17.-18.-19. Fejezet

 

Tizenhetedik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Dillon sóhajtott, miközben nézte a mennyezeten a kandalló kialvó lángjai által vetett táncoló árnyékokat.

Elkerülte az alvás. Úgy tűnt, nem tudta lecsendesíteni a gondolatait.

Hiányzott neki Alyssa. A mosolya. A nevetése. Az érintése. Még az éles nyelve is.

Nem tetszett neki, hogy veszekedtek, mielőtt a lány elment. A nő távozása óta újra és újra ostorozta magát, amiért hagyta, hogy felülkerekedjen rajta a frusztráció. Alyssa aggódott az apja egészségéért. Dillon pedig úgy nyafogott, mint egy kölyökkutya, amiért nem kísérhette el, és dühöngött, amiért a lány nem volt hajlandó csak egy pillanatra is feladni a tanácsadói szerepét, és nem hitt benne. Nem hitt abban, hogy képes biztosítani a jövőjüket.

Dillon sóhajtva dörzsölte meg a fáradt szemét.

Meg kell találnia a módját, hogy biztosítsa a jövőjüket.

Odakint megdördült az ég, ami újabb esőt jelzett.

Segítene, ha meg tudná cáfolni a lány érveit, de Alyssa igazat mondott. Nemesek nem házasodtak parasztokkal. Soha. Egész életében még csak pletykákat sem hallott arról, hogy ilyesmi megtörtént volna. Néhány nemes ember parasztlányokat vett ágyasának, de még ezt is rossz szemmel nézték, ha túl sokáig tartott, mert a nemesek az alacsonyabb származásúakat kevesebbnek tartották maguknál.

Felhorkant.

A nemesek nemes asszonyokat vettek feleségül. Hogy egyesítsék a családokat. Hogy véget vessenek az ellenségeskedésnek. Hogy gazdag hozományt szerezzenek. Hogy címet szerezzenek. Hogy hatalmat szerezzenek. Földeket.

Nem szerelemből. A szerelemnek semmi köze sem volt a házassághoz a nemesek körében.

Emlékezett, hogy egyszer hallott egy fiatal nemeslányról – aki alig volt több egy kislánynál –, aki megszökött egy parasztfiúval, akit szeretett. A szülei gyorsan véget vetettek a dolognak, szétválasztották a szerelmeseket, és a lányt belekényszerítettékegy elrendezett házasságba.

Dillont magát is olyan házasságra szánták, amelyet hétéves korában beszéltek meg. De egy betegség elvitte a lányt, mielőtt tizenkét éves lett volna. Dillon nem is ismerte őt. Nem beszélt vele. Nem szerette, nem vágyott rá úgy, mint Alyssára.

Lehunyta a szemét.

Biztos van rá mód, hogy másképp is együtt lehessenek, mint úr és ágyasa.

A tűz pattogása elhalkult, ahogy a mennydörgés és az esőcseppek dobolása is.

Az ágynemű megzizzent.

Dillon kinyitotta a szemét, elfordította a fejét, és elmosolyodott. Öröm futott át rajta, amikor Alyssa mellé telepedett.

Az oldalára fordult, hogy szembeforduljon vele, és felderült a lelke. – Hát itt vagy!

A lány csak az alsóingjét viselte. Szép, éjfekete haja leengedve hullámzott az alatta és körülötte lévő ágyneműn.

A lány a férfi keze után nyúlt, és ráfonta az ujjait.

– Azt hittem volna, hogy mostanra már félúton vagy Westcottba – mormogta Dillon, és össszevonta a szemöldökét, amikor tenyerével megérezte a lány bőrének hűvösségét.

– Hiányzol – mondta a lány.

– Te is nekem!

A lány visszahúzta az ujjait a férfi kezéről, kis kezét a férfi tarkója köré fonta, és magához vonta egy csókra.

Dillon nem tudta, miért tért vissza, vagy, hogy másnap újra elmegy-e, de nem is érdekelte. Túlságosan boldog volt, hogy most ott van vele.

Megszakítva az édes érintkezést, hátradőlt, hogy rámosolyogjon a lányra.

A mosolya elhalványult, mielőtt még kialakulhatott volna. Ujjai megszorultak a lány körül.

A homlokán most mély vágás tátongott, mintha ostorral vágtak volna végig rajta. – Alyssa?

Miközben Dillon elszörnyedve nézte, a vér lecsordult a lány homlokán. Egy második vágás nyílt az arcán a füle tövétől a szeme sarkáig. Egy harmadik a nyakát súrolta.

Félelem csapódott belé. A pulzusa felgyorsult. Dillon felemelkedett, hogy jobban lássa a lányt.

Fényes hajának hullámai lelapultak, a szálak átnedvesedtek, és sárral tapadtak össze.

Mi történt? Hogy történhetett ez?

– Alyssa?

Halvány bőrén lila és barna zúzódások sötétlettek túl sok helyen ahhoz, hogy megszámlálja. Bíborvörös foltok képződtek a fehér alsóingén, ahogy újabb sebek nyíltak karcsú testén.

A férfi a nő fölé hajolt. Az arcához érintette a kezét.

A lány a hátára gurult, sötét szemei tele voltak fájdalommal. Egyetlen könnycsepp csúszott ki az egyik szeme sarkából, és utat talált a halántékára. – Szeretlek, Dillon!

A férfi szíve összeszorult. Mennyire vágyott arra, hogy hallja ezeket a szavakat a lány ajkáról.

A bőrét koszfoltok csúfították.

– Mondd el, mi történik! – könyörgött a férfi. – Mondd meg, mit tegyek!

A nő kinyitotta a száját, megpróbált még egyszer megszólalni, de nem jött ki belőle hang.

A szemhéja lecsukódott.

– Alyssa!

Dillon felriadt.

Szíve hevesen dobogott, felegyenesedett, és megfordulva látta, hogy az ágy üres, a takaró mellette hideg és érintetlen. A szoba gyors átvizsgálása megerősítette, hogy egyedül van.

Megkönnyebbülés futott át rajta.

Egy álom. Csak egy álom volt.

Nem látomás. Azok akkor jöttek, amikor ébren volt.

De álom volt.

Hátradőlve próbálta megnyugtatni száguldó pulzusát.

Mély lélegzetet vett, lassan kiengedte, miközben a fülében csengett a lány fájdalmas hangja, ahogy az iránta érzettszerelméről beszélt.

Csak egy álom.

Lehunyta a szemét, egyik kezét végigcsúsztatta a mellette lévő ágyneműn. Bár az nem árasztott melegséget, és hiányzott belőle a lány illata, Dillon nehezen tudta elűzni a képet, ahogy ott fekszik, súlyosan megsebesülve.

 

* * *

 

Miközben Simon fel-alá járkált a nyomasztó cellában, Michael a sarokban ült a gyógyító mellett.

Összegömbölyödve, reszketve aludt.

– Fel kell melegítenünk – mormolta a férfi.

– Mivel?– kérdezte Simon. Nem volt takarójuk. Csak a lábvédőjük, az alsónadrágjuk és a hideg, nyirkos alsóingük volt.

– Vajon... átöleljem? Melegítsem a testemmel?

– Nem lenne helyénvaló – mormogta Simon.

– Gondolod, hogy ez számít idelent?

Újabb borzongás rázta meg a gyógyító alakját, ami nyögést váltott ki belőle.

– Ő egy idős asszony – mondta Michael, összevonva a szemöldökét. – Amennyire legyengítette a gyógyításunk, nem biztos, hogy túléli a hideget és a nedvességet. Lord Dillon nem azt szeretné, ha mindent megtennénk, hogy segítsünk rajta?

Felidézve a beszélgetést, amelynek ő és Michael tanúi voltak – azt, amelyben a gyógyító és Lord Dillon olyan közelinek tűntek egymáshoz –,Simon bólintott. – Tedd meg!

Michael óvatosan az ölébe ültette a bölcs nőt, és átölelte.

Bár a nő ismét felnyögött, nem ébredt fel.

Ez aggasztotta Simont. És nem csak azért, mert félt Lord Dillon haragjától, ha nem sikerül megakadályozniuk, hogy a nő meghaljon. Itt minden férfi tartozott neki az életével. Nem akarta látni, hogy a nő elveszíti a sajátját.

Miután már néhány perce nem a hideg kőpadlón feküdt, végre alábbhagyott a bölcs nő reszketése.

– Nem értem – mondta Philip zavartan. – Azt mondod, ez azért van, mert meggyógyított minket? Hogy amikor másokat gyógyít, ő maga is megsérül?

– Igen– felelte Simon röviden.

A többi férfit sokkolta a gyógyító összeomlása, és csak lassan fogták fel az igazságot.

– Biztosan tévedsz – motyogta Lambert, zord arcát kételyek barázdálták.

Két másik is egyetértett vele.

– Simon?– Michael visszafogott hangon kérdezett, hogy ne ébressze fel a bölcs nőt.

– Igen?

– Milyen sérüléseket szenvedett a gyógyító, amikor lekényszerítettek minket ide?

– Egy ütés a fejére.

– Semmi több?

– Nem.

Michael átirányította a figyelmét a legjobban szkeptikusra.

– És te hol sérültél meg, Lambert?

– A jobb karomon, közvetlenül a vállam alatt. Majdnem teljesen elvesztettem.

Michael bólintott. – Mielőtt elveted a szavainkat, javaslom, hogy jól nézd meg ezt! Csak egyszer fogom megmutatni!

Miközben a többiek őt figyelték, Michael az egyik kezével óvatosan végigsimított a gyógyító jobb vállán. Amikor elérte a karja tetejét, a lány önkéntelenül is felnyöszörgött, és elhúzódott az érintése elől, szorosabb csomóba gömbölyödve és a mellkasába fúródva, mintha csak menekülne a fájdalom elől.

Michael keze véres lett.

Simon nyomorultul nyelt egyet, tekintettel erre a bizonyítékra, miközben a többiek mind keresztet vetettek.

Zaj hallatszott a cellán kívülről, amit hangok morajlása és a retesz visszacsúszó csattanása követett. Fény áradt be, amikor az ajtó kinyílt, enyhítve a homályt, amelyet korábban csak egy apró, pislákoló fali fáklya tört meg.

Egy nagydarab, izmos alak lépett be az ajtón, karddal a kezében. Egy másik csatlakozott hozzá, egyik kezében ostor, a másikban kard.

– A boszorkányért jöttünk – jelentette be az első.

 

* * *

 

Alyssa magához tért, amikor valaki felrántotta, és botladozva átkényszerítette a nyitott ajtón.

Harc és hangos tiltakozás tört ki mögüle, amelyet az egyik fegyőr ostorcsattogása és a pengéjének harapása elfojtott, de nem hallgattatott el.

Kábultan elengedte a Dillonról szóló álmokat, és rettegve hallgatta, ahogy az ajtó hangos csattanással bezárul. Durva kezek ragadták meg mindkét karját, és előre rántgatták. Bár Alyssa azt hitte, hogy a vérzés elállt, a legtöbb seb, amit szerzett, még mindig kínozta, és a járás puszta kínszenvedéssé vált.

Vagy nem tudtak róla, vagy nem törődtek vele, a börtönőrök továbblökdösték, vonszolták, amikor megbotlott, míg végül be nem ásta a sarkát, és összeszorított fogakkal vicsorogta: – Ha nem veszitek le rólam a kezeteket, akkor olyan átkot szórok a fejetekre, hogy a családotok minden tagja, beleértve magatokat is, még mindenszentek előtt a sírba kerül!

A férfiak rémülten engedték el őt.

Alyssa kiegyenesítette a vállát, nem törődve a megszáradt, kérges sebek húzódásával, és felfelé billentette az állát.

– Most pedig vigyetek az uratokhoz! Szeretnék néhány szót váltani vele!

Természetesen úgyis odavitték volna. A parancsuk átsiklott mindegyikük nem túl okos agyából, amíg fogva tartották. Most lassabban vezették le egy sötét folyosón, két lépcsőfokon felfelé, és be a Westmoreland kastély nagytermébe.

Mi történt itt?tűnődött, és nyugtalan gyomra összeszorult, ahogy felmérte a károkat.

Ami korábban lenyűgöző, takaros és rendezett volt, most romokban hevert. A lábai alatt a koszos gyékény bűzlötta rothadó ételtől és az állati ürüléktől. Vastag por-, korom- és piszokréteg borított szinte minden felületet, beleértve a fehérre meszelt falakat is, amelyek most szürkének tűntek. Rovarok és rágcsálók cikáztak ide-oda. A szolgák mind a sarkokban kuporogtak, miközben mosdatlan, faragatlan katonák, akik távol álltak Westmoreland grófjának megszokott állományától, fetrengtek a teremben, erősen ittak, és durva tréfákat kiabáltak egymásnak, időnként megragadva egy-egy szolgáló nőt, és akarata ellenére tapogatták.

– A fogoly, milord – jelentette be az egyik őr.

Az újonnan szerzett gondolatolvasó képessége alapján Garethként azonosította a férfit. A másik őr neve, most már tudta, Walter volt. Mindketten nagy megkönnyebbüléssel engedték el.

Gareth irányát követve Alyssa dühödt hitetlenkedéssel bámult. – Te!

A magasra emelt emelvény közepén álló, nagy, díszesen faragott trónról Camden mosolygott a lányra, és gúnyosan fejet hajtott. – Szolgálatodra, boszorkány!

– Nem szeretnék egy olyan bolondot, mint te, a szolgálataimban tudni! – vágott vissza, és örömmel látta, hogy bíborvörös szín öntötte el a férfi arcát, amikor néhány zsoldosa oktalanul felkuncogott. Hogy lehetett Camden még mindig életben? Dillon és az emberei biztosak voltak benne, hogy megölték, annyira biztosak voltak benne, hogy visszaküldték a holttestet Westmorelandbe. Kit öltek meg?

– Csendet!

És hol volt Westmoreland? Jelen volt egyáltalán valamelyik embere?

Egy gyors pillantás megmutatta neki, hogy néhányan kényelmetlenül helyezkedtek el a teremben, jó messze Camdenszemetétől.

– Bolond vagyok én?– érdeklődött Camden felállva. Gesztenyebarna hajú és átlagos magasságú, apja díszes ruhájába öltözött. A gyűrött anyag lazán lógott karcsúbb testalkatán, olyan benyomást keltve benne, mintha egy beöltözéstjátszó gyerek lenne. Bár kétségtelenül azt hitte magáról, hogy igencsak daliás. – Ha ilyen bolond vagyok, hogyan sikerült meghiúsítanom Lord Dillon összeesküvését, hogy elkobozza az apám birtokait?

– Ezt mondtad a grófnak? Amit az embereinek mondtál? – kérdezte a nő, miközben idős suttogását nyugodtan tartotta. – Milyen hazugságokat öntöttél még a fülükbe?

Westmoreland emberei ideges pillantásokat vetettek egymásra.

Camden elkomorult. – Semmi hazugságot. Csak az igazságot. Az igazságot Westcott árulásáról!

– Az apádat és az embereit árulták el, ha elhitték a hazugságaidat. Hol van az apád, fiú?

– Semmi közöd hozzá! – Camden nem törődve a lány sértésével, leereszkedett a lépcsőn, és megfontolt, gőgös léptekkel közeledett felé. Jóképű arcáról gonosz élvezet sugárzott. – Végre sikerült ellopnom Lord Dillon legféltettebb kincsét – dorombolta. – A gyógyítóját. A látóját. A boszorkányát.

A lány mozdulatlanul állt, miközben a férfi lassan körözött körülötte.

– Évek óta azon tűnődöm, milyen borzalmas vonásokat rejtegetsz a lepel alatt.– Megállt előtte, és elvigyorodott. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy megnézzük!

Alyssa megragadta a férfi csuklóját, amikor feléje nyúlt, és visszatartotta a kezét. – A helyedben nem tenném! – figyelmeztette a férfit. – Csak bajt hozna rád! Erre esküszöm!

Lerázta a kezét, és gyorsan visszarántotta a nő csuklyáját.

Zihálás töltötte be a termet. Férfiak és nők sietve keresztet vetettek, és a gonosz elleni jelet mutatták. Camden maga semmit sem tett. Csak bámult, megbabonázva.

Fokozatosan kiszélesedett gonosz mosolya.

– Nocsak, nocsak, nocsak! Lehet, hogy amikor a sok címedet felsoroltam, a legfontosabbat kihagytam. Az ágyasát,efelőlsemmi kétségem.

Alyssa szíve kalapálni kezdett.

– Nincs válasz? – kérdezte könnyedén.

– Az ilyen őrültség nem érdemel választ – préselte ki magából, már nem álcázva a hangját.

A férfi közelebb lépett hozzá, és a bűzétől Alyssánakmajdnem elszorult a szája. Közelebb hajolt, és csak a lány fülébe súgta: – Mit gondolsz, Dillon, hogyan fog reagálni, ha a kurvámnak választalak? Amikor addig használlak, amíg el nem telek veled, aztán pedig odaadlak az embereimnek? Amikor megbilincselem, és arra kényszerítem, hogy nézze? Hmm? Mit gondolsz, boszorkány?

Feszültség és félelem áradt át rajta, de nem volt hajlandó kimutatni. – Nem teheted!

– Ennyire biztos vagy benne?

Még mindig mosolyogva, egyik kezét határozottan a lány sérült vállára tette. Amint hozzáért, a gondolatai elárasztották a lányt. Minden aljas tett, amit elkövetett. Minden obszcén cselekedet, amit tervezgetett. A tervei. A vágyai. A förtelmes álmai arról, hogy Dillon a legszörnyűbb módon fizessen meg azért, hogy az apja szemében mindig is ő volt a jobb ember. Hogy mindig ő volt az első a király és a többi nemes előtt, annak ellenére, hogy féltek tőle.

Dillon iránti gyűlölete keserű, torz dolog volt, amely még akkor sem szűnne meg uralkodni rajta, ha sikeresen levágná Dillon fejét, és mindenki szeme láttára karóra tűzné.

Odakintről mennydörgés hallatszott, valami fantasztikus fenevad üvöltése. Erő árasztotta el Alyssát, miközben elnyelte a düh, égett, recsegett, majd Camden keze felé száguldott. Még a legtávolabbi sarkokban ülők is látták az energia szikráját, amely a lányból a férfi felé szökkent.

Fájdalomtól felüvöltve Camden hátrafelé tántorodott, megbotlott, és keményen a hátsó felén landolt a bűzös gyékényen. Hosszú pillanatokig meg sem tudott szólalni. Csak ült ott, teste rángatózott, az összeszorított fogain keresztüli zihálása úgy hangzott, mint a kovács fújtatója.

– E-e-ezért meg fogsz f-f-fizetni, b-b-b-boszorkány! – morogta végül.

Alyssa gondosan ügyelve arra, hogy megőrizze nyugodt kinézetét, határozottan felemelte a csuklyáját.

– Figyelmeztettelek!

– V-v-vigyétek!

A rémült Gareth és Walter visszavezették a lányt a cellába.

Simon és a többiek mind aggódva járkáltak, amikor kinyílt az ajtó, és a lány belépett a cellába.

– Jól vagy, Bölcs?– kérdezte Michael.

– Elég jól ahhoz, hogy egy pillanat alatt leromboljam ezt a várat, ha továbbra is próbára tennék a türelmemet! – sziszegte a hallgatóságuk kedvéért. Sajnos úgy tűnt, Dillon emberei is elhitték a szavait, és Alyssa kétségbeesett, hogy soha többé nem fejezik be a keresztvetést a jelenlétében.

Amint az őrök becsukták és bereteszelték mögötte az ajtót, megtántorodott, és megragadta Michael karját, hogy megkapaszkodjon benne.

– Nem vagy jól!– kiáltotta Simon. – Mit tett veled Westmoreland?

A lány legyintett az aggodalmukra, és nehézkesen elhelyezkedett a sarokban, amely oly gyorsan a sajátjává vált, és olyan öregnek érezte magát, amilyennek ezek az emberek még mindig hitték. – Nem Westmoreland áll emögött, hanem Camden.

– Camden!

– De hát ő halott!

– Én magam láttam a holttestet!

– Nem – vágott közbe a nő. – A holttest, amit láttatok, Camden unokatestvére volt, akit saját kezűleg ölt meg, hogy becsapjon titeket. Camden fent van a nagyteremben, akárcsak az összes megmaradt zsoldos bandája, és még néhányan mások is.

– És Westmoreland?– kérdezte Simon.

Sóhajtott, elszomorodva mindattól, amit látott. – A lord szobájában fekszik, haldoklik.

– Mi baja van?

– Méreg. Egy Camdenhez hű szolga etette vele, közvetlenül Pinehurst ostromának kezdete előtt, hogy a betegsége fokozatosan törjön rá, és a halála ne legyen kérdéses.

Mindenki elgondolkodó csendbe burkolózott.

– Hogyan tovább, Bölcs?– tette fel a kérdést Michael, a tanácsát kérve.

Alyssa hátradöntötte a fejét a falnak, és behunyta égő szemét. – Egy ideig vigyáznotok kell rám! Van egy elvégzendő feladatom!

Sem Michael, sem Simon nem értette, mire gondol, de hűségesen letelepedtek a nő két oldalára, hogy várjanak.

 

* * *

 

Westcott csendes volt, békés. Semmi fenyegetés nem merült fel, mióta Robert megkapta a hírtCamden haláláról. Mégis továbbra is éberen őrködött, a szokásosnál kétszer több őrt állított, és egyetlen idegent sem engedett át a kapun.

A vár legtöbb lakója mostanra már aludt.

Miután éppen visszatért a falakat bejáró körútjáról, hogy megbizonyosodjon róla, hogy minden őr a helyén maradt, Robert Alyssa szobájában szórakozott. A lelkiismerete egy kicsit piszkálta, amiért ott volt a lány távollétében, de nagyrészt figyelmen kívül hagyta. A sarokban lévő ketrecek fölé hajolt, azzal a szándékkal, hogy Alyssa kígyóival játsszon.

– Robert!

– Boszorkány!– Megdöbbenve megpördült, és bűntudatosan pillantott a bölcs nőre. – Úgy értem, Alyssa! Nem tudtam, hogy visszatértél!

– Nem is.

Zavarodottan vonta össze a szemöldökét, majd lazította el, amikor rájött, hogy a nő nem több, mint egy kísérteties árny. – Te...

– Elfogtak, Robert – tájékoztatta a lány – és Westmorelandben tartanak fogva.

Levette a köpenyét.

Robert érezte, ahogy elönti a düh.

Zúzódások és horzsolások sokasága színezte finom arcvonásait. Egy hosszú, csúnya vágás a jobb szemöldöke végénél kezdődött, és átlósan húzódott a homlokán át a bal halántéka feletti hajvonalába. Az alatta húzódó beszáradt vérnyomok egy vasketrec rozsdás rácsaira hasonlítottak. Egy másik egy hüvelykkel a bal füle alatt kezdődött, és az arcán átvágva egy hajszálnyira a bal szeme belső sarkától végződött. Egy másik pedig szakadt ruhája nyakából kandikált ki.

– Sir Simon, Sir Michael és még egy maroknyi ember van itt velem, de nem sokáig fogunk élni, ha Camden kitart a szándékai mellett.

– Camden! Azt hittem, Dillon megölte Camdent!

A nő megrázta a fejét. – A holttest, amit Dillon talált, Camden unokatestvéréé volt, akit Camden saját kezűleg ölt meg, mert hasonlít rá, és Camden azt akarta elhitetni velünk, hogy meghalt. Elfoglalta Westmorelandet, és a tömlöcében tart minket fogva. Szólnod kell Dillonnak! Nem tudtam elérni őt, amilyen kimerült vagyok. Túl nagy a távolság.

Robert bólintott. – Amilyen gyorsan csak tudok.

– És Robert...

– Igen?

– Ne szólj Dillonnak a sebeimről! Ez felbosszantaná és óvatlanná tenné.

A férfi szótlanul beleegyezett.

– Rendben leszel, amíg odaérünk hozzád?– Mire elhangzottak a szavak, a nő már eltűnt a szeme elől.

Robert izgatottan rohant ki Alyssa szobájából, át a nagycsarnokon, és ki a várudvarba. Össze kell szednie az embereket, meg kell erősítenie a vár védelmét, és szélsebesen a bátyja mellé kell rohannia.

 

* * *

 

Minden fekete volt, amikor Alyssa felébredt. A tömlöcben lévő gyenge fali fáklya bizonyára kialudt, amíg ő aludt.

A torka fájt, és nehezére esett a nyelés. Láz kínozta a bensőjét. Ahogyan attól tartott is, a bátor férfiakba, akikkel osztozott ezen a cellán, a fertőzés a legapróbb sebek kivételével minden sebbe belefészkelte magát. Bár a hasa már nem görcsölt, aggódott a kisbabája egészségéért. Félt, hogy ez milyen áldozatot fog követelni. Bár a nagyanyja folytatta mások gyógyítását, miközben viselős volt Alyssa anyjával, Alyssa kételkedett abban, hogy ilyen mértékben megterhelte volna magát.

Megmoccanva, Alyssa most először vette észre, hogy Michael valamikor átültette őt az ölébe. A férfi elszántsága, hogy mindent megtesz, hogy kényelmesebbé tegye számára a dolgokat, felmelegítette, de nem volt hozzászokva, hogy Dillonon – és Roberten, aki megvigasztalta, amikor sírva fakadt – kívül más férfi is átölelje.

Amikor a lány összeszedte fogyatkozó erejét, és el akart húzódni, Michael karja szorosabbra fonódott.

– Maradj ott, ahol vagy, Bölcs! – parancsolta gyengéden. – Jót fog tenni neked a melegségem!

– Égek – tiltakozott a lány rekedten.

– Micsoda?– szólalt meg Simon aggodalommal teli hangja a közelükben. – Elkapott a láz?

Michael kiszabadította az egyik kezét, és a lány köpenye alá csúsztatta, hogy megtapogassa a homlokát. A lány felzihált, és hátrarántotta magát,  nekiütközötta férfi állának, amikor a durva tenyér találkozott az ott lévő érzékeny hússal. A csúnya, vérrel borított vágás tapintásától megrémülve káromkodott az orra alatt, és halkan bocsánatért könyörgött a lánynak.

– Michael?– kérdezte Simon hangosabban. – Mi a baj?

– Semmi! – fakadt ki Alyssa a sírás határán, miközben lüktető fájdalom hasított belé. Felállt, és eltántorgott egy-két lépést. – Semmi! Csak hagyj békén!

– Ég a láztól – mondta Michael.

– Nem tudom, mit tehetnénk ellene – ismerte el Simon.

– Van más is – tette hozzá Michael komoran. – A homloka...

– Ne beszélj úgy rólam, mintha nem lennék itt! – csattant fel Alyssa ingerülten. – Nem lesz semmi bajom, amíg Dillon meg nem érkezik a megmentésünkre.

Csend.

– Vajon... vajon a boszorkány beszélt?– kérdezte Sir Philip halkan.

Elfelejtette használni az öreges suttogását.

– Lord Dillon nem tudja, hogy itt vagyunk, Gyógyító – emlékeztette Simon néhány pillanat múlva.

Megrázta a fejét, meginogva, amikor az azonnali szédülést idézett elő. – Robert éppen most, miközben beszélünk, rohan, hogy tájékoztassa Dillont az elfogásunkról.

– Hogy lehetséges ez?– tette fel Michaela kérdést. – Robert nem tudja, mi történt.

Az ajtó túloldaláról hallatszó mormogás megkímélte Alyssátattól, hogy választ kelljen kitalálnia.

A retesz csattogva csúszott vissza. Másodpercekkel később az ajtó nyikorogva kinyílt, és feltűnt egy karcsú, magányos alak. Alyssa a férfi sziluettjén kívül semmit sem látott belőle, mivel elvakította a Gareth és Walter által tartott fáklyák hirtelen fénye.

A férfi elfordult, és azt mondta: – Túl sötét van itt. Add ide azokat a fáklyákat!

Simon és Michael odalépett Alyssa két oldalára.

Fintorogva, Gareth vonakodva nyomott két fáklyát a férfi várakozó kezébe.

– Köszönöm, Gareth! Egyelőre ennyi elég lesz!

A börtönőr morogva csukta be az ajtót.

A fáklyákat magasra tartva a titokzatos férfi megfordult, hogy szembenézzen ellenséges közönségével.

Egy pap.

Alyssa még növekvő delíriumában is érezte, ahogy megragadja a félelem és megrázza. Westmoreland összes férfija közül ez jelentette rá a legnagyobb veszélyt. Egyetlen szó tőle, és ugyanarra a sorsra jutna, amire az anyja gyermekkorában. Elégetnék a máglyán. A valaha volt legkínzóbb halál.

– Markham atya vagyok. Talán önök, uraim, lennének olyan kedvesek, és elintéznék ezeket helyettem – javasolta tétova mosollyal.

Simon intett az egyik kezével.

Sir Lambert előrelépett, és elvéve a fáklyákat, a rozsdás falikarokba helyezte őket.

Ezt elintézve a pap minden figyelmét Alyssa felé fordította.

Fiatal volt. Robert korabeli lehetett, úgy sejtette. Vékony. Fél fejjel magasabb nála, világosbarna hajjal és...kedves mogyoróbarna szemekkel? Nem. Ezt nem tudta elhinni.

Amikor Michael és Simon megpróbáltak elé mozdulni, Alyssa a karjukat megragadva feltartóztatta őket. Egyedül kell majd bravúrosan megoldania a helyzetet, mint oly sokszor a múltban.

– Azért jöttél, hogy feladd az utolsó kenetet, atyám, mielőtt máglyán elégetteted ezt a boszorkányt? – kérdezte marón.

– Nem akarlak bántani, bölcs asszony! – A férfi mosolya elhalványult, amikor meghallotta a lány szaggatott lélegzetvételét, és látta, hogy meginog, ahol állt. – Szükséged van az utolsó kenetre? – kérdezte.

– Nem. Még nem.– Ezzel megrázta két testőrét, megijesztve őket, bár nem állt szándékában. Őszintén szólva, kezdett attól félni, hogy nem éli túl ezt a megpróbáltatást. Lehet, hogy Dillonnak túl sokáig tart, mire eléri őt.

Simon a pap felé biccentett, és harciasan követelte: – Ha nem akarsz neki ártani, miért jöttél?

Markham atya mintha elgondolkodott volna ezen.

– Részben azért, hogy elkerüljem a nyájam csípős nyelveit.

Alyssa ajka cinikus mosolyra húzódott. Jól el tudta képzelni azt az eszeveszett szóbeszédet, amelynek a megérkezésük óta ki lehetett téve.

– És ezenkívülaz igazságot is keresem. Ha szabadna...?– Alyssa csuklyája felé nyúlt, és rögtön izmos öklök bilincsében találtaa csuklóját.

– Ne! – mondta nekik Alyssa, elfojtva dühös tiltakozásukat. – Hadd lássa a boszorkányt, akinek a vérét a jámbor gyülekezete ki akarja ontani!

A hajlandósága, hogy hagyja, hogy ez a férfi lássa leplezetlenül, miközben – tudomásuk szerint – még soha senki más nem tette ezt – mozdulatlanságba döbbentette őket.

– Bölcs?– kérdezte Michael bizonytalanul.

Felhagyva a szorításukkal, kihúzta magát olyan magasra, amennyire kompakt magassága engedte, a kezei ökölbe szorultak az oldalánál, amikor a sebei fájdalmasan megfeszültek. – Tedd, amit mondok! Engedd el őt!

Egyértelmű vonakodással engedelmeskedtek, de továbbra is ott meredeztek kétoldalt, készen arra, hogy támadjanak, ha szükség lenne rá.

Alyssa felsóhajtott. – Michael, Simon, kérlek, csatlakozzatok a többiekhez mögöttem! – Egyikük sem mozdult. – Ha megpróbálna ártani nekem, ugyanazt a büntetést fogja átélni, mint Camden.

– Akkor Camdenbántott téged!– robbant ki Simonból, az arca elsötétült.

A pap ajka megrándult.

– Nem voltam ott, jól jegyezd meg, de abból, amit hallottam, nem volt rá esélye.– A tekintete továbbra is Alyssa sötét csuklyájára szegeződött. – Tudod, hogy miután elhagytad a termet, ágynakesett, és azóta nem kelt fel? És beszélni sem tud dadogás nélkül.

– Ez kevesebb, mint, amit a gonoszságáért megérdemel. Michael! Simon!

A pillanat elnyúlt.

Éppen amikor Alyssa kinyitotta a száját, hogy szigorúbb parancsot adjon ki, lassan elhátráltak, megadva neki a színlelt magányt, amire vágyott.

– Folytasd, atyám!

A férfi visszahúzta a nő köntösének sötét anyagát, és döbbenten meredt rá.

Kétségtelen, hogy a mögötte álló férfiak is így tettek. Bár az arcát nem láthatták, a haja – a várt fehér vagy ezüstszürke helyett fényes fekete – összetéveszthetetlen volt.

– Akkor nem volt az egész hazugság – mormolta Markham. A kezébe vette a lány állát, és felfelé billentette az arcát, hogy jobban láthassa, és az elcsúfító vágásokat, zúzódásokat és duzzanatokat. – Ki tette ezt veled, gyermekem? – kérdezte olyan aggodalommal, hogy a lány szeme égni kezdett.

– Az én hibám volt.

A férfi a lányról a mögötte álló férfiakra nézett, majd vissza. – Igaz, hogy a kezeddel gyógyítottad meg ezeket az embereket?

– Igen.– A nő elszántan, hogy nem mutat gyengeséget, kirántotta az állát a férfi szorításából.

– Hogyan?– A férfi az oldalára ejtette a kezét.

– Ugyanúgy, ahogy mindig is tettem.

– Nem osztod meg velem a módszereidet?

– Nem látom okát.

A férfi bólintott, mintha megértenéa nő bizalmatlanságát.

– Láttad már valaha a gonosz arcát, gyermekem?

– Sokszor éreztem a hatását a körülöttem lévő férfiakban és nőkben. Ami pedig az arcát illeti...nem szeretnék Camdennél gonoszabb arcot látni!

– Én sem – értett egyet a férfi egy grimasszal, meglepve a lányt. – Akkor nem kötöttél szentségtelen paktumokat az ajándékaidért cserébe?

– Nem!

– Azt beszélik, a megjelenésed varázslat eredménye.

– Már kitaláltad, hogy nem az.

Keskeny vállai megemelkedtek és leereszkedtek egy vállvonásban. – Kénytelen voltam megkérdezni a népem nevében. Westmoreland csak két éve az otthonom, Bölcsasszony. Mint tudod, sok találgatás tárgya vagy. De azokkal ellentétben, akik a pletykákat terjesztik, én nyitott fülekkel és elmével hallgattalak.– Elhallgatott. – Ugye nem ugyanaz a gyógyító vagy, aki Westmorelandben lakott, mielőtt átadta a hűségét Westcottnak?

– Nem, az a nő a nagyanyám volt.– Mormogás hallatszott mögüle. – Azon a napon lettem az utódja, amikor Lord Dillon elfoglalta Brimshire-t.– Még mindig szédült a láztól, és adott egy pillanatot Markham atyának, hogy feldolgozza a szavait. – Nem ez az egyetlen igazság, amit keresel!

– Tényleg?

– Westmorelandről akarod tudni, hogy milyen állapotbanvan.

A férfi csodálkozva nézett rá. – Honnan tudod ezt?

– Abban a pillanatban, amikor megérintettél, a gondolataid az enyémekké váltak, ahogy minden, ami a szívedben lakozik.

– Te látnok is vagy?

A lány kissé lehajtotta a fejét.

– Akkor tudod, hogy nem beszélek hamisan, amikor azt mondom, hogy nem akarok ártani neked.

A lány a homlokát ráncolta. – Igaz, hogy a gondolataid erre utalnak. Mégis nehezen hiszem el, ismerve elődeid cselekedeteit anyámmal és nagyanyámmal szemben. Nem akarod az ajándékaimat arra használni, hogy megtömd a zsebeidet?

– Nem, gyermekem.– A férfi meleg, megnyugtató mosolyt villantott Alyssára. – Az ilyen ajándékokat, mint a tiéd, okkal adják, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem azért, hogy hasznot húzzanak belőlük.

Alyssa nem viszonozta a mosolyt. Valójában, zavarba hozta a férfi viselkedése. – Westmorelandhaldoklik – tájékoztatta a férfit. – A fia lassan mérgezi őt, és a delíriumát arra használta fel, hogy átvegye az irányítást a vár felett. Dillon soha nem ingott meg a gróf iránti hűségében. Ez mind hazugság, amit Camden fogalmazott meg, miután feldühítette a királyt és elvesztette a saját birtokait.

Markham atya ajka összeszorult. – Ettől tartottam!

Elgondolkodva nézett a férfira. Aztán a nő megérintette a férfiarcát egyik apró, mocskos kezével, megijesztve ezzel őt.

– Hűséges vagy Westmorelandhez.

– Igen.

– Elég hűséges ahhoz, hogy becsapd a fiát?

A férfi alaposan megfontolta a kérdést.

– Camden már régen megadta magát a gonoszságnak. Igen. Ha az kell, hogy megmentsem a jó emberek életét itt Westmorelandben, valamint a tiédet is, becsapom őt!

Az igazat mondta.

Visszahúzta a kezét, és összekulcsolta a másik kezével maga előtt. – Lord Dillon és az emberei két-három nap múlva érkeznek.

– Bölcs!– tiltakozott Simon.

– Feltételezem, hogy úgy jöhetsz és mehetsz, ahogy akarsz, atyám – folytatta.

– Igen. Camden és az emberei nemigen törődnek velem.

– Akkor keresd meg Lord Dillont a kapukon kívül. Nem ismerem a terveit, de arra kérlek, hogy segíts neki, amiben csak tudsz!

– Tudod, hogy hol van a kapukon kívül?

– Nem.

– Ne félj! Így vagy úgy, de megtalálom őt!

– Jó okom van rá, hogy ne bízzak az ilyen emberekben, atyám! Imádkozom, hogy a láz, ami gyötör, ne homályosítsa el az ítélőképességemet!

– Nem hibázol – fogadkozott. – Tehetek valamit érted, gyermekem, hogy enyhítsem a szenvedésedet?

A férfi együttérzése, bármennyire is ismeretlen volt, kellemetlenül érintette a lányt. – Egyikünk sem evett vagy ivott semmit, mióta elfogtak minket. Egy kis víz és talán egy kis kenyér jól esne. Gondolod, hogy az őrök megengednék?

Elgondolkodva megkocogtatta az ajkát amutatóujjával.

– Gareth és Walter nem. De mindjárt itt az ideje, hogy Jordan és Hugh leváltsa őket, hogy az előbbiek éjszakai kábulatba igyák magukat. Hugh nagyon aggódik a lelke miatt, és valószínűleg eleget tenne a kívánságomnak. Jordan pedig együgyű fickó lévén, gyakrabban követi a szívét, mint a parancsokat. Nem kellene, hogy nehézségeim legyenek.

– Szabadon engednének minket, ha kérnéd?

– Azt nem tehetem meg – mondta sajnálkozva. – Camden megölné őket és a családjukat, amint megtudná, hogy ők a felelősek.

– És mi lesz veled? És te, te nem fogsz szenvedni?

Ismét mosolyt villantott a lányra. – A templom az én védelmem.

– Van egy utolsó kérésem, atyám!

– Igen?

Előrehajolt, és a férfi fülébe súgta.

A férfi egy pillanatig tanulmányozta őt. – Ahogy kívánod!

Néhány koppanás az ajtón felébresztette Waltert és Garethet, és kiengedték a papot. Ragaszkodtak volna a fáklyák visszaszerzéséhez, de – megpillantva Alyssa arcát és összeszűkült szemét – úgy döntöttek, hogy nem lépnek be, és hagyják őket.

Fojtogatóan sűrű csend telepedett rá, amint az ajtó becsukódott. Lemondva az erőfitogtatásról, Alyssa hagyta, hogy a vállai megereszkedjenek, és azon tűnődött, milyen reakcióra számíthat a mögötte álló férfiaktól.

– Szóval – jegyezte meg rekedten –, végre minden kiderült. – Szembefordult velük, és hagyta, hogy alaposan megnézzék.

Mindenki szeme elkerekedett. Minden áll leesett. És igen, néhányan sietve keresztet vetettek, bár mindannyian hallották az imént, amint a pap elfogadta, hogy a lány fiatalsága nem varázslat eredménye.

– Gondolom, most mindannyian jobban fogtok félni és szidalmazni, mint korábban bármikor – morogta a fájdalomtól fáradtan, igazából egy kicsit sajnálva magát. A sarokba csoszogva hátradőlt, és lecsúszott a padlóra, képtelen volt elnyomni egy grimaszt, ahogy a combján lévő vágás tiltakozott. – Emlékeztetnélek benneteket a Lord Dillonnaktett eskütökre! Ha bármelyikőtök keze által bajom esne, ő azonnal megöl titeket, amint megérkezik.

– Akkor máris halottak vagyunk!– jelentette ki Sir John, a lovagok közül a legfiatalabb.

Homlokát ráncolva, homályos tekintetét a férfira szegezte.

– Akkor te megölnél engem?

– Nem, de az én sebem díszíti a homlokodat!

Bizony, egy rózsaszínű folt osztotta ketté a homlokát ugyanolyan mintázatban, mint ahogy a vérrel borított hasadék az övét.

– Az arcodon lévő jel az enyém – jelentette ki Sir Vincent.

– Az a nyakadon lévő pedig az enyém – tette hozzá Sir Philip.

Ekkor mindenki beugrott, felelősséget vállalva a lány szánalmas állapotáért, és láthatóan mindannyian azt hitték, hogy ez a saját halálukat jelenti.

A lány lehunyta a szemét, és megrázta a fejét.

– Csak egyvalaki van, akit Dillon hibáztathat a sebeimért. És lehet, hogy akkor már nem is fog számítani.

Tizennyolcadik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Dillon keményen lovagolt Westcott felé, a hűvös délutáni szellő kicsípte az arcát. Hideg verítéktől elöntve ébredt aPinehurstben lévő ágyában, reszketve az újabb álmától Alyssáról. Álmok, amelyek annyira valóságosak, annyira élénkek, annyira nyugtalanítóak voltak, hogy képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy valami szörnyűség történt vele. Fél órával később elindult annyi lovaggal, amennyivel csak tudott, a kapukat szorosan bezárva maguk mögött, és még abban sem volt biztos, hogy hol kezdje el a lány keresését.

Vajon hol lehet a lány? Westcottban? A mostohaapjamellett? Valahol a kettő között?

Mi történhetett? Meghalt a mostohaapja? Vajon Alyssa bánata és szorongása egyszerűen a sajátjává vált?

Biztonságban lehetett, és ő csupán túlreagálta a kellemetlen álmokat, amelyeket a lány iránti vágyakozása és a bűntudata váltott ki belőle, amiért összevesztek, mielőtt Alyssa elindult?

Vagy megjelent valami új ellenség, egy újabb, aki Dillon vagyonára és hatalmára szomjazott? Valaki, aki elfogta őt, és legyőzte a testőrségét, mielőtt elérhette volna a családját?

Amikor befordult a sáros út kanyarulatába, és belefutott a feléje siető Roberttel és jelentős számú emberével, a Dillon által táplált remény utolsó szikrája is elpárolgott.

A két testvér rövidre húzvalovaik kantárját megállt néhány lábnyira egymástól, és egymásra meredtek.

Dillon néhány másodpercig nem tudta rávenni magát, hogy feltegye a kérdést, miközben felmérte Robert komor arcát. – Kicsoda?

– Camden.

Camden! Döbbenet söpört végig rajta. Ez lehetetlen!

– Őt és az embereit Westmoreland börtönében tartják fogva.

Elkáromkodta magát. Robert hangjában egy cseppnyi kétség sem volt.

Ha Camden élt, akkor kinek a holttestét küldte Dillon Westmorelandnek? Biztos volt benne, hogy Camden az, ahogy Simon és a többiek is. A fattyú mégis mindannyiukat átverte, és Dillon tévedése miatt most a markában tartotta Alyssát.

Az aggodalom felerősödött, Dillon röviden bólintott, és Westmoreland irányába fordult, a többiek pedig utána dübörögtek.

Ha Camdenmegtudná, hogy Alyssa Dillon szeretője, véget nem érően kegyetlenkedne vele, akár az apja beleegyezésével, akár anélkül. A brutális álmok, amelyek ma reggel arra késztették Dillont, hogy útra keljen, valósággá válnának, és Alyssa...

Nagyot nyelt.

Nem veszítheti el a lányt.

– Honnan tudtad?– kérdezte Robert Dillon oldala mellé ugratva.

Dillon egy pillanatra nem tudta leplezni belső félelmét, amikor átfutottak agyán az álmát megkeserítő rémálmok.Alyssa összetört, véres testének képei – szép barna szemei, ahogy semmit sem látva rámeredtek, miközben utolsó lélegzetét vette – újra felbukkantak, és összeszorították a mellkasát, mielőtt visszanyerte volna az önuralmát, és letörölt minden érzelmet az arcáról. – Ne most!

– Azt mondta, Camden elfoglalta Westmorelandet, de Lord Everardról semmit sem mondott. Gondolod, hogy ő is benne lehet ebben?

Dillon dühe egyre mélyült. – Ha igen, ugyanolyan erőszakos véget fog érni, mint a fia!

 

* * *

 

A többiekhez hasonlóan, Michael is a nyirkos cella másik oldalán lévő sarokban, a szalmazsákon reszketve összekuporodó aprócska alakot nézte. Markham atyának igaza volt a többi őrrel kapcsolatban. Jordan és Hugh éppoly kellemesek voltak, mint Walter és Garethkellemetlenek. Jordan és Hugh Westmoreland emberei voltak, ellentétben az utóbbi kettővel, és olyan kedves fickóknak tűntek, hogy Michael gyanította, hogy rájuk erőszakolták, hogy éjjel a tömlöcben őrködjenek, hogy a többiek hódolhassanak az ivásnak és a nőzésnek. Camden minden bizonnyal elég felelőtlen volt ahhoz, hogy ezt megengedje.

Már ha egyáltalán tudta.

Jordan elég hasznosnak bizonyult. Lehet, hogy együgyű, de a szíve akkora volt, mint egy ostromtorony. Mivel korábban még sosem látta őket, Jordan megdöbbenve fedezte fel, hogy egy nő is van a foglyok között. Megdöbbent és elképedt, amikor jól megnézte a nő arcát.

Egyáltalán nem mutatott félelmet, így Michael elgondolkodott azon, hogy talán a férfi nem értette meg, hogy a nő egy boszorkány. Ehelyett a nő nevében dühöngve gyanúsította meg a többi foglyot, hogy bántalmazzák, és azzal fenyegetőzött, hogy egytől egyig megveri őket, amíg a papnak nem sikerült némi mérsékelt megértést közvetítenie a nő sérüléseinek valódi okáról.

Ekkor Hugh szentnek nevezte őt.

Hugh a pap azon vágyát, hogy megvédje a nőt, annak jeléül vette, hogy a bölcs asszony Isten hírnöke vagy valami ilyesmi, és állandóan térdre esett, és imádkozott hozzá. Úgy tűnt, hajlandó megtenni bármit, amit a nő kér tőle.

Bármit, leszámítva a menekülésben segítséget.

Jordan volt az, aki szerezte a szalmazsákot, amelyen aludt, és a takarókat, amelyek most betakarták. És Jordan volt az, aki tiszta rongyokat és több vödörvizet hozott, majd türelmesen nekilátott Alyssa sebeinek tisztításához.

Michael megdöbbenve látta, hogy milyen sok és milyen borzalmas volt.

Jordan még zúzott körömvirágszirmokat is hozott, hogy bekenje őket, ahogyan az anyja is gyakran tette az ő vágásaira és horzsolásaira.

A bölcs asszony nem engedett mást a közelébe. Még Michaelt vagy Simont sem. Csak Jordannek engedte meg, hogy kicserélje a kötéseit. És Jordan volt az, aki etette és itatta. Még egy éjjeli edényt is tartott a tömlöc egyetlen másik cellájában, és segített neki elbicegni odáig, hogy ne a férfiak előtt kelljen könnyítenie magán.

Michael és a többiek mindig kísértést éreztek, hogy megszökjenek ekkor. De mindannyian legyengültek a vérveszteségtől, mielőtt a sebeik begyógyultak volna, és félő volt, hogy fegyverek nélkül nem jutnának messzire. Ha megpróbálnák, és kudarcot vallanának, nem kételkedtek abban, hogy a gyógyító fizetné meg az árát.

Így hát vártak, találgatva, hogy hányan lehetnek a csarnokban, és remélve, hogy meg tudják győzni Jordant, hogy segítsen nekik a menekülésben, mivel egyre nőtt a gyógyítóhoz való kötődése.

Ami a legjobban fájt Michaelnek, az az volt, hogy a bölcs most már félt tőlük. A delíriumában azt hitte, hogy ő, Simon és a többiek ártani akarnak neki, és semmilyen érvelés sem győzte meg az ellenkezőjéről.

Azt is hitte, hogy Jordan Lord Dillon.

Michael meg tudta érteni, hogy miért. Jordan valóban hasonlított rá egy kicsit. Minden bizonnyal ugyanolyan magas és széles volt, mint Lord Dillon, némileg hasonló vonásokkal, és a haja nagyjából ugyanolyan sötét árnyalatú volt, de hiányzott belőle az őszülés a halántéknál.

Ismerős csattanás visszhangzott a nyálkás falakról, figyelmeztetve őket egy újabb látogatóra. Jordan dugta be a fejét, és a többiekre pillantott, mielőtt megkereste a bölcs nőt.

A nő kinyitotta a szemét, és kedvetlenül nézett felé, majd elmosolyodott, felragyogott megviselt arca.

– Dillon! Mi tartott ilyen sokáig?

Zavarodottság ráncolta Jordan homlokát, amikor belépett a cellába, és becsukta az ajtót, a fegyvereit kint hagyta a foglyok hatókörén kívül. Egyik nagy, sebhelyes kezében egy csupor gőzölgő, illatos folyadékot tartott.

– Jordan vagyok, úrnőm! És olyan gyorsan jöttem, ahogy csak tudtam – mondta, leguggolt mellé, és megfogta a kezet, amit a lány olyan szeretettel nyújtott neki. – Walter és Gareth miatt nem tudok napközben jönni. Attól tartok, nem nagyon kedvelnek téged!

Ez a legnagyobb alábecsülés, amit Michael valaha is hallott. Ha azon a kettőn múlott volna, Alyssa már halott lenne. Mindannyian halottak lennének.

Alyssa mosolya melankolikussá változott. – Tudod, hogy hozzászoktam a megvetéshez, Dillon! Nekem mindegy, amíg itt vagy!

Egy gyors pillantás a többiekre megerősítette, hogy ők is ugyanolyan lelkiismeret-furdalást éreztek, mint Michael, amiért a múltban lenézték őt. De az arckifejezésükben volt valami elbűvöltség is.

Vaknak kellett volna lenniük, hogy ne lássák a szerelmet, amelyet a bölcs nő Lord Dillon iránt érzett ezekben a pillanatokban, amikor azt hitte, hogy ő hajol föléje. Ez úgy ragyogott át a fájdalmán, mint a legfényesebb gyertya, megvilágítva a benne rejlő jóságot, hogy mindenki láthassa, és megszégyenítve őket, mindenkit.

A lány sürgetésére Jordan leült mellé, háttal a falnak, és kinyújtotta hosszú, izmos lábait. Amint a férfi megtette ezt, a lány odabújt hozzá, és az ölébe tette a fejét. Egyik karcsú, fehér ruhába burkolózott karja felemelkedett, hogy a férfi combjára boruljon. Csúnyán megsérült keze a férfi csípőjére ereszkedett.

– Olyan hideg van, Dillon! Melegíts fel újra!

Az élénkvörösre pirult arcú Jordan kényelmetlen pillantást vetett Michaelre és a többiekre. Lehet, hogy egyszerű, de tudta, hogy nem illendő, hogy a lány ilyen bizalmasan megérintse.

Michael tiltakozott volna, de Alyssa annyira megnyugodott Jordan jelenlétében, azt gondolva, hogy ő a szerelme. Miután a lány megmentette az életét, Michael nem tudta rávenni magát, hogy megtagadja tőle azt a békét, amit – attól tartott, az utolsó óráiban találhat.

Simon is így érezhetett, mert ő sem tiltakozott.

Jordan esetlenül megveregette a gyógyító sértetlen vállát, miközben túlterhelt elméjében keresett valami mondanivalót. – Azt mondtam anyámnak, hogy beteg vagyok, hogy főzzön egy kis húslevest. – Felemelte, hogy megmutassa a lánynak. – Be kell majd vallanom a hazugságot Markham atyának, de megérte, ha ettől meggyógyulsz!

– Nincs étvágyam – ismerte be a lány.

– Nagyon finom– győzködte a férfi. – És felmelegít. Meg kell innod!Én mindig kitűnően érzem magam, miután megittam.

– Akarod, hogy megtegyem?

– Igen!

Visszatért a lány szelíd mosolya. – Rendben, Dillon!

Jordannek igaza volt. Ha mást nem is, a húsleves melege lecsillapította a reszketését, és hamarosan álomba ringatta. Némi manőverezés kellett ahhoz, hogy a férfi kikecmeregjen a lány alól, és visszahelyezze őt a szalmazsákra, a pokrócokat a zúzódásosálláig felhúzva.

Még álmában sem akart engedni a férfi szorításából.

Jordan bólintott a többieknek, és megígérte, hogy hamarosan további élelmet hoz, majd könnyedén megkopogtatta az ajtót, és megvárta, amíg Hugh kinyitja.

– Ne szomorkodj, Dillon! – motyogta hirtelen a bölcs asszony. – Nem bánom!

Az ajtó kinyílt, miközben Jordan egyszerre aggódva és értetlenül nézett rá. – Mit, úrnőm?

– Hogy az életemet adtam, hogy megmentsem a tiédet! Tudod, évek óta szeretlek!

Értetlenül ráncolva a homlokát kilépett a cellából, becsukta maga mögött az ajtót, és a helyére csúsztatta a reteszt.

– Csak képtelen voltam elmondani neked – tette hozzá.

Michael a lányra meredt, miközben azt ismét magával ragadta az álom, elhallgattatva zavarba ejtő szavait.

– Hirtelen úgy érzem, hogy nekem is gyónnom kell Markham atyának – mormogta Simon mogorván.

– Ahogy én is – tette hozzá Sir Philip.

Egymás után egyetértettek, elismerve, hogy igazságtalanul bántak a nővel, és megfogadták – ha életben marad –, jóváteszik.

 

* * *

 

A sötétben Dillon és Robert már jóval azelőtt meghallották a férfi közeledését, hogy az elérte volna őket. A férfi egyáltalán nem igyekezett tompítani a lépteit. Valójában úgy tűnt, mintha céltalanul botorkált volna az éjszakában.

Dillon türelmetlenül várta, hogy megtudja, milyen ügyben jár, és hogy igyekszik-e elkerülni őket.

De nem tette. Egyenesen Dillon mellkasába sétált.

– Ó, elnézést kérek!– Miután talpra állt, felpillantott... és elsápadt.

– Engedj ki egyetlen segélykiáltást, és két mérföldre találják a fejedet a testedtől! – figyelmeztette Dillon.

Az idegen hallhatóan nyelt egyet, és bólintott, túlságosan megrémülve ahhoz, hogy bármit is válaszoljon.

Egyik kezével megmarkolva a férfi tunikáját, Dillon visszavezette az erdőn keresztül oda, ahol a csapat többi tagja várakozott, és belökte az erőtlen holdfénysugarába.

Robert Dillon mellé lépett.

– Egy pap! – köpte, és az arca elfintorodott az undortól.

Ez igaz volt. Túl sötét volt ahhoz, hogy Dillon sokat észrevegyen az idegen külsejéből. Most, miután gyorsan végigmérte, a fivére felé lökte a haszontalan embert.

– Szabadulj meg tőle!

– V-várj! – kiáltotta a pap valami pánikhoz hasonlóan. Biztosan azt hitte, hogy meg akarják ölni.

Dillonnak természetesen nem volt ilyen szándéka. Egyszerűen csak nem gondolta, hogy egy vallásos ember lenne a legjobb választás, hogy segítse őket egy állítólagos boszorkány felkutatásában.

Robert megragadta a pap karját, és rángatni kezdte.

De a férfi megvetette a sarkát, és a nyakát nyújtogatta, hogy Dillonra nézzen.

– H-ha te Westcott grófja vagy, azért jöttem, hogy segítsek – dadogta.

Dillon a homlokát ráncolva még egy pillantást vetett a férfira. – Robert!

– Igen?

– Hallgassuk meg, mit akar mondani. És halkan, ha fontos az életed! Inkább nem szeretném, ha a környék felfigyelne a jelenlétünkre!

Fenséges megkönnyebbülés jelent meg a férfi arcán.

– Köszönöm, uram! Köszönöm! – Miután kiszabadult Robert szorításából, összeszedte megtépázott nyugalmát. – Gondolom, te Lord Dillon vagy, Westcott grófja.

Dillon nem látta okát a tagadásnak, hiszen nem szándékozott lehetőséget adni a férfinak arra, hogy felhasználja ellene. – Igen.

– Üzenetet hoztam neked attól, akit keresel.

Robert felhorkant. – És ezt el is higgyük? Akár Camden parancsára is jöhettél!

A pap idegesen szemlélte Robertet, és elhúzódott tőle.

Dillon keresztbe fonta a karját a mellkasán.

– A fivérem jogos kérdést tesz fel. Milyen bizonyítékod van arra, hogy a szavaid nem hamisak?

– Ő tudta, hogy nem bíznál meg egy olyan emberben, mint én, és megkért, hogy adjam meg neked a nevét jószándékom bizonyítékaként.

Dillon szíve kihagyott egy ütemet. Közelebb lépett a férfihoz, Robert vele együtt, és óvatosan megkérdezte: – Milyen nevet mondott?

A pap ismét nyelt egyet, tágra nyílt szemének pillantása ugrált a két nagydarab harcos között. – Alyssa.

Dillon tüdejéből kiszaladt a levegő. – Akkor él!

A férfi többször bólintott. – Igen, de attól tartok, már nem sokáig.

– Dillon!

A dühös morgás elnyomta fivére riadt szisszenését, amikor Dillon felemelte a férfit a levegőbe, és hevesen megrázta. – Mit tettél vele? Megégetted? Megpróbáltad vízbe fojtani? Mindezt azért, mert azt hiszed, hogy valami aljas boszorkány?

Robert megfogta a kezét. – Dillon, hagyd abba! Engedd el! Nem hiszem, hogy ő volt!

A látását borító vörös dühfátyol elpárolgott, a fivérérenézett, és egy erős puffanással letette a papot. – Mit tudsz, testvér? – kérdezte, és fenyegetően közeledett felé, miközben Robert békítő mozdulattal felemelte a kezét, és hátrált. – Mit titkoltál el előlem?

– Nos, Dillon, megkért, hogy ne mondjam el neked! Nem tudtam ellenszegülni a kívánságának.

– Mi történt vele? – követelte a férfi összeszoruló gyomorral.

Robert megállt, amikor Dillon kíváncsi embereinek gyűrűje elállta az útját, és halkan válaszolt.

– Abból ítélve, amit láttam belőle, és abból a bűntudatból, ami átsuhant az arcán, amikor megkért, hogy ne mondjam el neked, ismét gyógyította az embereidet.

– Néhányat vagy mindegyiket?

– Szerintem mindegyiket. Nem nézett ki jól, Dillon.

Ezért nem látogatta meg őt több látomásban. Dillon számított rá, és csodálkozott, hogy miért nem tette, helyette miért Robertet látogatta meg.

Biztosan túl gyenge volt.

Ökleit addig szorította össze az oldala mellett, amíg az ki nem fehéredett. – Ugyanolyan rosszul volt, mint azután, hogy engem gyógyított?

– Nem, amikor láttam, nem. De amennyi idő eltelt azóta, most már lehet, hogy annyira.

– Eléggé beteg, uram, magas láz gyötri – erősítette meg a pap halkan, miután újra csatlakozott hozzájuk. – Két ember, akikben megbízom, vigyáz rá, és a lehető legjobban ápolják, de attól tartok, talán már nem tudunk rajta segíteni.

– Nincs túl a segítségünkön! – csattant fel Dillon.

Miért csinálta ezt folyton? Miért áldozta fel magát továbbra is így, miért hajtotta magát tovább, mint ahogyan tudta, hogy kellene? Hogy tudott ilyen könnyen lemondani az életéről? Ennyire kevésre becsülte magát? Azt hitte, hogy ő ennyire kevéssé becsüli őt? Nem tudta, milyen nagy szüksége van rá?

Vagy csak bízott benne, hogy mindig ott lesz, hogy visszahúzza őt a sötétségből?

– Pap!

A férfi egy óvatos mosolyt erőltetett magára. – M-markham atya. Igen?

Dillon igyekezett elszakítani az elméjét attól a gondolattól, hogy Alyssa egy börtön mélyén vergődik. – Mit gondolsz, miben lehetsz a segítségünkre?

– Gondolkodtam ezen, és azt hiszem, tudom a választ. Véletlenül tudok egy titkos átjáróról, uram, amely a kápolnában kezdődik, és valamivel a kapun túl végződik. A bozótosáltal elrejtett útvonal a szabadságba vezető útvonalnak készült azok számára, akik Westmoreland elfoglalása esetén a kápolnában keresnek menedéket. Arra gondoltam, hogy ezt használhatnátok, hogy bejussatok, és rajtaüssetekCamdenen.

Egy újabb titkos átjáró. – Camden semmit sem tud erről?

– Nem. Westmoreland egyszer elárulta nekem, hogy úgy döntött, nem tájékoztatja Camdent, amikor látta, milyen utat választott a fia. Most, hogy Piers atya elment, csak Westmoreland és én tudjuk.

– Robert, mit gondolsz?

– Nem bízom benne – válaszolta habozás nélkül.

– Alyssa bízott benne annyira, hogy megadja neki a nevét.

– Talán nem önként tette. Talán ő verte ki belőle.

– Nem én voltam!– fújtatott Markham atya felháborodottan. – Még csak nem is kértem tőle. Nem is gondoltam rá. Ő súgta a fülembe, mielőtt elindultam, hogy ételt és vizet szerezzek nekik. És kötszert. Szegény lány arcán annyi seb volt...

Körös-körül zihálás hallatszott. Láthatóan zavarodottan elhallgatott, és Dillon embereinek megdöbbent arcát tanulmányozta.

Nyugtalan csend telepedett rájuk.

– Te láttad az arcát?– kérdezte Dillon veszélyesen lágy hangon. Talán az előtte álló férfi volt a felelős Alyssa sérüléseiért.

– Igen – erősítette meg Markham atya. – A vele lévő lovagok közül ketten megpróbáltak megállítani, de...

Dillon keze a pap torka köré zárult. – Kényszerítetted őt? Hozzáértél?

– A csuklyájához – préselte ki magából elvörösödött arccal. – Csak a csuklyájához, miután engedélyt adott rá.

Dillon fintorogva engedte el. Miért egyezett volna bele Alyssa ilyesmibe, miután ennyi éven át olyan kitartóan őrizte a személyazonosságát? És miért fedte fel magát ennek a férfinak, akitől Westmorelandben mindenkinél jobban félhetett?

Dillon meg merjen bízni benne? Elhiggye, hogy Alyssa azzal a szándékkal vetette a bizalmát Markham atyába, hogy ő is így tegyen?

Milyen választása volt valójában? Camden az ostrom első jelére megölné Alyssát. És Dillonnak most nem volt elég embere hozzá, még ha úgy is gondolta, hogy Camden nem tenné. A felvonóhidat felhúzták, a rácsot leeresztették, a falakat pedig olyan éberen őrizték, hogy nem volt reménye arra, hogy átosonjon rajtuk.

– Elvezetsz minket ehhez az átjáróhoz! – parancsolta.

A pap bólintott. – Igen, uram! Ahogy kívánod!

– Robert, egy szóra! – Dillon elvezette a fivérét a többiektől.

– Megbízol benne?– kérdezte Robert nyilvánvaló aggodalommal.

– Nincs más választásom. A lehető leghamarabb el kell jutnom Alyssához, és ellátni a sebeit. De te nem jöhetsz velem, testvér! Van egy másik, fontosabb feladatom számodra.

 

* * *

 

Alyssa felriadt, szíve hevesen dobogott, érzékei bizseregtek.

Dillon.

Elméje határozottan a férfira összpontosított, és ő felpattant.

Fájdalom száguldott át rajta, olyan hevesen, hogy felkiáltott, és kezét sebzett fejéhez emelte.

A cella másik oldalán Michael riadtan feltérdelt, de nem jött közelebb. – Bölcs?

– Itt van! – zihálta, a másik kezével vakon tapogatva kereste a falat. Miután megtalálta, megtámaszkodott, és remegve megpróbált felállni.

– Nem szabadna – figyelmeztette a férfi.

Olyan gyenge volt. Az izmai égtek. Minden végtagja fájt.

– Itt van! – ismételte meg Alyssa határozottan. – Segíts nekem, Michael! Kérlek!

A férfi talpra ugrott, a lány mellé sietett, és segített neki felállni.

Alyssa olyan gyenge volt, hogy a férfinak kellett támaszkodnia. A homloka Michael nyakát súrolta, amely kellemesen hűvös volt a meleg homlokához képest, bár meglepődve vette észre, hogy a nő láza mintha valamelyest alábbhagyott volna.

– Pihenned kellene, Bölcs!

A lány megrázta a fejét, és kiegyenesedett, a férfiba kapaszkodva támaszként. – Itt van! Gyorsan kell cselekednünk!

– Ki van itt?– szúrta közbe Simon, miközben ő és a többiek is felálltak.

– Lord Dillon!

A férfiak összenéztek.

– Nem, Gyógyító...

– Itt van! – erősködött a nő sürgetően. – Fent. Harcol Camden és zsoldosai, valamint Westmoreland emberei ellen.– Az ajtó felé intett. – Simon, ki áll őrséget?

– Azt hiszem, még mindig Hugh és Jordan.

Alyssa a homlokát ráncolta. Emlékezett Hugh-ra, de Jordan nevét nem tudta archoz kötni. – Te és a többiek le tudjátok fegyverezni őket?

– Igen.

– Akkor hívd be őket, és tegyétek meg! Vegyétek el a fegyvereiket, és csatlakozzatokDillonhoz és az embereihez odafent. Már elég halottnak kell lennie ahhoz, hogy a többiek is felfegyverkezzenek.

A férfiak nyugtalanul néztek egymásra.

– Miért tétováztok? Tegyétek, amit mondok! – kiáltotta a nő. Durva, éles köhögésrázta meg.

Simon végre engedelmeskedett. Az ajtóhoz lépett, és addig dörömbölt rajta, amíg az ki nem nyílt. – A bölcs asszony! Haldoklik! Gyertek gyorsan!

Az ajtó szélesre tárult, és két férfi rohant befelé kétségbeesett arccal, megfeledkezve a náluk lévő fegyverekről, amelyeket Simon és a többiek gyorsan elkoboztak.

Alyssa megdermedt. Hugh-t felismerte, de a másikat... Először azt hitte, hogy Dillon az, amíg közelebbről meg nem látta az arcát. Ó... Igen. Az egyszerű ember, aki takarót hozott nekem.

Neki több időre volt szüksége, mint Hugh-nak, hogy felismerje az átverést. De amikor megtette, Jordan nem dühöt, hanem riadalmat mutatott. – Ezt nem tehetitek! – kiáltotta. – Meg fognak ölni benneteket! És ezt a nőt is, utánatok!

– A bölcs asszony azt gondolja, hogy urunk odafent van. Csatlakoznunk kell hozzá, és harcolnunk kell!

– Alyssaaaaa!

Megrázkódva, a férfiak mind a mennyezet felé néztek, ahonnan hallhatólag az a sárkányüvöltés eredt.

Alyssa szíve megugrott. – Dillon – suttogta hálásan. A térdei megroggyantak, amikor fájdalom hasított a hasába.

– Bölcs!– Michael elkapta, és a lehető legkíméletesebben leeresztette a szalmazsákjára.

– Alyssaaaaa!

Nedvesség gyöngyözött Alyssa homlokán. Az állkapcsa összeszorult. – Menjetek! – parancsolta, zihálva lélegzett, miközben tehetségének utolsó foszlányait is segítségül hívta, hogy megpróbálja megmenteni a kisbabáját. – Menjetek!

Michael Alyssa mellé térdelt, és felnézett a körülöttük félkörben álló férfiakra. – Hallottátok őt! Fogjátok a fegyvereket, és menjetek! Én itt maradok és vigyázok rá.

– Alyssaaa!

Minden tekintet az ajtó felé rebbent. A hang most már közelebb volt. Elég közel ahhoz, hogy felismerjék, hogy Dilloné.

– Lord Dillon!– kiáltotta Simon. – Ide!

– Alyssa!

A lány a bejárat felé pillantott, alig látta a rongyokkal borított lábakon keresztül, amelyek körbevették a szalmazsákját.

Másodpercekkel később Dillon töltötte be az ajtónyílást, fújtatott, tekintete vad volt, a sisakja eltűnt.

A kardja vértől csöpögött. A köpenyét és a páncélját bíborvörösre festette, az arcára is ráfröccsent.

Egyik csepp vér sem tűnt a sajátjának.

Alyssa egyszerre sóhajtott fel megkönnyebbülten és kétségbeesetten, hagyta, hogy szemhéja lecsukódjon, és magához ölelte a férfi jelenlétét.

 

* * *

 

Dillon nehezen lélegezve a mocskos és bűzös cella egyik sarkában csoportosuló férfiakra összpontosított. Az ő emberei. Kettő kivételével, akik fegyvertelenek voltak, és nem jelentettek fenyegetést.

Ahogy nézte, szétváltak, felfedve az összeroskadt, fekete alakot hosszú, koszos fürtökkel, zúzódásosés sebzett arccal.

A szíve megállt. Elkésett?

A kard kicsúszott az ujjai közül, a földre csattant, miközben ő előre sietett, és térdre rogyott a lány mellett.

– Alyssa?– Dillon sietve levette a páncélkesztyűjét. A keze remegett, ahogy a lány alá csúsztatta, és óvatosan a karjába emelte. – Alyssa?– A mellkasához szorította a nőt, és ismerős, gyengéd mozdulattal hátrasimította a haját, vigyázva, hogy ne érintse meg a homlokát kettészelő sebet.

A lány szemhéja felrebbent. – Tudtam, hogy el fogsz jönni!

Dillon magához szorította a lányt, arcát a nyakába temette, és küzdött a könnyekkel, amelyek akarata ellenére is kicsordultak. Majdnem megőrült a lányért érzett félelemtől, miközben követte a papot a pókhálós és poros alagúton keresztül. Markham meggyőződése, hogy a lány nem sokáig fog élni, ott lüktetett a koponyájában.

Vajon odaér hozzá időben?

Vajon Camden vagy valamelyik zsoldosa rohanni fog a várbörtönbe, és elintézze a lányt, amint elkezdődik a csata?

Dillon még soha életében nem harcolt olyan hevesen és kegyetlenül, mint amikor betörtek a nagyterembe. És életében először hagyta az embereire, hogy befejezzék a csatát, miközben ő Alyssát kereste, és imádkozott, hogy élve találjon rá.

És meg is találta. De olyan törékeny, gyenge és lázas volt. Csak azért vágta át magát Camdenen és az emberein, hogy végignézze, ahogy a karjaiban hal meg?

Ne hagyj el engem, Alyssa! Kérlek, ne hagyj el! könyörgöttmagában, rettegve attól, hogy elveszíti a lányt.

– Nem teszem – ígérte a lány, a karja utat talált a férfi köré, és olyan erősen szorította, amennyire a megfogyatkozott ereje engedte.

A férfi bólintott, képtelen volt válaszra kényszeríteni összeszorult torkát.

– De Dillon...

Amikor a nő nem mondott többet, a férfi hátrahajolt, attól tartva, hogy a nő elvesztette az eszméletét.

De nem. Alyssának annyi gyötrelem látszott könnyes szemében, miközben felnézett rá, hogy a férfi érezte, hogy a gyomra összeszorul a rettegéstől.

– Mi az? – kérdezte.

– Annyira dühös leszel – suttogta a lány. – Gyűlölni fogsz majd engem!

– Soha nem foglak gyűlölni, szerelmem. Miért gondolnál ilyen ostobaságot?

Alyssa mellkasa összeszorult, miközben zokogás tört elő repedezett ajkai között. – Mert attól félek, hogy a kisbabánk nem fogja túlélni.

Dillonban minden megdermedt. – A mi kisbabánk?

– Kérlek, bocsáss meg nekem, Dillon! – Most már komolyan sírt, és kétségbeesett kezekkel – tele karcolásokkal és hegekkel –markolászta a férfi palástját és páncélját. – Annyira igyekeztem, hogy erős maradjon. De annyira fáradt vagyok... és legyengültem a láztól... nem hiszem, hogy tudom folytatni.

Egy fiú. Alyssa viselős volt a fiával.

Döbbenten simította nagy kezét a lány horpadt hasára.

És Alyssa azt hitte, hogy csak az ajándékainak tépett maradványai tartják életben a csecsemőt.

– Meg kellett gyógyítanom őket – zokogta. – Tudom, hogy dühös vagy, de muszáj volt. Nem h-hagyhattam őket meghalni. Olyan k-keményen harcoltak, hogy m-megvédjenek engem, Dillon. Segítenem kellett nekik.

– Tudom, szerelmem – nyugtatta a férfi, és a kezét a hasáról a térde alá tolta. – Nem vagyok dühös.

– D-de a baba...

A nővel a karjában felállva Dillon elhagyta a cellát, döbbent emberei pedig követték. – Minden rendben lesz! – ígérte.

Michael és Simon elsurrant mellettük, és Jordan és Hugh kardjaival a kezükben előre siettek, hogy védelmezzék az utat előttük. Dillon szem elől tévesztette őket, amint felrohantak a folyosó végén lévő lépcsőn. Acél pendülésének hangja hallatszott, majd lezuhant egy test, hogy Dillon lábai előtt landoljon.

Alyssa felnyögött, és egyik kezét a hasára tette.

Dillon átlépett a test fölött, és gyorsan felsietett a lépcsőn, igyekezve a lehető legkevésbé rázni a nőt. – Minden rendben lesz – mondta újra, és nem tudta, hogy a lányt vagy saját magát akarja-e meggyőzni. – Már elküldtem Robertet a családodért. Hamarosan itt lesznek, hogy helyreállítsák az egészségedet és a kisbabánkét is.– A mi kisbabánk, gondolta a férfi áhítattalvegyes félelemmel.

A nő bólintott, és megpróbálta lassítani csuklós lélegzetvételét. – Szeretlek, Dillon!

Öröm és fájdalom áradt szét a férfiban. Mennyire vágyott arra, hogy hallja ezeket a szavakat a lány ajkáról.

– Bocsáss meg, hogy n-nem mondtam eddig! Olyan ostoba voltam! Olyan régóta szeretlek. És a-amikor elkaptak minket, féltem, hogy nem lesz alkalmam elmondani neked.

Szorosabban ölelte magához a lányt. – Shhh! Ne aggódj, édesem! Most már együtt vagyunk! Csak ez számít!

A nagyterem kész vérfürdő volt, amikor beléptek, tele szétszórt testekkel és testrészekkel, a levegőt nyögésekés a halál szaga töltötte be.

Ha lehet, Alyssa még jobban elsápadt, miközben szemügyre vette a környezetét. – Hol van Camden?

A férfi az emelvény felé biccentett. – Ott.

A lány a férfi tekintetét követve megborzongott. – Hol van a többi része?

A férfi az ellenkező irányba biccentett. – Ott.

– Biztos vagy benne, hogy ezúttal ő az? – kérdezte a lány, de a szavakat nem kísérte elítélő hangsúly. Csak a mélységes vágy, hogy véget vessen a fenyegetésnek.

Dillon a fogait csikorgatta. – Biztos vagyok benne! – És majdnem azt kívánta, bárcsak még élne a gazember, hogy átgázolhasson rajta, és újra levághassa a fejét.

Dillon egy újabb lépcsősoron sietett felfelé, és berontott a lord szobájába. A szobában súlyos betegség lebegett. Az egyetlen lakó, akit alig ismertek fel, a hatalmas ágyban pihent, alig kiemelkedve a felületéből.

Westmoreland lefogyva és levegő után kapkodva nem mozdult, és a szemét sem nyitotta ki.

Dillon elfordult, hogy távozzon, lenyelve szomorúságát, amiért a barátját a halál küszöbén látta.

Alyssa kinyújtotta az egyik kezét, és megkapaszkodott az ajtóban. – Várj!

Megállt, és lenézett a lányra.

A lány az ágyat bámulta, mintha kísértetet látna. – Dillon... az álom...

Álom? – Milyen álom?

– Az álom, ami elrángatott Pinehurstből.

Mintha évek teltek volna el azóta. De egy pillanat múlva Dillon felidézte, hogy azt álmodta, hogy az apja beteg és... haldoklik. A tekintete Westmorelandresuhant, majd visszatért Alyssára, aki elképedve nézett.

– Dillon, én... azt hiszem, Westmoreland az apám.

 

Tizenkilencedik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

– Már megint fészkelődsz!

Dillont figyelmen kívül hagyva, Alyssa megfordult, hogy hátranézzen a válla fölött az őket követő katonák hosszú, lóháton vonuló menetére.

– Gondolod, hogy Lord Everard jól van?– Nem találta Westmorelandet a többi férfi között. – Talán túl korai még neki egy ilyen út. Elfárasztja.

– Ez csak egy rövid utazás.

– Még két héttel el kellett volna halasztanunk.

Dillon felsóhajtott. – Már kétszer is megengedtem, hogy elhalaszd, kedvesem! Ha rajtad múlna, nem hagynánk el Westmorelandet, amíg el nem olvad a hó.

A lány összevonta a szemöldökét. – De még nem nyerte vissza a teljes erejét!

– Elég erős!

– És olyan hideg van!

– Csak még hidegebb lesz, ha várunk – felelte türelmesen.

– A tavasz már nincs olyan messze. Várhattunk volna addig.

Elvigyorodott. – Addigra már túl gömbölyű leszel ahhoz, hogy lóra ülj, szerelmem.– Kinyújtotta a kezét, és gyengéden megsimogatta Alyssa még mindig lapos hasát.

A lánynak forróság öntötte el az arcát, és ellökte a férfi kezét.

– Nem hívhatnád apának? – vetette közbe Dillon halkan.

A lány az ajkába harapott. – Hűtlennek érezném magam azzal szemben, aki felnevelt.

– Matthew tudja, hogy ő mindig apád lesz a szívedben. Az, aki segített neked megtenni az első lépéseidet, és megtanulni az első szavaidat. Az, aki segített, hogy azzá a csodálatos nővé válj, akibe beleszerettem. Nem hiszem, hogy zavarná őt, ha azt a férfit is apádnak szólítanád, aki nemzett téged!

Amíg Dillon kiszabadította Alyssát a tömlöcből, Robert rohant a lány családjáért.

A sors úgy hozta, hogy Alyssa anyja látta egy látomásban, hogy Alyssának szüksége lesz rájuk, és már elküldött Geoffrey-ért és Meghanért. Matthew-val és Alyssa nagymamájával együtt nem sokkal Alyssa fogságba esése után elindultak, hogy segítsenek neki. Robert tehát szerencsére mindannyiukkal találkozott a Westcottba vezető úton, és sietve visszatért velük.

Dillon és Matthew azonnal megkedvelték egymást, Alyssa legnagyobb megkönnyebbülésére. És bár kételkedett abban, hogy a két férfi valaha is barát lenne, úgy tűnt, Matthew részéről nem volt ellenségeskedés Westmorelanddel szemben, akiről Beatrice végül beismerte, hogy ő nemzette Alyssát. Egyedül Matthew-t nem látszott meglepni a felfedezés, ami arra engedte Alyssát következtetni, hogy az anyja már régen beismerte neki.

Fájt, amikor megtudta, hogy az anyja annyi éven át hazudott neki, megesküdve, hogy nem tudja Alyssa apjának nevét. Alacsony származásúnak nyilvánítva őt minden meséjében.

A félelem hajtotta Beatrice-t. A félelem, hogy ha kiderül az igazság, Westmoreland felesége árthatnaAlyssának. Vagy talán magának Beatrice-nak is. Elvégre Beatrice segített Westmorelandnek, hogy fiút nemzzen a feleségének, amikor az nem akart teherbe esni. És fizetségül egy saját gyermeket követelt, noha Westmoreland nem tudott mást, csak azt, hogy a nő egy éjszakára meg akarta osztani vele a testét.

Amikor Camden kicsapongó természete nyilvánvalóvá vált, Beatrice minden eddiginél elszántabban igyekezett megtartani a titkát, mert attól félt, hogy Westmoreland visszatér, és elveszi tőle Alyssát, ha megtudja, hogy lányt nemzett. Vagy, hogy Camden megöli Alyssát, hogy ne kelljen az örökségén osztoznia.

Azokban a hetekben, amelyek azóta teltek el, hogy Dillon megölte Camdent, és Westmoreland megtudta, hogy lánya született, Westmoreland kifejezte azt a vágyát, hogy Alyssát az örökösének nyilvánítsa. Így az anyja félelmei talán nem voltak alaptalanok.

– Lord Everardugye nem nevezhet ki engem valóban az örökösének? – kérdezte Alyssa, kényelmetlenül érezve magát a gondolattól.

– Most, hogy Camden és az unokatestvére is meghalt, Westmorelandnek nincs más élő rokona– morogta Dillon.

Alyssa nem volt hajlandó arra gondolni, hogy Camden a féltestvére volt, és ismét Matthew felé fordította a gondolatait. – Úgy érzem, mintha elhagynám apámat, hogy gazdagságra és vagyonra tegyek szert!

– Egyáltalán nem hagyod el őt – biztosította Dillon. – Ő sem gondolja, hogy elhagyod. Matthew mindig is szívesen látott vendég lesz az otthonunkban, Alyssa! És te is bármikor meglátogathatod őt a szülőházadban, amikor csak akarod... amint megszületik a fiunk!

– A baba jól van, Dillon – ígérte a lány, észrevéve az aggodalmat, amely elsötétítette a férfi homlokát. – Egészséges és erős!

A fejét elfordítva a lány szemébe nézett. – Ha egészséges és erős, akkor miért esik olyan nehezedre, hogy a hasadban tartsd az ételt?

A nő elfintorodott. Úgy tűnt, minden, ami a gyomrába került, azonnal újra feljött.

– Ez normális egy várandós nőnél. Ez az egészséges csecsemő jele, mondja a nagyanyám, és hamarosan elmúlik.

– Nos, nekem nem tetszik! – morogta, és kinyújtotta a kezét, hogy a sajátjába fogja a lány kezét.

A lány felnevetett. – Nekem sem! Ha nem ragaszkodnál ahhoz, hogy mindig mellettem maradj, nem lennél kitéve ilyen kellemetlenségeknek.

A férfi arca megenyhült. – Már kétszer majdnem elvesztettelek. Hibáztathatsz azért, hogy mindig a szemem előtt akarlak tartani?

A lány szíve megdobbant. – Nem.

Hideg szellő támadt körülöttük. A fák kopár ágai recsegtek és csattogtak, ahogy hajladoztak és egymásnak ütköztek.

Aggódva, hogy Westmorelandet esetleg kirázza a hideg, Alyssa ismét hátrapillantott a válla fölött.

– Ő jól van, Alyssa! Hagyd abba az aggodalmaskodást!

Egy ingerült fintort villantott Dillonra. – Várnunk kellett volna!

– Csak ürügyként használod az állítólagos gyengeségét, hogy halogasd az elkerülhetetlent!

– Eh!

– Előbb vagy utóbb szembe kell nézned Westcott lakóival, szerelmem. Minél tovább halogatod, annál nehezebb lesz.

A lány felhorkant, és megpróbálta elrejteni az őt gyötrő idegességet, amely aznap reggel még rosszabbá tette a hányingerét. – Sokszor szembeszálltam már az embereiddel!

– A miembereinkkel. De nem így, mint most.

Lenézett, és megrángatta a bundával bélelt, fényűző köpenyét, amely melegen tartotta. Alatta egy hosszú, halványzöld tunikát viselt, amely puhább volt, mint bármi, amit valaha is birtokolt, és amelyet egy méternyi gyönyörű smaragdzöld bársonyból szabott felöltő koronázott meg.

Egy igazi nemesasszony ruhája.

Dillon ragaszkodott hozzá, hogy Alyssa ma reggel hagyja leengedve a haját, mindenféle megkötéstől mentesen, kivéve az ékköves diadémot, amelyet ő maga helyezett a fejére. Két új tőr helyezkedett el a derekán, azok helyett, amelyeket Camden katonái ellen harcolva vesztett el. Új, a legpuhább bőrből készült csizma díszelgett a lábán. Valahol mögötte egy láda utazott, tele olyan díszes, vagy még pompásabb ruhákkal, mint amilyeneket most viselt. Még az alsóruházata is a legjobb minőségű volt. Dillon gondoskodott minderről, ő választotta ki, amíg a lány fekve lábadozott a saját és a mások gyógyítása által szerzett sérüléseiből.

Alyssa nem volt hozzászokva az ilyen pompához.

– Teljesen szélhámosnak érzem magam – morogta.

– Gyönyörű vagy! Minden tekintetben grófnő. Büszke vagyok rá, hogy feleségemnek hívhatlak!

– Attól tartok, az embereid nem fognak egyetérteni – ellenkezett a nő.

– A miembereink pontosan tudják, hogy ki a hitvesem, és tárt karokkal fogadnak téged.– A férfi elfordította a tekintetét, és azt mormolta: – Vagy azt kockáztatják, hogy elveszítik a fejüket!

Aggodalma ellenére szórakozás támadt benne. A férfi annyira védelmezte őt. És annyira makacs. Dillon elhatározta, hogy megszeretteti őt az embereivel, és úgy tűnt, még mindig azt hiszi, hogy valóban képes lenne véghezvinni egy ilyen lehetetlen dolgot.

Alyssa elmosolyodott, hagyta, hogy a tekintete végigsimítsa a férfi jóképű profilját. Alig tudta elhinni, hogy a férje. Westmorelandben vette feleségül. Markham atya vezette a szertartást Dillon személyes kérésére.És a király áldásával.

Alyssa megdöbbent a szerencséjükön, és attól tartott, hogy Dillon elkótyavetyélte a birtokait, hogy megkapja Richard király jóváhagyását. Amikor azonban megkérdezték tőle, hogyan sikerült neki ez a csodatétel, Dillon egyszerűen azt mondta, hogy olyan ismeretek birtokában van oroszlánszívű uralkodójukról, amelyeket Richard király titokban kíván tartani. Nem árulta el, hogy mi az, és sikerült frusztrálóan üresen tartania az elméjét, valahányszor a lány megpróbált a gondolataiban kutakodni a válasz után. Alyssa csak annyit tudott kiszűrni, hogy van valami köze Fülöp francia királyhoz.

Amikor Dillon megesküdött, hogy örökké hallgatni fog, amíg a király nem emel kifogást az egyesülésük ellen, Richard király elfogadta a Dillon levelét kísérő gazdag aranymennyiséget, és mindkettőjüknek szívből gratulált.

Alyssa csodálkozva ingatta a fejét. Dillon tudta, hogy fél attól, hogy a király áldása nélkül házasodjanak össze, és meg merte zsarolni a heves uralkodót, hogy megszerezze azt. Bármilyen kevés időt is töltött Richard király Angliában, túlságosan nagy szüksége volt Dillon hűségére és kardjára ahhoz, hogy egyszerűen megölje Dillont, hogy biztosítsa a hallgatását. – Mondtam már neked ma, hogy szeretlek?

A férfi ajkai meleg mosolyra húzódtak, amelyről a lány azt gondolta, hogy mindig is megolvasztja a belsejét. – Igen, legalább egy tucatszor. De ennyi nem elég!

A lány felnevetett, aztán felzihált, amikor a férfi hirtelen előrehajolt, átfogta a derekát, és felemelte, hogy oldalra üljön az ölében. Alighogy elhelyezkedett, a lány tehetetlenül kapaszkodott a férfiba, miközben Dillon lehajtotta a fejét, és hosszú, szenvedélyes csókba forrasztotta az ajkukat.

– Dillon, az embereid – tiltakozott zihálva, amikor a férfi végül elhúzódott. Átkukucskált a férfi válla fölött, majd felnyögött a többiek szórakozó vigyorára, ravasz pillantásaira és tudálékos bökdöséseire.

Dillon egyáltalán nem aggódva, szorosan magához ölelte.

– Az embereim mostanra már megszokták, hogy látják, ahogyan a feleségemhez viszonyulok. Nem titok, hogy nagyon szeretlek, és nem tudom levenni rólad a kezem.

A nő is elvigyorodott, átkarolta a férfit, és a fejét a mellkasára hajtotta. Ez igaz volt. A férfinak nem volt sem szégyen-, sem illendőségérzete. Ha meg akarta csókolni, akkor megcsókolta. Bárhol is voltak. Bárkit is szórakoztattak. Ha át akarta ölelni és szorosan magához vonni, azt is megtette. És azzal sem volt semmi problémája, hogy a legváratlanabb pillanatokban a karjaiba kapja, és felvigye a szobájukba, hogy vadulés szenvedélyesen szeretkezzen vele, nem hagyva titokban a szándékait azok előtt, akik szemtanúi voltak a visszavonulásuknak.

– Hamarosan vernem kell némi illemtudást abba a jóképű fejedbe – füllentette. Alyssa imádta a férfi spontaneitását. Ez volt az a játékos, fiús oldala, amit nem látott elég gyakran.

– Bevallom, ezúttal nem pusztán az élvezet motiválta a tetteimet – ismerte be.

A lány kihúzta magát, és felvonta a szemöldökét. – Ó?

A férfi szégyenlős vigyort villantott rá.

– Westcott előttünk van, és attól tartottam, hogy elszöksz.

A fejét előre kapta, és nagyot nyelt, miközben a gyomra felfordult. – Rosszul leszek!

– Nem, nem leszel – vágott vissza azonnal.

– De igen, Dillon! Rosszul leszek. Abba kell hagynod!

– Alyssa, nézz rám!

Aggodalmak kavarogtak a fejében, de a lány megtette.

– Minden rendben lesz – ígérte a férfi. – Nem bízolbennem ebben?

A lány felsóhajtott. Hogyan is mondhatott volna nemet, amikor a férfi olyan gyengéd aggodalommal nézett rá, mintha nem lenne semmi, amit ne tenne meg a boldogsága érdekében. – De igen – suttogta, de nem érezte magát jobban.

Alyssa nem áltatta magát azzal, hogy a többi nemes elfogadja őt Dillon feleségeként, és nem fogja megvetni Dillont, amiért rangon alul nősült. Elvégre az ereiben csörgedező vérnek csak a fele volt nemes. Nem, a nemesek és a nemesasszonyok talán hidegen udvariasak, amikor a király jelenlétében vannak, de soha nem fogadnák őt szívesen, soha nem fogadnák el közülük valónak, és kétségtelenül minden adandó alkalommal tüskés és szúró megjegyzéseket tennének. Szerencsére Alyssa csak szórványosan érintkezne velük, Dillont pedig nem érdekelte, mit gondolnak róla. Talán mert félelmetes hírneve távol tartotta őket.

Itt Westcottban azonban...

Minden nap látni fogja ezeket az embereket, az volt az elvárás, hogy a férje oldalán vezesse őket, és kevés reményt fűzött ahhoz, hogy nagyobb lelkesedéssel fogadják majd a jelenlétét az életükben, mint azt a gonosz boszorkányt, akinek régóta képzelték.

Dillon megnyugtatóan megszorította őt.

Amikor átlovagoltak a felvonóhídon, át a masszívkapun és be a külső várudvarba,azt kihaltnak találták. Alyssa elcsüggedt, és azon tűnődött, vajon az embereket annyira felzaklatta-e az uruk hitvesválasztása, hogy nem voltak hajlandók üdvözölni őket, amikor visszatértek.

Amikor azonban az őrtornyon át a belső várudvarba értek, a lány elámult az elébük táruló látványtól.

– Mind itt vannak? – kérdezte, és csodálkozva bámult körbe.

– Ahogy elnézem, azt mondanám, igen.

Westcott lakói megtöltötték a várudvart. Annyian voltak, hogy csak egy keskeny ösvényt hagytak szabadon a kaputól a várkastély lépcsőjéig, ahol Robert, Markham atya, Ann Marie és Simon várakoztak üdvözlő mosollyal. Kicsit oldalt állt Michael és a többi egykori cellatársa, és mindannyian fültől-fülig vigyorogtak.

Amikor Alyssa tekintete megakadt egy másik alakon, elkomorult. Hugh, a börtönőr Westmorelandből, aki annyira aggódott a lelke miatt, úgy hajlongott és hajbókolt, mintha királyi családtagok lennének. Vajon mi járhatott a fejében?

Dillon lelassította a csataménjét komótos járásra, időt hagyva az embereknek, hogy alkalmazkodjanak a nő megjelenéséhez. Alyssa nem tudta megmondani, hogy örülnek-e vagysem. Egyikük sem adott ki egyetlen hangot sem. Még a gyerekek is csendben maradtak, néma áhítattal bámultak fel rá. Aztán...

– Hol van a boszorkány? – motyogta valaki hangosan oldalról.

– Ott, te tökfilkó! – mormolta egy másik.

Alyssa kereste a megszólalókat, de nem találta őket a tőle jobbra lévő arcok tengerében. Nem tudta azonosítani egyik hangot sem, amilyen halkan szóltak. De mindkettő férfié volt.

– Hol?

– A karjaiban tartja. Vak vagy?

– Honnan kellett volna tudnom!? Nem viseli a köntösét!

– Ő az egyetlen nő a társaságban, te bolond!

Dillon köhintett, hogy elfedje a nevetést, amiről érezte, hogy megrázza a vállát és a hátát.

Alyssa érezte, ahogy a saját ajka is megrándul, és visszaharapott egy ideges kuncogást.

A tőle balra lévő idősebb férfi elkáromkodta magát. Ezt a férfitegészen tisztán látta.

– Mi az? – követelte viharvert felesége. – Ne ráncold így az arcodat, különben a grófnő azt fogja hinni, hogy nem kedveled őt!

– Nem erről van szó – tiltakozott a férfi. – Csak eszembe jutott az összes trágár tréfa, ami a fülembe jutott,amikorazt hittem, hogy egy ilyen zsémbes némber, mint te.– Összerezzent, amikor felesége keze hirtelen érintkezett a tarkójával. – És most, hogy kiderül, hogy olyan fiatal, ártatlan és szent, meg minden...– Megrázta a fejét. – Attól tartok, széles utat nyitottam magamnak a pokolba, Edith!

A felesége felhorkant. – Ezt az utat már jóval azelőtt megtisztítottad, hogy Westcottba jöttünk volna.

Dillon ismét kuncogott.

Alyssa szórakozása alábbhagyott.

– Dillon – vetette közbe –, miről beszél? Egy szent? Ki mondta ezt neki?

– Gyanítom, hogy Hugh terjesztette a meséket.

Egy nyögés szökött ki Alyssából. – Azt hittem, Markham atya tisztázta ezt a tévhitet, mielőtt eljöttek.

– Nyilvánvalóan nem.

– Nos, nem hagyhatom, hogy ezek az emberek azt higgyék, szent vagyok!

– Jobb egy szent, mint egy bűnös – uhh! Vigyázz a könyöködre, asszony!

– Húgom!– Robert harsány üdvözlése elterelte Alyssa figyelmét az ajkán formálódó éles visszavágásról. – Remélem, kellemesen utaztál!

Mosolyogva hagyta, hogy a férfi lesegítse Dillon lováról.

– Igen, Robert. Egészen kellemes volt.

– Jól vagy?

– Igen.

– Nincs – tagadta Dillon, miközben leszállt mellőle. – Minden falat, amire rábeszélem, hogy megegyen, visszajön, és otthonra talál abban a kukában vagy bokorban, amelyik a legközelebb van.– Sietve elkapta Alyssa könyökét, mielőtt az újra a bordái között kötött volna ki.

– Férjem, nem illik ilyen dolgokat mások előtt megbeszélni.– A lány tűzpirosra pirulva biztosította Robertet: – Semmiség! Jól vagyok, igazán.

A férfi egy pillanatig zavartan nézett, amíg fel nem derengett a megértés. – Ahhh! A jövendőbeli unokaöcsém az, aki ennyire bánt téged.

Körülöttük zihálás hallatszott.

Markham atya sugárzón pillantott rá Robert válla fölött, ő már részese volt a titkuknak, míg Ann Marie-ból elragadtatott gratulációk buktak ki.

Az ezt követő csevegés közepette Dillon a sokkal nagyobb kezébe fogta a lány kezét, és felvezette a lépcső tetejére. Alyssa gyomra idegesen megrebbent, amikor a férfi az emberei felé fordította magukat. És egy pillanatig aggódott, hogy talán épp ott, mindenki szeme láttára lesz rosszul.

Csend borult a tömegre, amely élénk csevelytőlvolt hangos, amikor a terhességének híre úgy szállt egyik embertől a másikig, mint a fák között a szellő.

A szíve a bordáinak ütközve egyszerre kalapált a rettegéstől és a várakozástól.

Vajon gúnyolódni fognak rajta? Megutálnák? Elfogadnák-e őt, vonakodva vagy nemet mondva?

A lány figyelmét magára irányítva, Dillon az ajkához emelte Alyssa kezét, és rákacsintott, hogy enyhítse a félelmét.

– Westcott népe – kiáltotta, mély hangja hangos és fenséges volt. – Bemutatom nektek a feleségemet, a tanácsadómat, a szívemet. Örökösöm anyját. A bölcs asszony és mindenki gyógyítója. Lady Alyssa, Westcott grófnője!

Éljenzés tört ki a várudvarban.

Alyssa hevesen összerezzent.

Dillon nevetve a karjába rántotta a lányt, és hosszan tartó csókba fogta az ajkát, s ezzel fülsüketítő dübörgésbe váltva az éljenzést.

Alyssa a meglepetéstől és a megkönnyebbüléstől megszédülve, elképedve bámult fel a férfira.

– Tényleg azzal fenyegetted őket, hogy lefejezed őket, ha nem fogadnak el?

– Nem.

– Akkor hogyan vitted véghez?

Dillon önelégült arckifejezést vágott. – Azt hiszed, hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem lehetetlen?

Vigyorogva felemelte a karját, és a férfi nyaka köré fonta.

– Nem. De azt hiszem, végig igazam volt.

– Velük kapcsolatban?

– Veled kapcsolatban – javította ki, miközben ujjaival beletúrt a férfi puha, sűrű hajába. – Tudtam, hogy áramlik egy csipetnyi varázslat a véredben.

A jelenlévők legnagyobb örömére a férfi lehajolt, hogy megrágcsálja Alyssa fülét. – Hogyan másképp mondhatnám magaménak a boszorkányt?

Újabb ajakösszeolvadás következett, meghatott és édes. Hosszú pillanatokig nézték egymást, nem törődve mással, csak önmagukkal, és örvendezve a közös jövőjüknekWestcottban, egy olyan jövőnek, amelyet egykor mindketten lehetetlennek hittek. A gyerekeknek, akiket felnevelnek majd. A teljes, csodálatos káoszt, amely átölelné őket, ha bármelyikük Alyssa különleges adottságaival születne.

– Szeretlek, Dillon!

– Én is szeretlek, Alyssa! – válaszolta melegen.

Szégyenlősen mosolyogva, a lány karja átölelte Dillon derekát, a férfi karja pedig Alyssa válla köré fonódott, hogy szilárdan az oldalához rögzítse, Alyssa az emberei felé fordult.

Nem, az őembereik felé.

Az éljenzés üvöltéssé fokozódott, elvette a lélegzetét, könnyeket csalt a szemébe.

Végre, gondolta, és felpillantott az oldalán álló férfira.

A férfi lenézett, keze a lány vállára szorult. Végre.