6.-7. Fejezet

 

Hatodik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Alyssát a teste ébresztette. Pontosabban a benne tomboló energia. Arra az erőre emlékeztette, amely elnyelte, valahányszor begyógyított egy sebet, ez azonban százszor erősebb volt.

Alyssa égett belül, mintha nyárson sült volna. A száját és a torkát olyan száraznak érezte, mint a sivatagot, a nyelve dagadt és nyers volt. Miniatűr villámok szúrták a bőrét. A fülében olyan rovarok hangjai zúgtak, amelyek nem is voltak ott. A feszültség megmerevítette a végtagjait, nehezére esett megmozdulni.

Ahogy harcolva a dominanciáért növekedett a riadalom és zavarodottság, hullámról hullámra futott végig rajta a borzongás. Alyssa a fogait összeszorítva próbált ellazulni, és elűzni a fájdalmat, ahogy gyakran tette a múltban is. De amint koncentrálni kezdett a tehetségére, felerősödött a kakofónia. A hangok felrobbantak a fejében. Tűz emésztette fel a belsejét. Csípős csalánok csapkodták a testét.

Alig tudatában a tetteinek, belemarkolt a hajába, és rángatni kezdte, képtelen volt tovább elviselni.

Nagy, gyengéd kezek borították be az övét, kibogozták és elhúzták az ujjait. Egy hang tört be a káoszba, halkan, mégis kitartóan, és Alyssa megrökönyödve fogta fel, hogy nincs egyedül.

A zúgás elhalkult, és átadta helyét a meleg, férfias hangnak. Alyssa kinyitotta a szemét, és komoran fókuszált a fölötte lebegő arcra.

Ismerős volt. Megbízható.

A szeretett személy.

– Dillon?– Tompának hangzott a hangja a saját fülében. A félelem és a fájdalom szétszórta a gondolatait, eszébe sem jutottak a formaságok.

Ahogy a suttogás sem.

A férfi elmosolyodott, bár aggodalom ráncolta a vonásait.

– Igen, Bölcs.

– M-mi a baj?– A lány tekintete gyorsan végigsiklott a helyiségen, majd visszatért a férfi jóképű, elkínzott arcára. Árnyékok jelentek meg a szeme alatt. Néhány kósza tincs meredezett a feje egyik oldalán, ahol a férfi beletúrt az ujjaivala sűrű, sötét fürtökbe, amit általában akkor szokott, ha dühös vagy nyugtalan volt. – Mi történt? Miért vagyok itt?

Semmi sem lephette volna meg jobban, mint ami ezután történt.

Elmondhatatlan megkönnyebbülés borította el a férfi vonásait, az ajkaihoz vonta az egyik kezét, és megcsókolta a tenyerét. Borosta súrolta az ujjait.

– Ezt miért csináltad?– Ha nem csikorgatta volna a fogait, leesett volna az álla.

– Kezdtem azt hinni, hogy soha nem fogsz felébredni – ismerte be.

Ekkor tűnt fel neki, hogy a férfi a szemébe nézett. Zihálva rántotta fel a másik kezét, és küzdött a szúró merevséggel, hogy az tegye a dolgát. Dillon figyelő tekintete alatt reszkető ujjait végighúzta az arcán, majd felfelé a haján.

A csuklyája. A köpenye. Hol volt? És miért volt itt, Dillon hálókamrájában, Dillon ágyában, teljesen meztelenül, ha megbízhatott zavaros érzékeiben?

Valamilyen hangot adhatott ki magából, mert a férfi könnyed mozdulatokkal simogatni kezdte a haját.

– Nyugodj meg, Bölcs! Biztonságban vagy!

– Én nem...nem emlékszem, hogyan kerültem ide.

Elhajolt tőle, hogy elérjen valamit.

– Lesz valamilyen bajod, ha felemellek annyira, hogy igyál?

Mivel fogalma sem volt róla, mi kínozza, elbizonytalanodott. – Nem tudom! De nagy szomjúságot érzek.

A férfi bólintott. – Szólj, ha ez fájdalmat okoz neked!

Előrehajolt, egyik karját a lány feje és válla alá csúsztatta, és felemelte, hogy tudjon inni. Azonnal hangok töltötték meg Alyssa fejét, mind egyszerre beszéltek. Mind Dilloné. Egymást átfedő.

Óvatosan. Lassan emeld fel!

A szemei tiszták. Könnyen el tudnék veszni bennük.

Nyugalom. Jól van. Jól van.

Ezúttal kitart? Vagy ismét áldozatul esik majd ennek a természetellenes álomnak?

Ezek a szemek...olyan melegek és sötétek. Milyen gondolatokat rejtenek?

Már majdnem kész.

Miért néz rám így? Hányszor tette ezt a múltban, anélkül, hogy tudtam volna róla?

A teste hideg. Borzongás rázza. Ha nem melegszik hamarosan fel, levetem magamról a ruháimat, bemászom a takaró alá, és a saját testemmel melegítem fel.

Alyssa szeme tágra nyílt a töredékekre, amelyek ekkor eltöltötték az elméjét. Hőség kúszott fel a nyakán az arcára, egészen a füléig. A szíve hevesebben kezdett dobogni.

– Mi a baj? – kérdezte Dillon, észrevéve a változást a lányon. – Visszatért a láz?

A lány szótlanul megrázta a fejét.

– Biztos vagy benne? Hirtelen kipirultál.

– Semmiség – füllentette, nem akarta beismerni, hogy a saját érzéki fantáziája rázta meg.

Soha nem olvasott még ilyen jól, ilyen könnyen, ilyen tisztán a férfiban.

Újabb heves borzongás rázta meg, összekoccantva a fogait is.

Dillon az ágy szélén ült, még mindig őt támogatta.

– Fázol.

Kicsit fázott, fedezte fel Alyssa. Mikor váltotta fel a fagy azt a tüzet, amely felperzselte, amikor először ébredt fel? – Igen.

Alyssa először nem tudta megérteni Dillon szándékait, amikor visszahúzta a takarót.

Miért takarta volna ki, amikor tudta, hogy melegre van szüksége?

Aztán eszébe jutottak a gondolatai, és...

Dillon elnyújtózott mellette, nekidőlt a párnáknak, és úgy helyezkedett, hogy aző jobb csípője és a combja hossza a férfi baljához simult. A lány háta Dillon mellkasának támaszkodott. Vaskos, tunikával fedett izmok biztosították a feje alatti párnát.

A férfi a lány köré nyúlva felrántotta a takarót az álláig, és a kezét alácsúsztatta. Alyssa szíve majdnem megállt, amikor a férfi karja az övé alá kúszott, és a dereka köré fonódott.

– Most már melegebb?– A férfi hangjának mély morajlása a fülét csiklandozta, és ösztönözte a benne lévő káoszt.

– Igen – felelte halkan. Dillon úgy bánt vele, mint egy... mint egy nővel. Miért? Mi történt?

Az emlékek fokozatosan kezdtek felszínre törni.

Dillon megsérült. Olyan súlyosan, hogy alig élte túl a hazavezető utat. Három sebet kapott. Az egyik halálos.

– Megsérültél!– Amikor felült volna, és megpördült volna, hogy megvizsgálja a férfit, a derekát átkaroló kar megfeszült, megakadályozva, hogy újraéledjen a legsúlyosabb fájdalom. Helyette be kellett érnie azzal, hogy hátrahajtotta a fejét, hogy felnézzen a férfira.

A növekvő szakálla úszott először a fókuszba, olyan sötét, mint a tarkóján lévő haj, néhány ezüstös szösszel.

– Igen. És te meggyógyítottál engem.

– Mindhárom sebet?

A férfi bólintott.

Zavartan félrenézett. Ez nem volt lehetséges.

– Nem lett volna szabad túlélnem.

– Nem is élted volna túl, ha nem jelentkeznek a te adottságaiddal rendelkezők, és nem ajánlják fel a segítségüket.– A férfi folytatta a gyógyulása körüli bizarr körülmények leírását. – Kik voltak ők, Bölcs?

A családja. Geoffrey-t a nevén nevezte. Még ha nem is tette volna, a fivére által mutatott indulat elárulta volna a kilétét. Mennyire hiányzott neki az elmúlt évben.

A nő, aki levette a csuklyáját, úgy hangzott, mint az anyja. A nagyanyja is biztosan jelen volt. Nem tudta, kik voltak a többiek. Meg nagyapja bizonyára túl öreg volt ahhoz, hogy segítséget nyújtson. Alyssa pedig nem ismert másokat, akik hasonló adottságokkal rendelkeznek.

Azt sem tudta, hogy egy gyógyítón kívül bárki más segíthetne rajta...méghozzá anélkül, hogy belehalna.

– Ha elmondtad volna, hogyan érhetem el őket, azonnal értük küldtem volna, amint tudomást szereztem az állapotodról.

– Nem gondoltam, hogy ez lehetséges.

– Hogy vannak más olyanok is, mint te?

A nő megrázta a fejét. – Hogy meg tudnak gyógyítani.

A férfi ujjai a lány homlokára vándoroltak, kisimítva az ott lévő ráncokat, és bizsergést küldve végig a testén.

– Nem gondoltad, hogy meg tudnak menteni?– Bár a férfi szavai semlegesek maradtak, a lány érezte a benne gyűlő feszültséget. A férfit nyomasztotta a tudat, hogy a nő meggyógyította őt, azt gondolva közben, hogy számára nem lesz remény. – Korábban soha nem gyógyítottak még meg?

– Csak gyógynövényekkel, élénkítőszerekkel és borogatással. Kézzel nem.

– Nem ismered ezeket a gyógyítókat?

– Néhányat. Talán közülük négyet.

– Akkor miért nem gyógyítottak eddig még soha? Biztos volt már olyan, hogy...

– Gyorsabban gyógyulok, mint mások. Csak ritkán szenvedtem olyan sérüléseket, amelyek elhúzódtak. És gyerekkoromban azt mondták, hogy túl veszélyes, hogy bármi mással gyógyítsanak, mint gyógynövényekkel. Hogy nem úgy reagálnék, mint te.

– Mégis jobban vagy, mint voltál.

– Tényleg?– Milyen közel járt a halálhoz?

– Miért nem magyaráztad el nekem soha az adottságaid valódi természetét?

– Mindig is tudtad, hogy tudok a kezemmel gyógyítani.

– De nem tudtam, hogy ez árt neked! – Egy csipetnyi acél került a hangjába, ami tükrözte a dühöt, amit a lány érzett, hogy emelkedik benne. Saját magára, amiért bántotta őt. Őrá, amiért nem mondta el neki, hogy szenved.

Könnyen olvasott a férfiban. – A fájdalom futó volt, elhanyagolható. Nem láttam okát...

– Ne hazudj nekem! – morogta a férfi. – Láttam a sebhelyeket!

Az érzelmek lávaként ömlöttek belé, felperzselve belülről. Nem a sajátjai. Dilloné. Képek villantak fel a szeme előtt, a férfi által felidézett jelenetek, olyan gyorsan, hogy nem tudta mindet felfogni. A saját sebei. Alyssa sebhelyei. A saját teste. Az ő keze. A saját kezei. Az ő vére.

Dillon elhúzódott, átvetette a lábát az ágy szélén, és felállt. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, kopogás hallatszott az ajtón.

– Uram?– szólította Gideon.

Dillon elkáromkodta magát. – Várj!

Miközben a lány nézte, a férfi úrrá lett az indulatain, majd lehajolt, és felpolcolta a párnákat a lány zavarodott feje alatt. Felhúzta a takarót, és még néhány takarót ráborított, amíg minden nem rendeződött a kedvére.

Némán kérdezve, felvonta a szemöldökét.

A lány hálásan elmosolyodott, meghatódva a férfi miatta való nyugtalanságától, és szégyenlősen mormolta: – Köszönöm, Dillon!

A férfi mozdulatlanná merevedett. A tekintete a lány ajkára siklott.

A lány mosolya elhalványult a férfi tekintete alatt. Valamiért a pulzusa megugrott, felgyorsult és lüktetett az ereiben. A szája kiszáradt, ahogy hirtelen az a vágya támadt, hogy megnyalja azokat az ajkakat, amelyek lekötötték a férfi figyelmét. Engedett ennek a vágynak.

A férfi szemei összeszűkültek, elsötétültek egy olyan érzelemtől, amelyet a lány nem ismert fel.

 

* * *

 

– Uram?– ismételte meg Gideon.

Dillon még egy pillanatig habozott.

A szíve úgy dobogott, mint egy galoppozó harci mén patái. Egyetlen félénk mosoly elég volt ahhoz, hogy megálljon az idő. Egy kis rózsaszín nyelv érzékien siklott végig a puha ajkakon, amiről tudta, hogy ártatlan gesztus. A teste mégis úgy reagált, mintha a lány épp most dobta volna félre a takarót, és hívta volna, hogy tegye magáévá.

Elrántotta az ágyat körülvevő függönyt, és így szólt: – Gyere be!

Az apródja besurrant a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Harry van odakint, és látni szeretné önt, uram. Mondtam neki, hogy csak Robert és a boszorkány látogathatja meg önt, de ő ragaszkodik hozzá.

– A védelemmel kapcsolatban?

A fiú megvonta a vállát, arcán az ingerültségbarázdái jelentek meg. – Nem akarja megmondani! A szája szorosabban van lezárva, mint William erszénye!

– Hol van Robert?

– A férfiakkal gyakorol a vívótéren.

– Küldd hozzá Harryt!

– Megpróbáltam. Harry nem hajlandó elmozdulni a folyosóról, amíg nem találkozik Önnel!

Dillon morcosan felsóhajtott, és letelepedett a kandalló melletti székre. – Küldd be!

Harry belépett kissé görbe lábaival, és felfedve tar koponyáját, mivel sisakját vaskos kezében tartotta. Amikor Gideon kifelé menet becsapta az ajtót, Harry megrándult. Szeme körbejárta a szobát, egy pillanatra megállt az ágyon, majd megköszörülte a torkát.

Dillon figyelte, ahogy toporog egyik lábáról a másikra, és a karját a mellkasán összefonva várakozott. Egész életében ismerte ezt a férfit, és nem emlékezett, hogy valaha is látta volna ilyen nyugtalannak.

– Úgy tűnik, javulófélben van, milord – bökte ki Harry, és összerezzent, amikor a szavak természetellenesen hangosnak és szívélyesnek hallatszódtak.

– Igen.

Az idősebb férfi arcán fájdalomfutott át, amikor Dillon nem mondott többet. – Ööö... örömmel hallom. Az emberek örülni fognak, hogy visszatér a kötelességeihez. Nem mintha bármi panaszuk lenne Sir Robertre, ezt kijelenthetem kegyelmednek – tette hozzá sietve. – Ő remek vezető!

– Harry!

– Igen?

– Azért jöttél ide, hogy megdicsérd a fivérem vezetői képességeit, vagy van valami más, amiről beszélni szeretnél?

A kapuőr vállai megereszkedtek.

– Van egy aggályom, milord! – Hátranézett a válla fölött, majd előrehajolt, mintha attól tartana, hogy Gideon az ajtóhoz szorítja a fülét.

Dillon kíváncsian hajolt felé. – Folytasd! Itt szabadon beszélhetsz!

– Nos, azért jöttem, hogy a bölcs asszonyról kérdezzek.

Azonnal éber lett, de Dillon kifejezéstelenül tartotta az arckifejezését. Megkérte Ann Marie-t, hogy vegye fel a bölcsasszony köntösét, és sétáljon ki néhányszor, hogy az emberei ne tudják meg, hogy a gyógyító beteg. – Amennyire én tudom, a bölcsasszony odalent van, vagy Roberttel, vagy a kamrájában. Ha beszélni szeretnél vele, ott kell megkeresned.

Harry megrázta a fejét. – Nem arról a bölcsasszonyról. A mi bölcsasszonyunkról. Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy van.

Bár Harry tudta, hogy Robert két nappal korábban egy másik gyógyítót keresett, nem tudhatta az okát. Azt, hogy Ann Marie személyesítette meg a boszorkányt, senki más nem kérdőjelezte meg. Harry miért kételkedett benne? – Én nem...

– Ő tudja, uram!

Mindkét férfi az ágy felé pördült, amikor a függöny egy része visszahúzódott, és megjelent a látó arca. Felült, az arca sápadt volt, miközben a mellkasához szorította a takarót.

Harry arca széles mosolyra húzódott, több ránc képződött a szája mellett és a szeme sarkában, miközben az ágy felé sietett. – Te lány, aggódtam érted, tényleg!

Dillon morcosan felállt, és követte őt.

– Napok óta nem voltál a kertedben! Azóta nem, hogy Sir Robert egy másik gyógyítót keresett.

A lány döbbent tekintete találkozott Dillonéval. Talán észre sem vette, hogy már harmadik napja volteszméletlen.

– Először azt hittem, Lord Dillon miatt – folytatta Harry –, de amikor nem láttalak, a legrosszabbtól tartottam.

A bölcs nő kedvesen elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét, hogy megpaskolja Harry egyik méretes kezét. – Jól vagyok, Harry! Kérlek, ne aggódj miattam!

Valami csúnya és fortyogó érzés tekergőzött Dillon gyomrában – undorító, perzselően forró féltékenység.

Harry tudta.

Harry ismerte őt. Nem azt a homlokzatot, amit Dillonnak és a többieknek mutatott az évek során, hanem azt, ami mindig is rejtve volt a köntöse és a suttogása alatt.

Egyedül Harry nem lepődött meg a nő fiatalságán.

Ő tudta.

– Olyan sápadt vagy – jelentette ki most az apai hanghozlegközelebbi hangsúlyon, amit Dillon valaha hallott tőle. – Mi bajod van, gyermekem?

Dillon összeszorította a fogát. Őmég a gyógyító nevét sem tudta, és ez a férfi úgy beszélgetett vele, mintha régi barátok lennének!

– Beteg voltam – ismerte be a lány –, de már jobban vagyok, Harry. Igazán.– Amikor a férfi tiltakozásra nyitotta a száját, a nő sietett témát váltani. – Elkezdtek kiszáradni a növényeim?

– Nem.

Miközben Harry arról mesélt, hogyan öntözte a kertjét, Dillon odalépett a ládájához, és elővett belőle egy vászoninget.

Miért Harryben bízott meg és nem benne? Nem tekintette Dillont a barátjának? Nem volt méltó a bizalmára? Az elmúlt hét évben alig voltak egymástól távol. Mégis a lány sötétben tartotta őt, Harryvelviszont megosztotta a titkát.

Visszatérve az ágyhoz, Dillon félretolta Harryt, és a puha anyagot ráadta a bölcs nőre, áthúzva a feje fölött. Nem tetszett neki, ha a másik férfi is látja azt a kevéske vállat, ami látható volt a nőt takaró szőrmék fölött.

A nő megrökönyödve pislogott néhányszor, és kifújta a haját a szeméből. Dillon megállt egy pillanatra, hogy a benne tomboló dühös gondolatok ellenére is gyengéden hátrasimítsa neki.A keze bizsergett, amikor egészen a lány tarkójáig simította, és óvatosan kiszabadította hosszú, sötét fürtjeinek maradékát a börtönükből.

Amint a férfi bőrkeményedése keze találkozott a bőrével,a lány szemei tágra nyíltak, és pillantása a férfi arcára repült. Dillon azonban nem volt hajlandó találkozni a tekintetével,mert tudta, hogy a nő érzi a benne tomboló zűrzavart. Ehelyett lefelé tartotta az inget, szerényen eltakarva őt, miközben Alyssa karja megtalálta az ingujját.

Harry úgy locsogott tovább, mintha semmi baj nem történt volna, miközben Dillon gyorsan befűzte a tunikát, párnákat halmozott Alyssa háta mögé, és ismét betakarta a takaróval.

Bár a bölcs asszony, amikor csak kérdezték, megjegyzéseket és válaszokat adott, a tekintete továbbra is Dillonra szegeződött.

Dillon furcsán elbizonytalanodva húzódott vissza a tűz mellé, és hátat fordított nekik.

Végül Harry minden jót kívánt a nőnek, és megfordult, hogy távozzon.

– Erről senkinek sem beszélhetsz! – közölte vele Dillon szűkszavúan.

Harry megpördült, és felborzolódott, mint egy kakas.

– Persze, hogy nem fogok! Semmi pénzért nem árulnám el a mi bölcs asszonyunkat!

Dillon előrébb lépett, és meg sem állt, amíg Harrynek ki kellett húznia a nyakát, hogy felnézhessen rá.

– Nem a mi bölcs asszonyunkat – dörmögte –, az én bölcs asszonyomat! És bárki, aki elárulja őt, gyors véget ér a kardom hegyén!

Harry elégedetlen tekintete gyorsan átváltott a döbbentre. Tudálékos vigyor terült szét viharvert arcvonásain.

Dillon nem tudta, mit szeretne jobban: letörölni ezt a mosolyt az öklével, vagy visszavonni azokat az elhamarkodott, rettenetesen birtokló szavakat.

Megelégedett azzal, hogy egy grimaszt vágva az ajtó felé intett. – Tűnj el, öreg!

Megesküdött volna rá, hogy hallotta az átkozott katonát kuncogni, amikor az ajtó becsukódott mögötte. Nyugtalan dühtől gyötörve Dillon a szobában járkált, és azt kívánta, bárcsak odakint lenne gyakorolva az embereivel. Kihívná Robertet, ha ott lenne. Vagy Simont. Csak ők tudnának számára jó harcot biztosítani.

Félrelökte a ládáját és a kandalló közelében álló kis asztalt és két széket, előhúzta a kardját, és vívómozdulatokat kezdett végezni, hogy felmérje visszatérő erejét. Minden nap ezt tette, amíg a bölcs asszony álmatlan álmát aludta, és káromkodott, amikor túl gyorsan elfáradt.

A mai nap azonban más volt. Az őt felemésztő düherőt adott az izmainak, és energiával töltötte fel, és tovább hajtotta magát, mint egész héten bármikor.

– Harryben meg lehet bízni, uram – biztosította a bölcsasszony.

Dillon kardjától zúgott a levegő, miközben levágta egy láthatatlan ellenfél karját.

– Nem habozolHarrynek szólítani, de engem eddig mégsem voltál hajlandó Dillonnak szólítani! – Magában mindenféle szitkot szórt a saját fejére. Miért mondta ezt? Olyan ingerültnek hangzott, mint egy kisfiú, akitől megtagadják az édességet.

Egy újabb kardcsapás, egy újabb láthatatlan végtag levágása. Még néhány képzeletbeli ellenség lett lekaszabolva, mielőtt Alyssa megszólalt volna.

– Van egy kertem.

Dillon kihagyott egy csapást, annyira meglepődött. Megállt, és az erőfeszítéstől nehezen lélegezve a lányra pillantott.

Bíborvörös szín szökött az arcára, miközben az ölére meredt. Szinte soha nem beszélt magáról a férfinak. Talán ezért is érezte most magát kényelmetlenül.

Visszatérve a kardforgatáshoz, Dillon könnyedén megszólalt: – Tényleg? Nem láttam.– Mintha hallotta volna, ahogy a lány megkönnyebbülten felsóhajt.

– Az erdőnek abban a részében van, ahová a falusiak félnek betenni a lábukat.

– A délen lévő völgyben, amire mindannyian esküsznek, hogy el van átkozva?

A lány elmosolyodott. – Pontosan az. Sok gyógynövényt, amit használok, ott termesztek. De ez legalább annyira a béke forrása számomra, mint amennyire a gyógyszereké.

Ahogy Dillon izmai elfáradtak, lelassultak a lendítései, hárításai és kilépései.

– Oda elmenekülhetek az állandóan felém irányuló félelem és a gyűlölet elől– vallotta be. – A kertemben senki sem vet keresztet, amikor elhaladok, vagy mormol átkokat mögöttem. A madarak és az állatok, amelyek meglátogatnak, nem riadnak vissza a közeledésemtől. Melegséggel, csiripeléssel és játékos huncutsággal fogadnak. Ott levethetem a kapucnimat, és érezhetem, ahogy a nap megérinti az arcom, felgyűrhetem a köpeny ujjait, és a földbe mélyeszthetem az ujjaimat anélkül, hogy aggódnék, hogy valaki meglátja őket, és megtudja, hogy nem az vagyok, akinek látszom.

Dillon leállt a mozgással, jobban érdekelte, hogy a gyógyító beszédét hallja, mint a levegő panaszkodását, ahogy a fegyvere átvágja. Visszatette a kardját a hüvelyébe, és fáradtan leereszkedett a kandalló melletti székre. Lehunyta a szemét, hátrahajtotta a fejét, és hagyta, hogy átjárja a nő halk, rekedtes hangja.

– Szinte minden nap ott keresek menedéket – folytatta a nő. – És minden alkalommal találkozom Harryvel, amikor áthaladok a kapun. Sokáig tartott tőlem, miután hallotta a rólam keringő rémtörténeteket. De úgy tűnt, a többiekkel ellentétben megszokta a jövés-menésemet, köszönt, megkérdezte, hogy mi van velem, sőt, még azokról is hírt adott, akiknek szükségük lehet a segítségemre, de túlságosan féltek eljönni hozzám.

Amikor elhallgatott, Dillon kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy a lány őt bámulja.

– Tudom, hogy egy-egy üdvözlés itt-ott talán jelentéktelennek tűnik számodra – mondta –, de rajtad, Roberten és Ann Marie-n kívül ő az egyetlen személy az uradalmadban, aki valaha is kedvesen szólt hozzám, amikor nem volt szüksége rám, vagy nem azt az utasítást kapta.

Az álcázására szolgáló köpeny nélkül, leplezetlenül tárult a férfi elé az elmúlt hét évben elszenvedett magányossága.

Ez volt az igazság? Rajta és Harryn, valamint – ritka pillanatokban – Roberten kívül senki sem szólt hozzá kedvesen? Még Ann Marie is kerülte őt, amíg a gyógyító meg nem mentette az ő és a kisbabája életét.

Dillon annyira el volt foglalva a földjei és a királya védelmével, hogy nem is tudta, milyen rosszul bánnak a bölcs asszonnyal. Ezért bízott meg inkább Harryben, mint benne?

– Harry egészen véletlenül tudta meg a valódi koromat és a kinézetemet – mondta a nő, mintha Dillon hangosan kimondta volna a gondolatait. – Bár erős és jó egészségnek örvend, a kor előrehaladtával kezdenek fájni és megmerevedni a végtagjai. Azt remélte, hogy gyógyítóként talán tudok neki segíteni egy olyan gyógyitallal vagy borogatással, ami enyhülést hoz neki a legrosszabb napokon. Nem akarta, hogy a többi katona megtudja, ezért keresett meg engem azon a helyen, ahol tudta, hogy senki sem hallhatja meg véletlenül a beszélgetésünket.

– A kertedben.

A nő bólintott, az ajkai megrándultak.

– El sem tudom mondani, mennyire megijesztettük egymást! Az egyik percben még egyedül voltam, a következőben pedig egy férfi állt a tisztás másik oldalán.

Dillont aggodalom járta át. Mi lett volna, ha nem Harryaz? Ha az egyik falusi döntött volna úgy, hogy dacol az átokkal, és követi őt a menedékébe, senki sem lett volna ott, hogy megvédje.

– Harry egy idős boszorkányt keresett, nem pedig egy fiatal nőt, aki a földben kotorászik, és úgy tesz, mintha tudna énekelni. Attól tartok, ez egy kicsit sokkolta őt!

Dillon egyetértő hangon hümmögött, de még mindig aggódva a biztonsága miatt.

– Ő egy jó ember.– Kedvesen mosolyogva félrelökött néhány takarót. – Bizony, amint magához tért, azt hiszem, megsajnált engem. Vagy talán úgy érezte, hogy valamilyen módon szövetségesek vagyunk, hiszen egyikünk sem egészen az, akinek látszunk. Bármi is volt az oka, kedves volt hozzám, és jól megőrizte a titkomat. Nem fog elárulni minket!

Minket!

Nem engem vagy téged, hanem minket.

Dillon némi aggodalommal vette észre, hogy a nő egy kivételével az összes ráterített takaróteltávolította.

– A fázásod – mormolta–,elmúlt?

– Igen.– A lány elrejtette az ásítását egyik kecses keze mögé. – Igazság szerint,úgy vélem, elég meleg van. Szerinted nem?

A férfi a homlokát ráncolta, amikor a lány lehunyt szemmel hátradőlt a párnákra. Felállt, és az ágyhoz lépett.

– Talán visszatér a lázad.– A lány homlokára tette az egyik, sokéves fegyverforgatástól bőrkeményedéses tenyerét.

Alyssa kissé megrándult, aztán elhúzódott, és mosolyt erőltetett magára.

Dillon gyomra összeszorult. Vajon nem tetszett neki az érintése?

– Aggódsz, hogy elhanyagolod az embereidet – jegyezte meg.

Bár ébredése óta legalább egy tucatszor átfutott az agyán ez az aggodalom, mégis tagadta.

– Nem! Robert felügyeli őket.

– Szívesebben csinálnád te magad.

Megrázta a fejét. – Nem akartam, hogy más gondoskodjon rólad.

A nő homlokán barázdák jelentek meg.

– Mindannyian tudják...?

– Nem! Képtelen voltam elfelejteni, hogy valaki a múltban köveket dobált rád. Ha tudnák, hogy meg tudsz sérülni, elveszítenéd a védelmet, amit a köntösöd és a halhatatlanság pletykái biztosítanak neked. És attól is tartottam, hogy valaki megpróbálhat ártani neked a távollétemben. Ezért Ann Marie magára öltötte a köpenyedet, és viselte az elmúlt három napban.

A férfira meredt. – Három napja? Ennyi ideig aludtam?

A férfi bólintott.

– És Ann Marie úgy tesz, mintha én lenne?

– Igen. Ő volt az, aki ellátta és bekötözte a sebeidet, és lehetővé tette, hogy addig életben maradj, amíg ideér hozzád a többi gyógyító.

– Akkor egész Westcott azt hiszi...

– Hogy feküdtem, hogy felépüljek a sérüléseimből, miközben te ápolsz engem.

Úgy tűnt, Alyssánakszüksége volt egy pillanatra, hogy ezt megeméssze.

Dillon odasétált a keskeny ablakhoz, és kinézett az értékes üvegen keresztül, amelyet néhány évvel ezelőtt nagy költségek árán építtetett be.

– A férfiak nem szenvednek a távollétemtől. Robert több mint alkalmas arra, hogy vezesse őket!

– Robert örökölte atyátok heves büszkeségét és makacs temperamentumát – mondta Alyssa néhány pillanat múlva. – Addig nem lesz elégedett, amíg nem szerez saját földeket és vagyont.

– Igen. Ezt ő is mondta nekem. Úgy tűnik, az én nyomdokaimat készül követni.– Dillon azt kívánta, bárcsak megkímélhetné a fivérét ettől. Bérbe adja a kardját, állandóan bizonyítania kell a tornákon és egyik véres csatában a másik után, harcolni mások háborúiban, megkeményíteni a szívét azok gúnyolódásaival és kiáltásaival szemben, akiket megölt a harcban, akik őt akarták megölni. Harmadik fiúként Dillon mindent maga csinált, és miután már igen korán felfigyelt rá II. Henrik, már jóval azelőtt megszerezte a saját vagyonát és birtokát, hogy megörökölte volna a címet.

– Gavin megpróbálta Robertre kenni az elárulásodat – mondta a lány.

A férfi döbbenten pillantott hátra a válla fölött.

– Hittél neki?

– Soha nem kételkedtem abban, hogy hamisan beszélt.– A nő lehajtotta a fejét. – Ugyanez azonban nem biztos, hogy igaz az embereidre is. A kétség magja, amit Gavin elültetett, gyökeret eresztett, és gyanút keltett. Érzem ezt.– Lehunyta a szemét, és mintha olyan hangokra figyelt volna, amelyeket a férfi nem hallott. – Az embereid talán már nem sokáig lesznek elégedettek. Megkérdőjelezik Robert szavát a gyógyulásodról. Az, hogy nem engedi, hogy a fegyverhordozódon kívül bárki más láthasson téged, csak további találgatásra ösztönözi őket.– Elhallgatott, és kinyitotta a szemét. – Itt az ideje, hogy megjelenj, uram!

Ez volt az igazság. Mégis vonakodott elhagyni őt. A lány még csak most kezdett javulni. Ébren volt, ha kissé álmos is. Beszélt hozzá, árult el magáról dolgokat, és egyre kevésbé szégyenlősen és öntudatosan nézett rá, ahogy kezdett hozzászokni,hogy leplezetlenül van vele.

Annyi mindent szeretett volna megkérdezni tőle. Annyi mindent szeretett volna megtudni. Westcott nem tudott volna várni még egy napot?

– Bizonyára nem gondolják, hogy megengednéd a fivéremnek, hogy elbitorolja a pozíciómat – mormogta.

A lány a fejét ingatta, ajkai szomorú mosolyra görbültek.

– Az embereid kevésbé bíznak bennem, mint az ellenségeidben, uram. Még nem jöttél rá erre?

Lucifer lábujjaira! – Rendben! – csattant fel, bosszankodva azemberei kitartó vaksága miatt, neheztelve rájuk, amiért elvonják őt a nő mellől. – Pihenj, amíg vissza nem térek! Még mindig gyenge vagy.

– Igenis, uram!

– Dillon – javította ki morogva.

– Igenis, Dillon – javította ki magát a lány kötelességtudóan. Az ajkai megrándultak.

A férfi szeme gyanakodva összeszűkült.

Alyssából nevetés szökött ki, amit erősen összeszorítva az ajkát sietve elfojtott, és a szemei tágra nyíltak. Olyan fiatalos, vidám hang volt – annyira nem hasonlított a komor boszorkányához–, hogy a férfi ingerültsége elszállt.

Szégyenlősen elmosolyodva az ágyhoz lépett.

– Szegényes helyettesítője vagyok egy gyógyítónak, nem igaz? Faragatlan és basáskodó.

A gyengéd mosoly, amit a lánytól kapott, felkavarta a belsejét.

– Nagyon jól csináltad, Dillon! Nem gyógyultam volna meg ilyen gyorsan, ha valaki más gondozott volna. Köszönöm a kedvességed!

Szüksége volt arra, hogy megérintse a lányt, még ha csak futólag is, ezért ismét úgy tett, mintha ellenőrizni akarná, hogy visszatért-e a láza. A homloka hűvös volt a keze alatt, a haja selymes, ahol hátrasimította.

A lány tekintete ellágyult.

– Pihenj! – ismételte meg halkan.

A lány bólintott.

A férfinak erőfeszítésébe került, hogy elsétáljon, nem akart elmenni a lány közeléből.

– Dillon! – A lány hangja megállította, amikor az ajtóhoz ért.

A férfi hátranézett. – Igen?

Mélybarna szemek néztek a zafírkékekbe. – Alyssa az.

Oldalra billentette a fejét. – Micsoda?

– A nevem.

 

Hetedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Lord Camdenmeglendítette a lábát, és csizmás lábával a konyha padlóján összegömbölyödve kuporgó fiú oldalába rúgott. Aztán újra. És megint. És még egyszer. A bordáiba. A hasába. A hátába. Bármelyik testrészébe, amelyik éppen a lába elé gurult. A dühe minden egyes rúgással növekedett.

A kis fattyút rajtakapták, amint élelmet lopott a családjának.

Pinehurst csekély készleteinek minden morzsájára szükség lesz, amíg Westcott embereit vissza nem hívják, hogy meggyászolják uruk halálát, és véget vessenek ennek az átkozott ostromnak. Átkozott lenne Camden, ha akár csak egy morzsa is egy olyan tolvaj kölyök szájába kerülne, mint az, aki a földön nyögdécselt és sírt.

Az egyik jelenlévő nő zokogni kezdett.

– Csendet! – üvöltötte Camden, és nyál fröccsent szét az alsó ajkáról. – Vagy te leszel a következő! – Mire végez ezzel a mocsokkal, másnak eszébe sem jutmajd lopni az éléskamrájából.

– Uram – szólalt meg egy durva hang, éppen akkor, amikor Camden arra készült, hogy fejbe rúgja a fiút.

– Mi van? – vakkantotta a rúgás közepette, és hátranézett a válla fölött.

Osbert, az egyik férfi, aki a falakat őrizte, éppen az ajtóban állt. – Sir Simon követeli, hogy beszéljen veled.

Sir Simon, a nagydarab Westcott lovag, aki azt hitte, hogy kiadhatja magát Lord Dillonnak. Ostoba lovag. Még ha Camdenkéme nem is fedte volna fel a cselt egy üzenetben, Camden biztos volt benne, hogy gyorsan kitalálta volna az igazságot. Senki sem volt nála okosabb.

– Küldj rá egy íjászt!

– Azt mondja, hogy kapott Westcottól üzenetet. Azt mondja, hogy hallani akarod majd.

Camdenmozdulatlanná vált. Oldalra billentette a fejét, figyelmen kívül hagyta a lába előtt fekvő fiú nyögéseit, és elgondolkodva figyelte a katonát.

Vajon megtörtént már a rajtaütés? Megölték már Lord Dillont?

Sötét elégedettség járta át, olyan mosolyra görbítve az ajkát, amitől a konyha többi lakója rettegve hátrált el. Végre, az átkozott kurafi meghalt. Camden azt kívánta, bárcsak ő lett volna az, aki használja a nyílpuskát.

Camdennek nem kellene soha többé hallania a Lord Dillonrazúdított dicséretet. Nem kellene többé elviselnie, hogy a csodálat, amely eltöltötte az apja szemét, valahányszor Dillonról beszélt, csalódássá változott, amikor a saját fiára tekintett.

Camden még egyszer utoljára belerúgott a nyöszörgő fiúba, majd megpördült, és a katonát megelőzve kilépett a konyhából. Átsétáltak a várudvaron. És minden egyes lépésnél várakozás lüktetett Camdenben, és dagasztotta a mellkasát.

Az ostrom, amely alig kezdődött el, most véget ér. Sir Simon és Westcott többi embere visszavonul, hogy meggyászolják uruk elvesztését. Lord Robertet túlságosan elborítaná a gyász, hogy újrakezdje az ostromot.

Camden üzenetet küld majd a királynak, amelyben értesíti barátja tragikus elvesztéséről. Az udvarias üzenet természetesen tartalmazna egy kitalált beszámolót arról, hogy Camden hősiesen levadászta és megölte a felelős tolvajokat. Hozzátéve, hogy ugyanazok a tolvajok támadtak Lord Robertre, és ellopták a pénzérméket, amelyet Lord Camden küldött, hogy kifizesse az elmaradt adótartozását. Sajnos az érméket nem sikerült visszaszerezni.

A király jóindulattal teli hálájában – gondolta Camdenmagában gúnyolódva – vissza fogja vonni a döntését, hogy elveszi tőle Pinehurstöt. Talán Richard király még Lord Dillon földjeinek egy részét is neki adja. Úgy tűnt, hogy Lord Dillont minden aprócska tettéért megjutalmazza. Ha Dillon akár csak meglátogatta a ruhásszekrényt, kapott egy újabb várat, a fattyú. Miért ne adna tehát Richard király Camdennekjutalmat, amiért megbosszulta szeretett barátja halálát?

Lord Dillon, Westcott grófja végre nem lenne többé Anglia legrettegettebb és legtiszteltebb harcosa.

Nem. Camden venné át ezt a pozíciót.

A kapuhoz érve kettesével szedte a falhoz vezető lépcsőfokokat.

Az ezeket a lépcsőket őrző férfiakkomor képet vágtak.

Figyelmen kívül hagyva őket, Camden, Osberttel az oldalán, a fal egyik keskeny nyílásába hajolt.

Sir Simon a lent lévő réten állt, mögötte felsorakozott minden ember, akit magával hozott.

Ha nem lett volna készenlétben a pajzsuk, Camden megparancsolta volna az íjászainak, hogy mindannyiukatterítsék le.

– Úgy hallottam, beszélni kívánsz velem – szólította megCamden.

Még a kőhajítók összeállítása is leállt, állapította meg diadalmasan.

Sir Simon levette a sisakját.

– Igen. Híreim vannak, amelyeket meg kell osztanom veled.

– Mondd el! – parancsolta Camden.

Simon arcán rosszindulatú mosoly ragyogott fel.

– A cselszövésed kudarcot vallott! – kiáltotta.

Kellemetlenség járta át Camdent.

A Simon mögött álló férfiak nem utánozták a mosolyát. Nem, mindannyian gyilkos arckifejezést öltöttek.

– Cselszövés?– szólt vissza Camden. – Nem tudom...

– A rajtaütés, amit megszerveztél, nem azt hozta, amit reméltél – szakította félbe Simon. – Lord Dillon túlélte. Gavin felfedte az aljasságodat. És a királynak már küldtek egy levelet, amelyben közlik vele a legmegbízhatóbb harcosának meggyilkolására tett kísérleted részleteit.

Camdenben meghűlt a vér. Gavin elárulta őt? Dillon túlélte a rajtaütést?

– Legalább annyi tökösség lett volna benned, hogy te magad próbáld meg megölni, te átkozott gyáva! – gúnyolódott Simon.

Simon mögött egyetértő morajlás duzzadt fel.

A megaláztatás felhevítette Camden arcát. – Öld meg! – suttogta rekedten, és a keze remegni kezdett.

– Micsoda?– kérdezte Osbert.

– Add fel a várat most azonnal! – parancsolta Simon olyan hangon, amit egész Pinehurst hallhatott – és ha Lord Dillon megérkezik, talán életben hagy!

– Öld meg!– sziszegte Camden dühösen.

Osbert mormogott valamit.

Az egyik Camden mögötti íjász a következő keskeny nyílásba lépett, és felemelte az íját.

Egy puffanással nyílvessző csapódott az íjász mellkasába.

Camden figyelte, ahogy az hátratántorodik és összeesik. Hevesen verdeső szível fordította visszaa figyelmét Sir Simonra.

– Nem vetted észre, hogy vannak saját íjászaink? – mondta Simon vontatottan. – Aludj jól ma éjjel, Korcs, közbenelgondolkodhatsz a rád váró sorson!

Simon megfordult, és úgy sétált el, mintha nem is érdekelné. A többi harcos felsorakozott körülötte.

Lord Dillon túlélte.

Camden szíve a bordáinak csapódott. És átkozta a félelmet, amely a szívét hajtotta.

Dillon túlélte. A király tudott a gyilkossági tervről. És Simon elég hangosan nevezte Camdent gyávának ahhoz, hogy mindenki hallja Pinehurstben.

Az egyik szeme sarka rángatózni kezdett, miközben a düh küzdött a félelemmel.

Ennyivel jobbnak tartották magukat nála?

Még arra sem voltak alkalmasak, hogy megegyék csizmája aljára tapadó szart.

Nincs még minden veszve, fogadkozott magában.

Nem, nem volt minden veszve.

Nem győzhették le! Nem járhatnak túlaz eszén!

Camden meg fogja büntetniDillont, azt a rohadék Simont, és minden embert, akit arra vezettek, hogy gyávának tartsák őt. Aztán felküzdi magát a sárból.

Lesz majd elszámolás.

Ó, igen. Gondoskodni fog róla.

Valóban lesz elszámolás.

 

* * *

 

Alyssa lassan, fokozatosan térve magához ébredt fel. Nem gondolta, hogy sokáig aludt volna Dillon távozása után. Talán egy órát. Az álomtalan mély alvás sokat segített abban, hogy enyhüljön teste gyengesége. Az a furcsa zümmögés szinte már csak emlék volt. A végtagjai már nem zsibogtak a fájdalomtól. Sem hidegrázás, sem hőhullám nem váltogatta egymást. Tulajdonképpen egész jól érezte magát.

És mégis, valami nem stimmelt.

Elfintorodva, Alyssa óvatosan kinyitotta a szemét. A sötétítők be voltak húzva, amíg ő aludt, és a hálókamrát sűrű homály borította.

Egy árnyék elvált a többitől, és föléje magasodott.

Felzihálva meglódította az öklét, és egyenesen orrba vágta a támadóját. Káromkodások sora töltötte meg a fülét, miközben a férfi hátrafelé tántorodott, megbotlott valamiben, és a földre zuhant. Alyssa kiugrott az ágyból, és az ajtó felé rohant.

– Várj!

Alyssa megcsúszva megállt, és megpördült.

A betolakodó hirtelen elhúzta a sötétítőt, így a lenyugvó nap aranyló fénye elárasztotta a szobát, megvilágítva a benne tartózkodókat. – Csak én vagyok az!

– Robert?

– Igen.– Felegyenesedve letörölte a vért az orra alól, és leengedte a kezét. – Bocsáss meg! Nem akartalak megijeszteni! – Tétova lépést tett a nő felé. – Dillon agyon fog ütni, ha megtudja, hogy felébresztettelek. Kérlek, ne mondd el neki!

Szórakoztató lett volna, ha Robert nem a habozás, a bocsánatkérés és a lenyűgözöttség kínos kombinációjával bámulja.

Forróság kúszott fel a nyakára, amikor a férfi tekintete zavaróan férfiasan mérte végig.

Hol volt a köntöse? Meztelennek érezte magát nélküle a férfi előtt állva. Dillon tunikája lelógott az egyik válláról, és éppen csak a térde aljáig ért, így a vádlija, a lába és – ami még rosszabb – az arca csupasz maradt.

Alyssa elszörnyedve bújt be az egyik ágyfüggöny mögé.

– Robert! – harsant fel egy hang a háta mögött.

Alyssa összerándult, és még időben megfordult, hogy lássa, amint Dillon becsapja az ajtót.

– Kifejezett parancsot adtam, hogy ne zavard őt!

– Dillon! – Észre sem vette, hogy kimondta a nevét. Azt sem hallotta, hogy a hangja milyen megkönnyebbülést és örömöt hozott a férfi fülébe.

Dillon figyelme a nőre terelődött. Az arckifejezése és a hangja is megszelídült.

– Ágyban kellene lenned! Még nem épültél fel!

Ez bizonyára megmagyarázta, miért gyengültek el hirtelen a térdei.

– Fogadalmat tettem, Dillon – kezdte Robert.

– Idejövök, és kuporogva találom az ágy függönye mögött, miközben te a nyálad csorgatod a puha, fehér bőrét bámulva, te pedig fogadalomról fecsegsz?

Alyssa tiltakozni kezdett a leírása ellen – nem kuporgott, de a puha, fehér bőrrel kapcsolatos rész elvonta a figyelmét.

De minden gondolat teljesen elszállt a fejéből, amikor Dillon megszüntette a köztük lévő távolságot, és a karjába emelte. Magához szorította, és gyengéden a homlokához nyomta az arcát. A lány szívverése akadozni kezdett. A teste bizsergett, ahol végigsúrolta a férfi bajusza.

– Nincs lázad – mormolta, felemelte a fejét, és büszke mosolyt villantott a lányra, mintha ő maga irányítaná valamennyire a testhőmérsékletét.

– Nem bámultam rá – morogta Robert. – Bárcsak meghallgatnál...

– Kezdek belefáradni a hallgatásba!

– Akkor engedd meg, hogy tegyem a kötelességemet! Én becsületes ember vagyok, Dillon! Soha nem voltam becstelen, és most sem leszek az! Fogadalmat tettem, és itt az ideje, hogy...

A testvérek tovább civakodtak, miközben Dillon leeresztette a lányt az ágyra, és betakargatta a takaróval. Alyssa nem tudta, miféle fogadalmat tett Robert, de érezte, hogy ez milyen ingerültséget vált ki Dillonból.

Amint szünet támadt, megköszörülte a torkát, és megkérdezte Robertet: – Milyen fogadalomról beszélsz?

Az ajkait összeszorítva Dillon keresztbe fonta a karját hatalmas mellkasán, és dühösen meredt a fivérére.

Széles vállát megfeszítve, egyik kezét lazán a kardja markolatára téve, Robert így szólt: – Megfogadtam, hogy ha Dillon gyógyítása legyengít téged, a szolgád leszek, amíg fel nem épülsz. Bármit kérsz, ami a hatalmamban áll, megadom neked! – Lovagiasan féltérdre ereszkedett az ágy mellett, és komolyan befejezte: – A tiéd vagyok, hogy parancsolj nekem, Bölcs!

Alyssa álla leesett. Dillonra nézett, hogy megtudja a reakcióját.

Dillon csípőre tett kézzel csattant fel.

– Ó, állj már fel, te seggfej!

Alyssa Robertre nézett, aki nem mozdult.

– Igen, kérlek, álljfel, Robert! – A lány szemei elkerekedtek. – Ó,Istenem! Kérlek, állj fel, uram! – javította ki magát, megdöbbenve azon, hogy elfelejtette a megfelelő megszólítást.

Robert a fejét ingatva állt fel, és odalépett az ágy mellé.

– Egyedül vagyunk itt. Nincs szükség formaságokra, különösen, amikor ennyivel tartozom neked!

– Nem tartozol nekem semmivel! Feloldozlak a fogadalmad alól!

– Nem! A fogadalmat magamnak tettem, Látó! Súlyosan megbántottalak a múltban, és sajnálom a feléd irányuló udvariatlanságomat! Hagytam, hogy mások szavai befolyásoljanak, ahelyett, hogy a saját érdemeid alapján ítélkeztem volna feletted.

Alyssa bámult. – De...

– Nem hagyom magam megingatni, Gyógyító! A szolgád vagyok. Parancsolj nekem, ahogy akarsz! – Szipogott, és ismét megtörölte az orrát.

A lány pislogott. – Rendben van! Gyere közelebb!

Dillon elkomorult, és gyanakodva szemlélte őket, miközben Robert közeledett.

– Térdelj le, ahogy az előbb is tetted!

A férfi így tett, és kíváncsiság váltotta fel a szemében általában látott nyugtalanságot.

– Most hajolj előre! – A nő kinyújtotta felé a kezét. – Az orrod még mindig vérzik. Meggyógyíthatom.

– Nem!– szólaltak meg a testvérek egyszerre.

Robert vissza felemelkedett, Dillon pedig előreugrott, és megragadta a lány csuklóját, megállítva őt.

Alyssa zavartan tanulmányozta őket. – Miért?

Robert a bátyjára nézett.

A lány tekintetét kerülve Dillon az ölébe engedte a kezét, és megsimogatta, majd visszahúzta a sajátját.

A lány szeme összeszűkült.

– Azt hiszed, túl gyenge vagyok?

– Igen – mondta Dillon.

– Igen – szajkózta Robert.

– Én nem vagyok olyan gyenge! – tiltakozott méltatlankodva.

– Csak ma ébredtél fel teljesen – tájékoztatta Dillon. – Nem fogom megkockáztatni, hogy újra romlani kezdjen az állapotod!

A testvérek megfejthetetlen pillantást váltottak, ami miatt Alyssa gyanakodni kezdett, hogy itt valami többről van szó.

Robert megköszörülte a torkát.

– Talán tetszene neked egy kis húsleves, Bölcs. Szívesen hozok neked a konyhából!

Alyssa tekintete egyikről a másikra vándorolt.

– Készíttess valami tartalmasabbat, Robert! – utasította Dillon. – Az majd segít neki gyorsabban felépülni.

Robert bólintott, majd meghajolt Alyssa előtt és távozott. A lány a csukott ajtóra meredt, és magában azon tűnődött, vajon nem adta-e át a lázát Robertnek.

Dillon nevetése magára vonta a tekintetét.

– Mi olyan szórakoztató?

Leült az ágyra, az oldalára dőlt, és a könyökét a lány combja mellett pihentette.

– Bárcsak láthatnád az arckifejezésed!

A nő fanyar mosolyt villantott rá.

– Az az igazság, hogy úgy érzem magam, mintha egy furcsa álomban ébredtem volna.

A férfi kacsintott egyet. – Inkább rémálomban? Robert nagyon is eltökélt abban, hogy téged szolgálva jóvátegye a történteket. Nem lehet lebeszélni róla.

– De ő nem hibás – ismételte meg a lány. – Nem kényszerített arra, hogy meggyógyítsalak!

– Ezt már többször is mondtam neki. Gyanítom, hogy a bűntudata inkább máshol keresendő. Hálás és csodálkozik, hogy ilyen messzire mentél, hogy megmentsd a szánalmas bőrömet. Megbánta, hogy a múltban kevésbé volt kedves veled.

Megrázta a fejét. – Ez zavarba ejtő.

A férfi felvonta a szemöldökét. – Ennyire nehéz elfogadni a benne végbement változást?

Alyssa hagyta, hogy a tekintete végigfusson a férfi izmos testén, amely olyan lezserül és kényelmesen hevert a sajátja mellett. – Nem csak Sir Robert változása zavar engem.

Dillon arckifejezése kijózanodott. Égszínkék szemei éberek lettek. – Énmás vagyok veled, Alyssa?

Az, hogy a neve ennyi év után ilyen simán hangzik el az ajkáról, nem szabadna ilyen mélységes örömöt ébresztenie. Idegesen nyelt, és most azt kívánta, bárcsak visszafogta volna a nyelvét. – Tudod, hogy az vagy.

– Milyen értelemben?– A férfi tekintete végigsöpört a lány betakart alakján. A hangja elmélyült, rekedtté vált. – Mondd el!

Alyssa szíve kalapált a melle alatt. Mit csinált vele? Egyetlen pillantással... egy ilyen pillantással... lecsupaszította a külsejét, és azzal fenyegetett, hogy leleplezi minden rejtett vágyát.

– Így – sikerült kimondania, miközben a szíve hevesen dobogott. – Ahogyan rám nézel! – Mintha te egy éhező farkaskutya lennél, én pedig egy válogatott szarvashúsdarab, amely a lábad elé hullott.

– Azt hittem, ősz hajú és ráncos vagy a köntösöd alatt. Mégis itt vagy, néhány nyárral fiatalabb nálam, hacsak nem tévedek. Ilyen gyönyörűséget felfedezni... Nem meglepő, hogy másképp nézek rád! – Még mindig az egyik könyökére támaszkodva előrehajolt, és a szabad kezével végigsimított a lány homlokán, végigsimított az egyik ívelt szemöldökön, majd folytatta át a halántékán egészen le az arcáig.

Képek kavarogtak a lány fejében. Erotikus képek, amelyek elrabolták a lélegzetét, és villámokat gerjesztettek a testében.

Dillon visszahúzza a takarót, felfedve testét a perzselő tekintete előtt.

Dillon keze és szája a legmegdöbbentőbb helyeken érinti meg.

A ruhája csodával határos módon eltűnt, amikor a testét az övére eresztette.

A lány mély levegőt vett, és elhúzódott tőle.

Megbántottság homályosította el a férfi szemében a csillogást, miközben leengedte a kezét.

– Ez nem magyarázza meg, hogy miért...– A lány az ajkába harapott, félt, hogy a férfi kineveti, ha befejezi a gondolatát. Mi van, ha mindez csak a képzelete volt? Nem lehet, hogy a földi vágyak, amelyekrőlgyakran ábrándozott,a férfi érintése, inkább a sajátjai voltak, és nem az övéi?

– Folytasd – biztatta a férfi.

– Már nem bánsz velem olyan formálisan, mint régen.– A nő persze kitáncolt a kérdés elöl. Mivel a köntöse nem rejtette el az arckifejezését, azon kapta magát, hogy új szégyenlősséggel és bizonytalansággal küzd, amikor a férfi közelében van.

A kezét az ágyra simítva széttárta az ujjait, és fintorogva nézett le rá.

– Szívesebben vennéd a formaságokat? A távolságtartást?

A lány kinyitotta a száját, készen arra, hogy igent mondjon, hiszen minden jobb lenne, mint ez a zavarodottság, amit a férfi keltett.

Sajnos, ha ezt tenné, az kimondottan hazugság lenne, és – leszámítva, hogy elmulasztotta kijavítani a korára vonatkozó feltételezéseit – mindig őszintén viselkedett vele.

– Nem – ismerte be halkan.

– Akkor mi zavar téged az utóbbi időben tanúsított viselkedésemmel kapcsolatban, Alyssa?

A lány lehunyta a szemét, és elfojtott egy örömteli borzongást. Mi zavarta őt ebben? Az, hogy egyre több és több után sóvárgott, és attól félt, hogy hamarosan mohó lesz.

Felemelve szempilláit, a férfi lehajtott fejére meredt.

– Egyszerűen nem értem, miért bánsz velem ilyen...gyengéden.

A férfi tekintete felemelkedett, és elkapta az övét.

– Mert hagyod, hogy így bánjak veled.

Olyan nőt keresel, aki olyan gyengéd lesz veled, amilyen gyengéd szeretnél lenni te vele.

Erre gondolt, erre vágyott? Valakire, akivel megoszthatta a melegségét? Valakire, aki szívesen fogadná a simogatását, az ujjaival a haja fésülését, ahogy ébredése óta neki többször is tette?

Alyssa azokra a nőkre gondolt, akik hosszú ismeretségük során alkalmanként kielégítették a férfi testi igényeit.

Milyen nehéz volt neki, amikor végignézte, ahogy a férfi eltűnik ezzel vagy azzal a nővel.

Mindegyikük nevét ismerte. Pimasz nők voltak mind. Az ágyukba csábították. Bátran megérintették, hogy mindenki lássa. Addig noszogatták, amíg a férfi tágra nyílt szemmel el nem vonszolta őket a nagyteremből a legközelebbi magányos helyre. Soha nem a szobájába.

Milyen ostobák! Dominanciát vártak tőle, miközben ő leginkább gyengédségre vágyott. Adni és kapni egyaránt.

Irigyelte őket a meghittségért, amit megosztottak vele, most azonban megértette, hogy magán az aktuson túl nem volt semmilyen meghittség.

Ő volt az első nő, akinek megmutatta ezt az oldalát? Az első nő, aki megengedte neki?

Ha igen, mit jelentett ez?

Számára? Neki? A jövőre nézve?

Ő volt a tanácsadója. A boszorkánya. A szolgája.

Dillon az ura volt.

Ez soha nem változhat.

– Nem tudom, hogyan reagáljak, Dillon. Nem tudom, hogyan kellenereagálnom.

Elmosolyodott. – Ne terheld magad ennyire! Hányszor kioktattál már a változás szükségességéről, arról, hogy el kell fogadni és tanulni belőle, amit lehet.

A nő elfintorodott. – Igen, de az a változás még soha nem érintett engem!

A férfi elnevette magát. – Talán itt az ideje, hogy a sors némi változást hozzon az unalmas, sivár életedbe. Nem, ne vond össze a szép szemöldököd! Csak tréfálok.

A ráncok, amiket említett, elmélyültek, miközben forróság kúszott Alyssa arcára. Egyszerűen nem tudta, hogyan bánjon vele, amikor a férfi így viselkedett. Kevésbé az a vad, parancsoló harcos, akit megszokott, inkább egy vidám, fiatal fickó, aki teljesen ismeretlen volt számára, és túlságosan is vonzó.

A férfi közelebb hajolt, a szeme csillogott.

– Ahh! Elpirul a bókoktól. És nagyon csinos.

A forróság fokozódott az arcán.

– Gyakran kell majd bókolnom neked, hogy bepótoljam mindazokat az alkalmakat, amikor a múltban a csuklyád eltakarta előlem a rózsás arcodat – mormolta játékosan.

Alyssa felkapott egy párnát, az egyetlen rendelkezésére álló fegyvert, és egyenesen a férfi mosolyába csapott vele.

Dillon elragadtatottan nevetett.

Alyssa összeszorította az ajkát, küzdve a saját mosolyával.

– Kezdem azt hinni, hogy amikor eltaláltak azok a nyílvesszők, biztosan elestél, és beverted a döbbenetesen kemény fejedet. Nagyon furcsán viselkedsz, Dillon.

A párnát a hóna alá dugva végigsimított kócos haján.

– Nos, jobb, ha hozzászoksz – figyelmeztette gonosz vigyorral. – Most, hogy tudom, hogy hasonló korúak vagyunk...

Robert lépett be, félbeszakítva Dillont, bármit is akart mondani. A lábával belökte az ajtót, megkerülte az ágyat, és egy nagy, vászonnal borított tálcát tett Alyssa ölébe.

– A vacsorád, Bölcs!

A lány rámosolygott a férfira. – Köszönöm, Robert! -Amikor a férfi egy mozdulattal eltávolította a vásznat, a lány szeme elkerekedett. Egy fenséges lakoma hevert előtte, számos ínycsiklandó választékkal és... egy kis csokor, rózsaszín szalaggal átkötött vadvirággal.

Viharos kifejezés futott át Dillon arcán még akkor is, amikor Alyssa felpillantott, hogy felmérje a férfi válaszát.

– Nem udvarolsz neki, Kölyök! Neked csak az a dolgod, hogy kiszolgáld őt!

Robert arca megfeszült. – Persze, hogy nem udvarolok neki! Csupán arra gondoltam, hogy a kedvében akarok járni, azok után, amit tett értünk!

– És mit gondolsz, mit gondolt a szakács, amikor látta, hogy csokrot teszel a tálcára, amiről kétségtelenül azt állítottad, hogy a bátyádnak készíted?

– A szakács sosem látta őket – vágott vissza Robert. – Elrejtettem őket a tunikám alá, amíg biztos nem voltam benne, hogy senki sincs a közelben.– A mosolya bájosan bűnbánó volt, miközben a lányra nézett. – Attól tartok, kissé megviseltek!

– Nem számít, Robert – biztosította a lány. – Nagyon figyelmes volt tőled.

Robert diadalmas mosolyt villantott Dillonra.

Alyssa gyorsan megszólalt, hogy megelőzze a közelgő robbanást.

– Az előttem álló bőségből ítélve feltételezem, hogy ti ketten osztoztok velem a vacsorában.

– Robert lent fog vacsorázni az emberekkel – jelentette ki Dillon, amikor Robert válaszra nyitotta a száját.

Egy pillanatig azt hitte, Robert tiltakozni fog, csak hogy provokálja. De végül csak megvonta a vállát.

– Tehetek még valamit érted, Bölcs?

A lány megrázta a fejét, meghatódva a férfi azon vágyától, hogy a kedvében járjon. – Köszönöm, Robert, de nem.

– Ahogy kívánod! – A férfi lovagiasan meghajolt előtte, majd kisétált a szobából.

 

* * *

 

Dillon mogorván nézte, ahogy a fivére távozik. Azátkozottja! Robert mindig tudta, mi a helyes, ha nőkről volt szó. Hogy mit kell mondani. Pontosan tudta, hogyan kell felvidítani egy csinos arcot.

Virágok.

Bármennyire is bizalmatlanok voltak vele szemben az emberei, Alyssa valószínűleg még soha életében nem kapott virágot ajándékba. És Dillon lehetett volna az első, ha eszébe jutott volna.

Őkaphatta volnaa lány édes, hálatelt mosolyát.

Ehelyett Robert kapta.

Felült, megfordult az ágyon, hogy szembekerüljön vele, és keresztbe tette a lábát.

– Ne is törődj vele, Dillon! – tanácsolta kedves mosollyal. – Csak úgy van, ahogy mondtad is. Jóvátételre vágyik. Amint visszatérek a kötelességeimhez, a fogadalma teljesítve lesz, és ő továbbáll érdekesebb törekvések felé, itthagyva minket, hogy élvezzük a hétköznapi világunkat.

Megkönnyebbülés járta át.

– Természetesen igazad van!

Egy szelet kenyér után nyúlt, megnyugodva, ahogy a féltékenysége alábbhagyott. Bár a féltékenység új volt számára, kezdte megérteni, miért hajtja a férfiakat ismételten arra, hogy idiótát csináljanak magukból.

– Nem kellene panaszkodnom! Az óvatossága körülötted mindig is nyugtalanított.

A nő bólintott. – Ahogy engem is. Az évek során azt reméltem, hogy – amilyen közel álltok egymáshoz – a bizalmad és az elfogadásod irántam idővel utat talál a babonáin túlra.– A lány mosolyogva vette el a férfi által felkínált ízletes szarvashúsdarabot, majd elgondolkodva rágcsálta.

Dillon étele hosszú pillanatokig érintetlenül maradt, miközben megbabonázva figyelte a lány ajkát. Alyssa a borért nyúlt. A férfi tekintete a nő torkának kecses vonalaira esett, ahogy a lány belekortyolt az italába, és figyelte a finom mozdulatokat, ahogy nyelt. Egy csipetnyi folyadék csillogott az ajkán, amikor befejezte, és Dillon türelmetlenül várta, hogy a lány lesöpörje a nyelvével.

Á, igen. Fogalma sem volt róla, hogy egy férfinak ekkora élvezetet tud szerezni pusztán az, hogy nézi, ahogy egy nő eszik, ahogy iszik. A keze mozdulatait. Az ajkait. A nyelvét.

Egy új éhség támadt benne, amely felülírta a másikat.

– Enned kellene, Dillon!Az segít visszanyerni a maradék erődet! Bár fittnek tűnsz, biztos vagyok benne, hogy gyorsabban elfáradsz, mint ahogy az neked tetszik.

Ő tényleg ártatlan, gondolta, amikor a lány egy darab sült vadhúst kínált neki az ujjaival.

Dillon előrehajolt, és kinyitotta a száját, hogy a nő óvatosan beletehesse az ajánlatát. Mielőtt teljesen visszahúzódhatott volna, a férfi összezárta az ajkát, csapdába ejtve benne Alyssa egyik ujját. Hallotta, ahogy a lány lélegzete elakad, és a nyelvével körözve röviden megsimogatta a bőrét. A lány szeme a férfi ajkaira szegeződött, miközben a nyaka tövében a pulzus hevesen lüktetni kezdett.

Tehát Alyssát is ugyanúgy megérintette, mint őt.

Megelégedve felfedezésével, egy kicsit megharapta a lány ujjbegyét, majd elengedte.

A lány kába pillantása találkozott a férfiéval, megrebbent, aztán ellebbent, miközben lehajtotta a fejét, és idegesen a szájába tömött egy darab kenyeret. Az ujját, amellyel a férfi incselkedett, laza ökölbe görbítette, és a mellkasához emelte.

– Tévedek, ha azt gondolom, hogy nem te szolgáltad az apámat? – kérdezte a férfi, mintha semmi szokatlan nem történt volna közöttük.

A lány megköszörülte a torkát, és kerülte a férfi tekintetét, a szín még mindig virult az arcán.

– Nem, uram! Nem szolgáltam mást, csak téged.

Dillon hallgatott. Vajon a nő szándékosan tért vissza a formaságokhoz, hogy emlékeztesse a férfit a közöttük lévő helyzetre, vagy véletlenül, mert a férfi elbizonytalanította?

– És azóta vagy velem, mióta apám meghalt?

– Majdnem – válaszolta a lány, alig hallható hangon. – Azon az éjszakán kezdtelek szolgálni téged, amikor segítettem neked elfoglalni Brimshire-t.

– Egyedül?– Azon tűnődött, hogyan adhatott neki annyi bölcs tanácsot ilyen fiatalon.

– Igen.

– Hány éves voltál, amikor a szolgálatomba álltál?

– Tizenhat éves voltam, uram.– A lány a szeme sarkából rápillantott, és mivel észrevette, hogy a férfi őt figyeli, azzal foglalta le magát, hogy kortyoljon egyet a borából.

Dillon kezdte megbánni, hogy ennyire kellemetlen helyzetbe hozta. Nem ez volt a szándéka. Az ösztöne vezérelte. Az ösztön és a vágy, hogy megtudja, kölcsönös vagy egyoldalú-e az a vonzalom, amit közöttük érez.

Sajnos, mivel még sosem üldözött ártatlan nőt, nem rendelkezett Robert simulékonyabb képességeivel.

– Enned kellene, Alyssa – mormolta, utánozva a lány korábbi, hozzá intézett szavait. – Segít visszanyerni a maradék erődet.

A lány ajkai fanyar mosolyra húzódtak.

– Az utóbbi időben az a legidegesítőbb szokásod lett, hogy úgy dobod vissza a saját szavaimat, mint egy eldobott csontot.

A férfi elvigyorodott, miközben a nő újabb falatot kapott be.

– A jó tanácsokat nem szabad megosztani?

A nő kinyitotta a száját, hogy a férfi gyanúja szerint hagyományosan száraz választ adjon, aztán csak a szemét forgatta, és visszatért az evéshez.

A férfi küzdött a nevetéssel. – Még egy kérdésem van hozzád, aztán a többit holnapra hagyom, ésengedem, hogy az étkezésre koncentrálj.– Úgy tűnt, Alyssa megnyugodott, és még azt is sikerült megakadályoznia, hogy elpiruljon, amikor kérdő pillantást vetett rá.

Kijózanodva tette fel a kérdést, amely azóta ott lüktetett a nyelve hegyén, mióta levette a lányról a csuklyát.

– Miért rejtőzködtél előlem ennyi éven át?

A nő nyelt egyet, és a szalvétával megtörölte az ajkát.

– Az előző bölcs asszony nem akart lemondani a pozíciójáról, amíg meg nem fogadom, hogy elrejtem a köpenyek alatt a valódi koromat és a külsőmet, így a többiek azt hihetik, hogy ő és én egy és ugyanazok vagyunk.

Bólintott, hogy elfogadja a magyarázatát, de küzdött a csalódottsággal. Az a tény, hogy a nő nem különböztette meg őt a többiektől, elkedvetlenítette. Azt hitte, ennél közelebb kerültek egymáshoz az évek során.

– Nem hagyott teret a kivételeknek, Dillon – folytatta. – Pedig én megkérdeztem. A köntöshöz való ragaszkodásom nem a beléd vetett bizalom hiányát tükrözi. Te voltál az egyetlen ember, akivel szívesen megosztottam volna a titkomat, ha lett volna választásom a kérdésben.

Dillon lelke megkönnyebbült. Kíváncsisága felerősödött.

Túl gyorsan ígérte meg, hogy nem tesz fel további kérdéseket.

A nő elmosolyodott. – Látom, ahogy forognak a kerekek a kíváncsi elmédben! De szándékomban áll betartatni az ígéretedet, és ma este nem válaszolok több kérdésre.

Elvigyorodott. – Á, Látó, túl jól ismersz engem!

Lentről csattanás hallatszott, ami sóhajtást váltott ki Dillonból.

– Úgy tűnik, az embereim a kelleténél is túláradóbban ünneplik az egészségem visszatértét és a feladataim újbóli ellátását, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy alig néhány napja még ellenség volt közöttünk. Jobb lesz, ha lemegyek, és megnézem őket, mielőtt tönkreteszik az asztalokat, és a feledés homályába isszák magukat.

Talpra emelkedett és az ajtóhoz lépett, ahol felöltötte a legszigorúbb arckifejezését, és tekintélyt parancsolóan mutatott ujjával a lányra. – El kell fogyasztanod minden morzsát arról a tálcáról, Alyssa, mielőtt visszatérek! Túl sokáig voltál táplálék nélkül, és nagy szükséged van rá!

A lány kétkedve szemlélte az előtte álló bőséges választékot. – Megpróbálom, Dillon.

A férfi elvigyorodott a látványtól, ahogy ott ült, olyan aprócska a túlméretezett ágyában, szinte gyermeknek látszott. Amikor a lány ismét felé pillantott, a férfi kacsintott egyet, amivel újabb kincset érő mosolyt szerzett magának, majd kilépett a folyosóra.

Addig nem tér vissza, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy a lány alszik. Miután mellette pihent, mindig megérintette valamilyen részét, és beitta a lány édes jelenlétét, nem szívesen hagyta volna abba. Életében először fordult elő, hogy egy egész éjszakát (valójában hármat) töltött az ágyban egy nővel.

Függőséget okozott neki, és el sem tudta képzelni, hogy nélküle aludjon. Mégis biztos volt benne, hogy a nő ellenezné, ha korán térne vissza, levetné a ruháit, és bemászna mellé az ágyba.

Nem. Megvárja, amíg az álom hatalmába nem keríti a nőt, bebújik a takaró alá, szorosan átöleli a legsötétebb órákban, majd még a hajnal beállta előtt távozna. Így elégedett lenne.

És a nő semmit sem tudna meg belőle.