mirejtőzik alatta. – Kérlek! –suttogta.

Mindkét kezét ökölbe szorítva az anyagon, a nyakától a szegélyéig felszakította a lány köpenyét.