13.-14. Fejezet

 

Tizenharmadik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

– Dillon!

Dillon ajkának sarkát mosoly húzta fel. Ismét Alyssáról álmodott. Minden éjjel ezt tette, mióta otthagyta a kastély lépcsőjén állva, frusztráltan, hogy képtelen volt megpillantani a vonásait.

Nem kísértették rémálmok. Csak meleg, szenvedélyes együttlétek a szeretett bölcs nővel.

– Dillon, fel kell ébredned!

A férfi a homlokát ráncolta. Ez az álom azonban más volt. A nő sürgetőnek tűnt. Rémültnek. Az összes többi álmában játékos és gyengéd volt.

– Alyssa? – motyogta.

Szemhéjait felfeszítve, amelyek majdnem akkora súlyt képviseltek, mint a lova, Dillon a könyökére támaszkodott, és a szobát fürkészte. Az ágyától néhány lépésnyire egy ismerős árnyék állt, szinte elveszve a többi között. Holdsugár színű keze előbújt a köntös ujjából, és felemelkedett, hogy lehúzza magáról a csuklyáját.

Aggodalom ráncolta a felfedett gyönyörű vonásait.

Ez nem álom volt.

Dillon felegyenesedett. – Alyssa?– A lábát átvetve az ágy szélén, felállt, és elindult a lány felé. – Hogy kerültél ide? Követtél, miután megparancsoltam, hogy maradj Westcottban? Tudod, milyen veszélynek tetted ki magad?

– Hagyd abba! – parancsolta, és egyik kezét kinyújtotta maga előtt, hogy megakadályozza a férfit abban, hogy közelebb jöjjön.

A férfi döbbenten megállt. Vajon a nő félt tőle? – Alyssa…

– Sietned kell, Dillon!Camden emberei odalent várakoznak.

– Micsoda?– A férfi keze a kardjához nyúlt.

– Egy titkos alagútban, amely egy raktárhelyiségbe nyílik, ahol néhány hordó sör és kevés más van. Az ajtó jól el van rejtve, és az embereid nem vették észre, amikor korábban átkutatták.

A férfi tett egy lépést felé, de megállt, amikor a lány hátralépett. – Honnan tudod ezt?

– Ott voltam. Azt tervezik, hogy megölik az embereidet, miközben alszanak, és téged is velük együtt, és belülről kifelé átveszik a várat.

Csak ekkor – amíg a lány meg nem tette azt a lépést, amely a férfi és a kandalló közé helyezte – vette észre, hogy valami nincs rendben.

Elakadt a lélegzete. A szemei elkerekedtek. A szívverése felgyorsult.

A lányon keresztül tisztán látta a mögötte lévő izzó parazsat és a jelentéktelen lángokat.

– Alyssa – suttogta, nem tudta, mi mást mondhatna, hogyan kérdezhetné meg tőle, mi történik.

– Most azonnal indulnod kell, Dillon! – sürgette a lány. – Kevés időd van. Menj gyorsan, és ébreszd fel az embereidet! Készítsd fel őket Camden támadására, és vezesd őket győzelemre!

A sokk majdnem elnémította, de a férfi bólintott, megparancsoltaAlyssának, hogy maradjon a hálókamrában, és az ajtó felé rohant. Gideon talpra ugrott, amint kinyitotta.

Dillon figyelmeztette, hogy maradjon csendben.

– Camden az, uram? – suttogta a fiú nagy szemekkel.

– Igen. Azt akarom, hogy maradj itt és őrizd...– A válla fölött átpillantott, és elhallgatott, amikor látta, hogy a szoba üres.

Alyssa éppen olyan hirtelen tűnt el, ahogyan megjelent.

– Uram?

Megrázta a fejét. – Gyere velem, és egy hangot sem akarok hallani! Fel kell készítenünk a többieket.

 

* * *

 

Ismét sötétség vette körül Alyssát, kézen fogta és visszavezette az ébrenlét felé. Dillon nevét suttogva azt kívánta, bárcsak ne kellene otthagynia őt, és vágyott a megnyugtató jelenlétére.

– Nem, Robert vagyok – válaszolt egy ismerős hang. – Nyisd ki a szemed a kedvemért! – hízelgett a férfi.

A lány megtette, és felfedezte, hogy Westcottban, az ágyában fekszik. Robert komoly arccal ült mellette az ágy szélén, szeme tele volt aggodalommal. Egy hűvös, nedves borogatást terített a homlokára, enyhítve az ott perzselő meleget.

Rettegés töltötte el. Vajon az egész csak álom volt? Hallucináció? Semmi több?

Olyan valóságosnak tűnt.

– Dillon!

Robert megrázta a fejét. – Dillon Pinehurstben van, Bölcs.

– Alyssa– javította ki gondolkodás nélkül. Felült, és eldobta az ölébe hullott ruhát.

– Micsoda?

– Alyssa. A nevem Alyssa.

– Tényleg?

Bűntudat hasított a lányba. A férfi iránta tanúsított kedvessége után, igazán meg kellett volna mondania neki már korábban, de ehelyett önző módon dédelgette, hogy csak Dillontól hallja a nevét.

Dillon.

Nem kételkedett abban, hogy a Camdenről és az embereiről szóló látomása pontos volt, mert megerősítette az álmát. De a többiről nem tudta, mit gondoljon.

Imádkozva, hogy Dillon biztonságban maradjon, elkezdett felállni.

Robert felemelte a kezét, hogy megállítsa.

– Pihenned kellene! Attól tartok, visszatért a betegséged.

Megrázta a fejét, és kiugrott az ágyból. – Dillonnak szüksége van rám.

Robert is felállt. – Nem értem!

Alyssa elővette üres táskáját, és odalépett a gyógynövényeket és gyógyszereket tartalmazó polcokhoz.

– Több mint két órája eszméletlen vagy – folytatta Robert –, reszketsz és motyogsz valamit az orrod alatt. A bőröd ugyanolyan tüzes forrósággal égett, mint amit a kezedből éreztem, amikor Dillont gyógyítottad. A bőröd még mindig kipirult. Mi történt?

– Nem tudom megmagyarázni!

– Nem is próbáltad!

A nő a homlokát ráncolta. – Árulás leselkedik DillonraPinehurstben. Camden és a maradék emberei ma este támadnak, és egy kastély alatti titkos átjáróból özönlenek majd be. Csak imádkozom, hogy a...figyelmeztetésem... időben elérje a bátyádat. Ha egyáltalán eljutott hozzá.

– Milyen figyelmeztetés? Nem tévesztettelek szem elől! És mit csinálsz?

– Összepakolom a gyógyszereimet és néhány más szükséges dolgot. Azonnal indulok Pinehurstbe.

– Nem, nem fogsz! – vágott vissza határozottan. – Nem teheted ki a lábad e falak közül, amíg Dillon vissza nem tér!

Elégedetten a kiválasztott gyógynövényekkel, Alyssa ezután egy halom ruhát gyömöszölt a zsákba. – Elmegyek az engedélyeddel vagy anélkül, Robert!

– Ne akard, hogy visszatartsalak, Alyssa!

– Nem is tennéd! – Soha nem akadályozná vagy kötözné meg. Ebben biztos volt.

– Akkor bezárlak ebbe a szobába!

– Nem, nem fogsz – jelentette ki szétszórtan. Mit felejtett el? Alyssa tanulmányozta a táskája tartalmát.

– Ha ez megakadályozza, hogy veszélybe sodord magad, akkor igen! – biztosította a férfi, és a hangjában lévő határozottság végre elérta lányhoz.

Leengedte egyik kezével a táskát, és teljes figyelmét a férfinak szentelte. – Ne tegyél keresztbe nekem, Robert! – tanácsolta félig könyörögve, félig parancsolva. – Ez olyasmi, amit meg kell tennem!

– Nincs más választásom! Dillon rám bízta a védelmedet. Ostobaság lenne hagyni, hogy elhagyd Westcott védelmét, és belelovagolj a szinte biztos veszélybe.

A lány ráébredt, hogy Robert komolyan gondolta. Nem állt szándékában elengedni őt. Még akkor sem, ha ez azt jelentette, hogy bezárja a szobájába, és embereket állít az őrzésére.

Alyssában pánik és düh keveredett, miközben a férfira meredt. Erre nem volt ideje. Látnia kellett Dillont. Ott kellett lennie, hogy meggyógyítsa, ha Camdennek sikerülne rajtaütni. Látnia kellett, hogy jól van, hogy még él.

– Nem hagyom, hogy megállíts! – csikorgatta a fogait a lány, elhatározása megingathatatlan volt. Dillonnak szüksége volt rá. Szüksége volt rá. Vajon Robert nem látta ezt?

– Ennek ellenére megteszem – préselte ki magából a férfi. Aztán a hangja és az arckifejezése megnyugodott. – Megértem az aggodalmadat, Alyssa! Azonnal embereket küldök Westcottba, hogy megtudjuk az igazságot. Addig is...

Alyssa türelme elfogyott. Az adrenalin és az aggodalom által hajtva, Alyssa a szabad kezével megragadta a férfi tunikájának elejét, és közelebb rántotta, arra kényszerítve őt, hogy a tettétől való puszta meglepettségében addig hajoljon, amíg az arcuk csak centiméterekre volt egymástól.

– Nem láttad, amit én láttam! – mondta majdnem kiáltva, reszketve a félelemtől és a frusztrációtól. – Nem tudod, amit én tudok! Szüksége van rám, Robert. Pinehurstöt megtámadták, és Camdennem fog becsületesen harcolni. Dillon talán már most is vérzik azokból a sebekből, amelyeket az az áruló korcs ejtett rajta, és én nem vagyok ott, hogy meggyógyítsam!Értesz engem? Lehet, hogy haldoklik, és én nem vagyok ott! Nekem ott kell lennem!

A zokogástól elakadt a lélegzete, ellökte magától a férfit, és reszkető ujjakkal beletúrt a hajába. – T-te nem tudod, amit én tudok – ismételte aggódva, miközben újra látta az összes férfit, akik megtöltötték azt a barlangot. A férfiakat, akik arra vártak, hogy lemészárolják a vár gyanútlan lakóit, a kint posztoló őrök által észrevétlenül, amíg túl késő nem lesz. – Nem nyugszom, amíg a saját szememmel meg nem erősítem, hogy Dillon él – suttogta szenvedélyesen. – Muszáj látnom őt!

A csend, amely kitörése után betöltötte a szobát, fülsiketítő volt. Robert arca olvashatatlan volt, majd lassú, megfontolt kézzel odanyúlt, és végigsimította a tunikáját, ahol a nő megragadta.

– Kérlek, Robert! – könyörgött a nő. – Nem lesz semmi bajom a Pinehurstbe vezető úton!

– Tudom, hogy nem lesz – mondta végül a férfi. – Magam foglak elkísérni!

A lány pislogott. – Micsoda?

– Elviszlek a bátyámhoz.

– Nem! Itt kell maradnod, és meg kell védened Westcottot Dillon távollétében!

– Akkor neked is maradnod kell!

– Egy tucat ember elkísérhet – fakadt ki. – Add a parancsnokságot Sir Michaelnek! Dillon után benne bízol a legjobban. Egy ilyen impozáns testőrséggel biztosan biztonságban leszek.

Fintorogva nézett. – Nemérzem helyesnek, hogy eltűnj a szemem elől

– Muszáj még egy kicsit itt maradnod, Robert!

– Miért?

– Nem tudom! Többről van szó, mint a vár védelméről. Én...– Megrázta a fejét, képtelen volt megmagyarázni. – Csak azt tudom, hogy az az érzés, hogy neked Westcottban kell maradnod, majdnem olyan erős, mint az én szükségem, hogy lássam Dillont.

A férfi hosszan és alaposan tanulmányozta a nőt, majd röviden biccentett. – Gondosan kiválasztom azokat az embereket, akik elkísérnek téged, és Michaelt állítom vezetőnek, ahogy javasoltad. Fél óra múlva állj készen az indulásra!

– Köszönöm!

Határozottan az ajtó felé lépkedett, de megállt, amikor elhaladt a nő mellett. Az arcáról eltűnt a keménység egy része. – Ne akard, hogy ezt megbánjam, Alyssa! Érj épségben Pinehurstbe, és küldj jó híreket a bátyámról!

A lány bólintott, értékelve a férfi aggodalmát. – Úgy lesz!

 

* * *

 

A férfiak a kastély lépcsőjének tövében várakoztak, amikor a lány kilépett. Mindannyian páncélba öltözöttek és jól felfegyverkezettek voltak. Óvatosan néztek rá, nyugtalanul a rájuk bízott feladat miatt – egy boszorkánynak titulált nőt kellett őrizniük, aki az éjszaka közepén menekül a várból.

Alyssa nem hibáztatta őket. A levegő sűrű volt a fenyegetéstől, nehéz a kellemetlen nedvességtől. A hold úgy döntött, hogy nem fürdeti csalóka fényében a földet. Helyette fantomköd táncolt a bokájuk körül, és csontvázkarokként fonódott köréjük.

A lovak felfogták a feszültséget, és idegesen ágaskodtak a mellettük álló harcosok nyugtató szavai ellenére is.

Alyssa, akit a kapucnija megvédett az őt figyelő férfiak tekintetétől, leereszkedett a lépcsőn, és elhaladt mellettük. Közben feljegyezte mindegyik férfi személyazonosságát, és hamarosan arra a következtetésre jutott, hogy három tulajdonság alapján választották ki őket: erő, bátorság és a vele szembeni, nemrégiben megenyhült hozzáállás. Valójában sokan közülük azok közé tartoztak, akik korábban azzal lepték meg, hogy mosolyogva fogadták a dicséretét.

Nos, most nem mosolyogtak.

Roberthez lépett, aki Sir Michaellel beszélt.

Michael, aki észrevette a lány jelenlétét, mosolytalanul bólintott. – Bölcs!

A csuklyája megbillent a saját üdvözlő biccentésétől.

– Sajnálom, hogy ilyenkor zavarlak benneteket, de kevés az idő – suttogta. – Nem várhattam meg a holnapot!

– Robert már elmagyarázta. Ha készen állsz, azonnal indulhatunk.

– Nem! – jelentette ki Robert, felülbírálva a lány beleegyezését, miközben szembefordult a nyugtalan lovagokkal. – Mielőtt elindultok, hallani akarom, hogy mindegyikőtök megfogadja, hogy az élete árán is megvédi a bölcsasszonyt!

Alyssa legnagyobb megdöbbenésére nem haboztak esküt tenni.

Robert egy erőteljes fekete ménhez vezette a lányt, Dillon egyik kedvencéhez.

– Tudsz bánni vele? – kérdezte halkan, miközben a többiek felültek a harcedzett csataménjeikre.

Alyssa végigsimított az egyik kezével a fenevad izmos nyakán és vállán, amelyet korábban csak Dillon és Robert lovagolhatott meg. – Igen – felelte, biztosra véve, hogy képes rá.

– Jó. Ha támadás érne benneteket, ő a legjobb ló, amit magad alatt tarthatsz. De aggódom, hogy talán túlságosan elszánt lesz.

– Ő és én jól megleszünk együtt.

Átadta Robertnek a táskáját, és türelmesen állt, amíg a férfi a nyereg hátuljára erősítette. Miután végzett, a férfi megfordult, és lefelé bámult rá, jóképű arca aggodalomtól sötétlett.

– Ne aggódj, Robert! – mondta halkan, és a férfi karjára tette a kezét.

A férfi befedte a sajátjával. – Addig fogok aggódni, amíg nem küldesz hírt arról, hogy biztonságban megérkeztél Pinehurstbe, és hogy a bátyám jól van.

– A hét végére érkeznie kell a hírnöknek.

– Ha nem érkezik, a legrosszabbat feltételezem, és sereget vezetek a nyomodban!

Alyssa bólintott. Amikor a lány elhúzódott volna, a férfi erősebben megszorította a kezét.

– Mennyire utálhatja Dillon ezeket a köntösöket! – mormolta, hogy a többiek ne hallják. – Nehéz búcsút venni tőled, amikor nem láthatom az arcodat. Neki százszor nehezebb lehetett!

A könnyek fojtogatóan fenyegették, amikor felidézte Dillon arckifejezését, közvetlenül azelőtt, hogy átdübörgött a kapun, hogy meghódítsa Pinehurstöt. – Nekem is nehéz!

Hosszú pillanatig habozott, a lányért és Dillonért érzett félelme elöntötte, és ez Alyssa szívébe markolt. – Vigyázz magadra, Alyssa!

– Te is, Robert!

A derekára eresztve a kezét felemelte a lányt, és a nyeregbe ültette. – Michael! – szólította.

Michael átirányította bézs színű harci lovát Alyssa mellé.

– Itt az idő!

Mindketten megfordították a lovaikat, és egymás mellett, gyorsan átlovagoltak a kapun, a többiek mögöttük pedig kőkeményen tartották a lépést.

 

* * *

 

Sötétség borította a kátrányos nagycsarnokot. Dillon csak az egyetlen kandalló egyre gyengülő lángjain keresztül láthatta a raktárból,mint sajtdarabkát kereső patkányokként előkúszó alakokat.

Ő és az emberei teljesen mozdulatlanok maradtak, őket is elfedték a falakat elnyelő árnyékok.

Alyssánakigaza volt. Honnan tudta?

Camden emberei minimális hangokat kiadva a szoba közepén álló fekhelyek felé osontak. A fekhelyeken takarókkal letakart, göcsörtös alakok feküdtek, akikről tévesen azt hitték, hogy azok az emberek, akik ehelyett gondosan visszafogott haraggal figyelték őket a teremben elfoglalt helyzetükből.

Dillon erőlködött, hogy lássa a katonák arcát, miközben azok megközelítették hamis prédájukat. Remélte, hogy még a támadás előtt meg tudja majd találni azt, aki megszökött a karmai közül, de túl sötét volt ahhoz, hogy kivegye az egyes arcvonásokat.

Amikor minden fekhely felett állt egy ember, a betolakodók felemelték a fegyvereiket, és a raktár ajtaja felé néztek. Az ajtón belépő személy vörösesbarna haján megcsillant a fény.

Camden!

Camden bólintott. Az általa irányított szedett-vedett sereg azonnal a szerencsétlen ruhadarabok közé mélyesztette a fegyvereit.

Dillon csatakiáltást üvöltött, miközben ő és az emberei előreugrottak.

A gyilkosok felugrottak, és vadul körülnéztek.

A kialvó lángok fényében megcsillantak a kardok, ahogya döbbenettől ledermedt testek felé lendültek.

Acél találkozott a hússal. Fájdalmas kiáltások zúzták szét az éjszakát.

Camden emberei pánikba esve vad kétségbeeséssel kezdtek küzdeni.

Dillon látta, ahogy Camden vörösesbarna feje eltűnik a raktár ajtaján át, és csúnyán káromkodni kezdett.

Ezúttal nem, fogadkozott. A fattyú nem fog még egyszer elmenekülni előle.

Dillon átlépett ellenfele elesett testén, és kezdte magát átvágni távolodó ellenfele felé. – Ott! – kiáltotta, figyelmeztetve Simont, hogy hol van a zsákmányuk.

Simon bólintott, meglengette a kardját, és csatlakozott Dillonhoz, hogy utat vágjon magának.

Camden emberei megelőzték őket, visszahátrálva az ajtó felé, amelyen korábban olyan rosszindulatú vidámsággal osontak be. Dillon nem tudta eldönteni, hogy gyáva vezetőjüket akarják-e védeni, vagy csupán vissza akarnak vonulni, és ezt tartják az egyetlen menekülési lehetőségnek.

Kardok csattogtak, káromkodások záporoztak, és vér folyt, mindenki a raktár felé tartott. A testek hullani kezdtek Dillon embereinek fölénye alatt, és akadályt képeztek a bejárat előtt, elzárva a bejutást.

A frusztráció egyre nőtt. Ekkor Gideon és néhány másik fegyverhordozó előrevetette magát, hogy elhúzzák a testeket.

Dillon felszisszent, amikor egy penge alig kerülte el Gideon nyakát. De a fiú gyors volt, és elég éber maradt ahhoz, hogy elkerülje a sérülést, miközben szabaddá tette az utat.

Camden emberei pánikba esve felfeszítették a rejtett ajtót, és áttörtek rajta, hogy a vezetőjükkel együtt elmeneküljenek.

Dillon ezt nem tűrhette. Ő és Simon követte őket, az emberei – azok, akik már nem harcoltak a nagyteremben – szorosan a nyomukban maradtak. Még volt annyi idejük, hogy felmérjék a hosszú alagutat, amely talán elég széles ahhoz, hogy egy tucat ember vállvetve álljon, mielőtt Camden rongyos serege elkezdte volna kioltani a fáklyákat.

– Gideon!– üvöltötte Dillon, miközben utolérte az első embert, és levágta.

– Igen? – alig hallottaGideonválaszát a raktárból.

– Fáklyákat!

Ha Gideon válaszolt is, Dillon nem hallotta. A csata hangjai újra felerősödtek, amikor Dillon és az emberei előre rohantak, hogy véget vessenek Camden visszavonulásának. Olyan kevés fény maradt, hogy képtelenség lett volna megkülönböztetni a barátot az ellenségtől, ha az emberei páncélja – amelyet sokkal jobb állapotban voltak, mint a gonosztevőké, akik ellen harcoltak – nem tükrözi vissza a megmaradt egy-két fáklya lángját. Ez azonban egyértelműbb célponttá is tette őket.

Az előtte feszülő, káromkodó harcosok között elnézve Dillon megpillantotta Camdent. Túl sötét volt ahhoz, hogy lássa, kivel harcol.

Dillon kénytelen volt félrenézni, hogy levágja ellenfelét. Mire visszafordult, Camden eltűnt.

Elesett? Megszökött?

A csata lelassult, ahogy a testek a földre rogytak.

Gideon és néhány másik apród özönlött az alagútba, egyik kezükben fáklyával, a másikban karddal.

Áldott fény árasztotta el Dillont és harcosait, miközben legyőzték Camden seregének utolsó tagjait, árnyékaik fantomharcot vívtak a körülöttük lévő falakon.

Dillon fogta a fáklyát, amelyet Gideon nyújtott neki, és az elesettek arcát kezdte fürkészni.

Simon felkapta a saját fáklyáját, és a halottak, sebesültek arcát vizsgálta. – Itt volt, amikor beléptünk az alagútba? – kérdezte egy pillanat múlva.

– Igen. Láttam őt, de elvesztettem küzdelem közben.– Dillon csalódottsága egyre nőtt, ahogy tovább vizsgálta a vérfürdő áldozatait, de nem találta a keresett arcot.

– Itt van!– kiáltotta Simon.

Dillon felkapta a fejét, odament Simonhoz, és letérdelt a holttest mellé, amelyet a helyettese tanulmányozott.

Az elesett férfi arccal lefelé feküdt, de azt a vörösesbarna hajat viselte, amelyről Dillon ellensége ismert volt.

Simon a hátára fordította a férfit.

Mindketten egy grimaszt vágtak.

Úgy tűnt, hogy többek között egy buzogányt is kapott az arcába. A mellkasa már nem emelkedett és süllyedt a lélegzetvételtől. Bár csúnyán roncsolódott, a vonásai még mindig hordozták Westmoreland, az apja vonásait.

– Ez Camden – mondta Simon.

Dillon bólintott. – Igen.– A megkönnyebbülés ellazította a nyakában és a vállában összecsomósodott izmokat.

Camden halott volt.

Végre vége volt.

 

* * *

 

A távolban meglátta a férfit. Dillon némán és sztoikusan állt, és az ismeretlen kapukhoz vezető utat bámulta maga alatt. Őt figyelte. Várt rá. Kétségbeesetten vágyott a lány látványára.

Ő is megnyugvást keresett, és imádkozott a lány biztonságáért, tudva, hogy valahol odakint a köntöse beleolvad az éjszakába, miközben rendületlenül feléje tart.

– Jövök, Dillon! – suttogta a nő.

Egy kéz gyengéden megfogta a karját, és megnyugtatta. Pislogva, Alyssa ráébredt, hogy Michael épp most akadályozta meg, hogy kicsússzon a nyeregből. Megint elaludt.

És Dillonról álmodott.

Több mint negyven óra telt el azóta, hogy elhagyták Westcott falainak biztonságát. Azótanem aludt, és vágyott a pihenésre. Mégsem engedte, hogy megálljanak.

Háromszor is elszundított, és megpillantotta Dillont. Homályos, rejtélyes benyomásokat látott róla, amint a sebesültjeivel foglalkozik, és eltünteti Camden seregének holttesteit.

Tudta, hogy jön?

A szíve várakozón megdobbant, de még nem akarta feladni a férfi iránti félelmét. Az ilyen rövid látomások újak voltak számára. Nem szívesen bízott bennük, különösen, mivel nem voltak olyan erősek, mint az, ami Robert jelenlétében árasztotta el.

– Köszönöm – suttogta, miközben igyekezett egyenesebben ülni, és elűzni a fáradtságot.

A férfi elengedte őt. – Van előttünk egy tisztás. Ott megpihenünk, amíg fel nem virrad.

– Nem! Továbbmegyünk, amíg el nem érjük Pinehurst kapuit!

– Kérlek, ne vitatkozz velem, Bölcs! Egy ilyen idős nőnek nem szabad így erőltetnie magát. Ettől megbetegszel.

A nő sóhajtott. Kimerült volt. Túlságosan kimerült ahhoz, hogy belemenjen egy újabb, a Roberttel vívott harcához hasonló akaratok csatájába.

– Nem zavar téged, Sir Michael? – tette fel a kérdést suttogó hangján.

A férfi összevonta a szemöldökét. – Micsoda?

– Amikor mások nem engedik, hogy olyan feladatokat végezz, amelyek elvégzésére több mint alkalmas vagy, mert látják benned a gyengeséget, az nem zavar téged?

A férfi ajka összeszorult. – Nem vagyok gyengébb náluk!

– Egyesek másként gondolják.

– Tévednek!

– Akkor ez tényleg zavar téged.

– Igen, Boszorkány, ez zavar engem – morogta.

A lány bólintott. – Most pedig fordítsd meg a beszélgetésünket. Alkalmazd rám a frusztrációdat, és hagyd abba a velem való viaskodást emiatt. Most ugyanazokat a szavakat mondom neked is, mint Sir Robertnek. Nem nyugszom, amíg a saját szememmel nem látom Lord Dillont. Ha ehhez a nyereghez kell kötöznöd, hogy ne essek ki belőle, és ne lassítsam le magunkat, hát legyen. De egyikünk sem keres menedéket éjszakára. Azt kívánom, hogy holnap délre átkelhessünk Pinehurstfelvonóhídján!

Alyssa elfordította a fejét, és várta a férfi válaszát.

Michael néhány hosszú pillanatig tanulmányozta a lány sötét alakját. – Ahogy kívánod, Bölcs! Nem akartalak megsérteni!

A lány elmosolyodott, bár a férfi ezt nem láthatta.

– Tudom! És nagyra értékelem a türelmedet. Biztosan mindannyian közel olyan fáradtak vagytok, mint én.

Megvonta a vállát. – Hozzászoktunk az ilyesmihez, Gyógyító. Te nem.

A tisztás, amelyet Michael említett, a jobb oldalukon jött és ment. Remélhetőleg a férfiak nem lesznek túlságosan dühösek rá, amiért ragaszkodott ahhoz, hogy folytassák útjukat.

Úgy tűnt, Michael megértette.

– Remélem, nem értetted félre a szavaimat – mondta Alyssa, aggódva, hogy esetleg megsértette a férfi érzéseit. – Csupán a lényegre próbáltam rávilágítani.

A férfi kíváncsian nézett rá.

– Nem látok benned gyengeséget, Michael. Te vagy az egyik legerősebb, legbátrabb férfi Lord Dillon parancsnoksága alatt. Aki ezt nem érti meg, az túl ostoba ahhoz, hogy túlnézzen azon, amit a hibádnak tart, és meglássa azt, ami vagy! – A hangsúly kedvéért bólintott, tudva, hogy sokan vannak Westcottban, akik alábecsülik a férfi képességeit. – És biztosíthatlak, hogy sem Lord Dillon, sem Sir Robert nem bolond. Én sem vagyok az, mi ismerjük avalódi értékedet.

Egy pillanatig úgy tűnt, a férfi nem tudja, mit mondjon. Alyssa attól tartott, hogy huszonhat éve alatt nagyon kevés megerősítést kapott.

– Köszönöm, Bölcs! – mondta végül. – Jó tudni, hogy Westcottban vannak néhányan, akik hisznek bennem. És hogy ezeket a szavakat tőled hallom, aki ismered a betegségem mértékét, örömmel tölti el a szívemet!

Alyssa elmosolyodott, örült, hogy megszólalt.

A férfi továbbra is őt bámulta, szinte mintha átlátna az őt beborító éjfekete anyagon. – Azért elgondolkodtat, hogy nem voltam-e én is olyan bolond, mint azok, akik félreismertek engem – mormogta, utalva a saját meggyőződésére a nővel kapcsolatban.

Alyssa meglepődve fordult előre. – Mindannyian bolondok vagyunk életünk egy bizonyos pontján.

– Igen – értett egyet a férfi –,de néhányan nagyobb bolondok, mint mások.

* * *

 

Dillon az őrtoronyhoz közeli falon állt, és a Pinehurstbe vezető kátyús útra meredt. A nap magasan sütött a feje fölött, halványkékre fakítva az eget. A közel állandó szellő kelletlen táncba hajlította a fákat, és az erdő és a fal közötti rét magas füveit úgy hullámoztatta, mint az óceán hullámait.

Közel volt. Érezte, hogy Alyssa jelenléte egyre erősebbé válik. Háromszor látta őt azóta, hogy titokzatos módon megjelent a hálókamrájábanCamden sikertelen lerohanásának éjszakáján. Az arca és az alakja kísérteties volt, homályos, nem olyan élénk, mint az első éjszaka. A hangja, amikor megszólalt„Jövök, Dillon”, alig volt hallható. Az ember akár azt is feltételezhette volna, hogy a szél trükkje vagy magányos képzeletének szüleménye. És ő tényleg csodálkozott.

A körülötte lévők úgy tűnt, semmit sem láttak és hallottak, pedig mindig mások társaságában volt, amikor megpillantotta a nőt. Ez zavarba ejtette. Alyssa figyelmeztetései általában személyesen hangzottak el, és álmokból származtak, nem pedig profetikus látomásokból. Azokat, mint mondta, csak az anyja kapta meg.

Ami Dillont illeti, az elmúlt években csak rémálmok játszottak vele, amelyek a szent földön töltött idő következményei, és újabban erotikus álmok, amelyekben órákon át szeretkezett Alyssával.

Szóval, mit jelentett ez? Mi változott? Vagy változott bármi is?

Simon odalépett mellé, és a fal egyik keskeny nyílásába hajolt. Dillon az ott töltött órák alatt gyakran érezte a helyettesének feszült tekintetét.

– Mit figyelsz, Dillon?

A tekintete nem hagyta el az utat. – Hamarosan a saját szemeddel fogod látni!

– Bajra számítasz?

– Nem.

– Akkor mi?

– Szólj az embereknek, hogy húzzák fel a rácsot! – jelentette ki válasz helyett.

Simon összevont szemöldökkel nyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán becsukta. Tudta, hogy nem szabad megkérdőjeleznie Westcott grófjának parancsát, barát vagy sem. Sarkon fordult, és elindult, hogy továbbítsa ura parancsát.

Hamarosan a nehéz fémkapu emelésének csattogása és csörömpölése érkezett Dillon fülébe.

Simon visszatért, és szó nélkül csatlakozott barátjához, aki némán őrködött.

Öt perc sem telt el, és feltűntek az út kanyarulatába beforduló első alakok.

– Lovasok közelednek – jelentette ki Simon fölöslegesen, és kiegyenesedett.

Dillon a napfénytől hunyorogva bólintott.

– Legalább egy tucatnyian, keményen lovagolnak – folytatta a társa. – Túl messze vannak ahhoz, hogy lássam, milyen zászlót visznek.

– Az én zászlómat viszik – jelentette ki Dillon teljes bizonyossággal.

Simon egy pillantást vetett rá, majd előrehajolt, és hunyorogva próbálta megerősíteni a szavait. – Úgy van, ahogy mondod! Nem tudtam, hogy erősítésért küldtél.

– Nem is tettem! – Dillon homlokát mély ráncok barázdálták, miközben az alakokat fürkészte, alig leplezett türelmetlenséggel keresve azt, akit várt. Tekintete egyik páncélos lovagról a másikra siklott, amíg meg nem találta. Ott volt. Középen. Michael mellett lovagolt. Elölről és hátulról is védve. Egy apró, sötét alak, aki csakis Alyssa lehetett.

Megkönnyebbülés járta át. Végre! Végre itt van! Biztonságban ideért!De...

A pulzusa megugrott a zaklatottságtól. A nő előre dőlt a csődör nyakára, Michael óvatosan fogta a karját, és csak ez tartotta Alyssáta nyeregben.

Figyelmen kívül hagyva Simon gyors kérdéseit, Dillon megfordult, és a kapuhoz rohant, le a lépcsőn, majd át a kastély tágas, egyetlen várudvarán. A száraz, tömör földdel találkozó paták dübörgése kísérte a társaság érkezését, amikor a lovak átvágtattak az őrtornyon.

– Biztosítsátok mögöttük a kaput – parancsolta Dillon Simonnak, aki szorosan követte.

Michael arcán magasztos megkönnyebbülés tükröződött, amikor észrevette Dillon közeledtét. – Uram, én...

– Tudom, miért vagy itt! – Megragadta Alyssa lovának kantárszárát, félresöpörte Michael kezét, és a sajátjával stabilizálta a lányt. – Mi történt vele? Megsebesült?

– Nem,sértetlen.– Fáradtan leszállva a nyeregből, Michael a bölcs asszonyra nézett, és megcsóválta a fejét. – Egyszerűen csak kimerült. Nem volt hajlandó megállni. És nem akart sem velem, sem a többiekkel lovagolni, hogy pihenésre találjon, hiába erőltettem! – Tehetetlenül megvonta a vállát. – Bocsáss meg, uram, de én megpróbáltam! Nem tudtam, mi mást tehetnék, hacsak nem kényszerítem.

– Értem – mondta, és azt kívánta, bárcsak láthatná a lány arcát, hogy a saját szemével is megerősíthesse Michael szavait. – Néha elég makacs tud lenni.

– Uram?

A feszültség egy része elhagyta a lány ismerős suttogására.

– Igen.

A nő csuklyája felemelkedett, ahogy lassankiegyenesedett, és szembefordult vele. – Akkor megérkeztünk Pinehurstbe?

– Igen, meg.– Nem tudta visszafojtani a gyengéd mosolyt, amely közönségük ellenére is átvonult az ajkán. A legtöbb férfi, aki őrségként kísérte a nőt, továbbra is a csataménjén ült, és élénk kíváncsisággal figyelte őket.

– Engedd meg, hogy lesegítselek a lóról!

A lány lassú bólintására a férfi Alyssaderekára tette a kezét, és leemelte. Ha a férfi nem tartotta volna meg, a lány a földre rogyott volna. A keze, amelyet elfedett a szokásos éjsötét ruhája, felemelkedett, hogy megragadja a férfi bicepszét. A férfi érezte, hogy a lány remeg, és nem akart mást, mint a karjába rántani és átölelni.

De nem tehette. Addig nem, amíg nem voltak bent, távol a kíváncsi szemektől.

Végül a nő felemelte a fejét. – Jól vagy?

– Igen. Az üzeneted időben eljutott hozzám.

– Üzenet? – hallotta Simont motyogni, ahogy Michael mellé lépett.

A nő bólintott, a szorítása megfeszült, ahogy megingott ott, ahol állt. – Annyira féltem, hogy mégsem. Ezért nem álltam meg, amíg el nem értem hozzád. Féltem, hogy megsebesülsz.

– Nos, megnyugodhatsz. Vége van. Camden összeesküvése kudarcot vallott, ő és az emberei halottak. Gyere! Elfáradtál a megerőltető utazástól! – Nem törődve elbűvölt embereivel, átkarolta a lány vállát, és a kastély felé fordította. Nem tudta, mi döbbentette meg őket jobban: az, hogy a férfi ilyen laza szeretettel hajtotta végre ezt az cselekedetet, vagy az, hogy a nő hagyta, és nekidőlve a férfinak, engedte, hogy átvegye a súlya egy részét.

Még csak néhány lépést tettek meg, amikor a lány megállt.

– Várj!– Alyssa szembefordult a férfiakkal. – Köszönöm, hogy ilyen türelemmel és szorgalommal kísértetek. Mindannyian erős, hűséges, becsületes férfiak vagytok. Nem is kívánhattam volna jobb testőrséget.

Többeknek leesett az álla. Néhány durva, szakállas-borostás arc elpirult. A fejüketlehajtva biccentettek válaszul.

Michael hivatalos meghajlást hajtott végre. – A megtiszteltetés a miénk volt, Bölcs!

– Nagyon kedves vagy – suttogta a lány. Amikor megfordult, hogy a vártorony felé forduljon, megtántorodva Dillonnak esett.

– Lassan – mormolta, miközben megfogta a lányt. Egyik kezével a könyökénél megtámasztotta, és gyakorlatilag ő tartotta egyenesen. – Tudsz járni? – suttogta.

– Muszáj – válaszolta, és hősiesen megfeszítette a vállát, a fejét pedig felemelte, eltökélten, hogy továbbra is erőt mutat.

– Akkor lassan fogunk haladni.

A mögöttük álló férfiak mozdulatlanul figyelték, ahogy ő és Alyssa fáradságos munkával eljutnak a kastélyajtóhoz vezető lépcsőhöz. Mennyire szerette volna a karjaiba emelni és magához ölelni a lányt. Hagyni, hogy a feje a vállán nyugodjon, érezni, ahogy az arca a nyakába fúródik, miközben helyette a céljuk felé vezeti.

– Ne hagyd, hogy gyengének tartsanak!

– Nem mernék azok után, ahogyan hajtottad őket, hogy ilyen rövid idő alatt megtegyenek ilyen nagy távolságot. – Nem ismert más nőt, aki képes lett volna olyan keményen lökdösni az embereit, akik mind föléje tornyosultak, és kétszer annyit nyomtak, mint ő – ha a fegyvereiket és a páncéljukat is beleszámoljuk, akkor a tripláját–, arra kényszerítve őket, hogy teljesítsék az utasításait, és elhessegetve minden felmerülő tiltakozást. Ki más, mint Alyssa tudott volna ilyen gyorsan eljutni Pinehurstbe? Ki más merte volna egyáltalán megpróbálni, nem tudván, milyen veszélyek fenyegetik, amikor elérte a célját?

Mint mindig, most is az ő biztonságát helyezte a sajátja fölé. Ez volt az ő baja, amiből hamarosan ki kellett gyógyítania.

– Ez nem baj – suttogta a lány letargikusan, amikor beléptek a hatalmas kétszárnyú ajtón.

Dillon feje felkapta a fejét. – Micsoda?

– Az a szükségem, hogy biztonságban lássalak. Nem betegség, hanem a szerelem táplálja. Nem kéne, hogy ez tetszést arasson?– A szavai a fáradtságtól kezdtek elmosódni.

Dillon azon tűnődött, hogy vajon a nő egyáltalán tudatában van-e annak, amit mondott?

Vajon komolyan gondolta? Valóban szerette őt?

– Természetesen tisztában vagyok vele. És igen, komolyan gondoltam. Szeretlek, Dillon. El akartam mondani neked, mielőtt elmentél Westcottból, de nem gondoltam, hogy jogom van hozzá.

Ami megválaszolta a másik felmerült kérdést. A kérdésre, amit még csak fel sem mert tenni.

Megállva a lépcső lábánál, amely a fenti hálókamrákba vezetett, megingott, amikor felfelé nézett. – Ó, Dillon! Nem hiszem, hogy képes lennék felmenni azon a lépcsőn. Olyan fáradt vagyok. Ha senki sem látja, felvinnél, kérlek?

Gondosan vigyázva a gondolataira, a férfi a karjába emelte a lányt, nem foglalkozva azzal, hogy van-e közönségük, és felcipelte a lépcsőn a hálókamrába, berúgva maguk mögött az ajtót.

Odament a nagy, kényelmes ágyhoz, amelyben az elmúlt három éjszakát töltötte, és ráfektette a lányt. Csak ekkor tudta hátralökni a nő kapucniját, és az arcra pillantani, amelyet olyan gyorsan megszeretett.

Az álom már magával ragadtaAlyssát.

Dillon gyengéd ujjakkal végigsimított a sápadt arcon, leült mellé az ágyra, és élvezte a lány látványát. Hosszú, hollófekete haját laza fonatba fogta hátra. Néhány ruganyos fürt szabadon lengedezett az arca körül, nem engedve magát megfékezni. A szeme alatt sötét karikák keletkeztek.

Alyssa olyan mélyen aludt, hogy meg sem mozdult, miközben a férfi megszabadította a ruháitól, és meztelenül a takaró alá csúsztatta. A keze megszabadult a festékektől, amelyekkel gyakran a kor illúzióját keltette, a karja pedig olyan ernyedt volt, mint egy rongybabáé.

Dillon mosolyogva odahajolt, hogy megsimogassa a haját, és csókot nyomott a halántékára.

– Aludj, szerelmem! – suttogta. – Majd beszélünk, ha felébredtél!

És beszélni is fognak, fogadkozott, miközben kilépett a kamrából, lement a földszintre, és felküldte Gideont, hogy őrködjön.

Igen, beszélni fognak. Dillon ugyanis hirtelen egészen biztos volt benne, hogy a lány ténylegesen ugyanolyan látomásokat lát, mint az anyja, és képes ezeket nagy távolságokon keresztül mások elméjébe vetíteni. És ami talán még ennél is nyugtalanítóbb volt, hogy a lány ugyanolyan tisztán tudott olvasni a férfi gondolataiban, mint a sajátjában.

Miért hazudott? Miért rejtette el előtte olyan sokáig? És hogyan tagadhatta ezt a mai nap után is?

Hiszen az alvás nélküli napoktól kimerülten a lány egyre óvatlanabbá vált, és olyan könnyedén válaszolt a gondolataira, mintha a férfi hangosan mondta volna ki őket.

Visszagondolva a Westcottban lévő kertjében tett túrájukra és a közelmúltban történt szeretkezéseikre, a férfi hirtelen megértette, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy ezt tette. Már jó néhányszor előfordult, hogy a nő válaszolt az ő ki nem mondott gondolataira és vágyaira. Akkoriban csodálkozott azon, hogy a nő milyen jól ismeri őt, és azt hitte, hogy egyszerűen csak reagál az érzelmeire – mindarra, amiről azt állította, hogy olvasni tud. Pedig nyilvánvalóan nem ez volt az igazság.

Dillon nem tudta rávenni magát, hogy elhiggye, a nőnek az a szándéka, hogy valamilyen módon ártson neki azzal a tudással, amit a cenzúrázatlan gondolatainak átnézéséből szerzett. Nem. Ehhez túl sokat adott neki magából, majdnem feláldozta érte az életét. Átadta a szerelmét, és a szívét a férfi bevallottan esetlen és kevéssé rátermett kezébe helyezte, mindig az ő jólétét és boldogságát helyezve a sajátja elé.

Akkor miért hazudott?

Lehetséges, hogy a beismert szerelme ellenére sem bízott benne? Talán félt a reakciójától, ha megtudja, milyen tehetséggel rendelkezik valójában? Azt gondolta, hogy ő visszautasítaná, azt gondolva, mint mások, hogy ő az ördög teremtménye?

Biztosan nem. Nem, amikor tudta, milyen mélyen szereti őt, mennyire rajong érte. Ahogy a lánynak tudnia kellett.

A férfiak közül, akik AlyssátPinehurstbe kísérték, többen is beléptek a nagyterembe, és fáradtan odaléptek a számukra felállított asztalokhoz. Dillon a nagy tűzhely mellől figyelte, ahogy a félénk, még mindig túlságosan sovány nők ételt és italt hoztak a konyhából, hogy felfrissítsék a fáradt katonákat.

Egyszerre volt meglepett és elégedetlen, hogy Robert nem volt köztük. Alyssát a fivére gondjaira bízta, azzal az elvárással, hogy ne veszítse szem elől. De miután Dillon minden férfi arcát megnézte, aki a lányt őrizte, tudta, hogy Robert Westcottban maradt.

Michael lépett a hallba.

Dillon elhatározta, hogy kikérdezi őt Robertről, és az asztalhoz sétált, hogy csatlakozzon hozzá.

Az Alyssa becstelenségének felfedezése körüli kérdéseivel várnia kell, amíg a nő kipiheni magát.

Akkor Dillon követelni fogja a válaszait.

Valamint a bizalmát is.

 

Tizennegyedik fejezet

 

 

Fordította: Szilvi

 

Alyssa először azt feltételezte, hogy álmodik. Dillon szája a melle érzékeny csúcsára zárult, ízlelgette és ingerelte, válaszra csábította. Nagy, durva kezei lángra lobbantották atestét.

Nyögdécselve, Alyssa beletúrt ujjaival a férfi sűrű, sötét hajába, és próbálta közelebb húzni magához Dillont.

De a férfi ehelyett otthagyta a mellét, és felfelé haladva megcsókolta a nyakát.

– Bocsáss meg, szerelmem! – suttogta. – Képtelen voltam tovább várni!

Mosoly húzódott Alyssa ajkára. Kinyitva a szemét a baldachinon átszűrődő félhomályos fényt látott, átkarolta a férfit, és végigsimított a széles, izmos hátán. – Mennyi ideig aludtam?

A férfi hosszú, mély csókba ragadta az ajkát, birtoklóan és a borzongásig begerjesztve őt.

– Mióta tegnap nem sokkal dél után megérkeztél. Most reggel van.

Olyan régen?

A lány gyakorlatilag dorombolni kezdett, amikor a férfi megcsípte a füle alatti érzékeny bőrt, majd nyelvével végigsimított rajta, a keze pedig ugyanabban a pillanatbana mellére simult.

– Miután egész éjjel a karjaimban tartottalak – folytatta a férfi, meleg lehelete megcsiklandozta Alyssa fülét, örömteli remegést váltva ki belőle –, és simogattam a puha bőrödet...– A mellén lévő durva kéz az oldalára csúszott, követte a derekának ívét, a csípőjén át a combjáig. – Miután órákon keresztül szorítottam az édes, buja testedet az enyémhez… – Amikor a lány válaszul felhúzta a térdét, a férfi még határozottabban emelkedett fölé, izgalmával ingerelve őt. – Úgy vélem, a türelmem a végéhez ért.

A lány teste még többre vágyva a férfi felé ívelt.

Dillon felnyögött. – Égek érted, Alyssa! Próbáltam várni, azt akartam, hogy pihenj! De annyira mohón vágyom rád!Az enyém kell, hogy legyél!

A férfi kezei megremegtek, amikor durván-gyengéden ismételten felfedezték a lány testét, megkeresve minden olyan helyet, amely örömet okozhatna neki. – Soha nem ismertem még ilyen szükségletet, mint ez – ismerte be rekedten, miközben leeresztette a száját, hogy ismét lakmározzon a mellén.

Alyssa ajándéka elárulta, hogy a férfi valóban bűntudatot érzett, mintha valahogy önző dolog lett volna tőle, hogy ilyen eksztázisra ébresztette őt. De Alyssa részéről nem hallhatott tiltakozást vagy elítélést. A teste úgy érezte megfiatalodott, mohón reagált a férfi kezének és ajkának érintésére. Ahogy kellett is. Úgy becsülte, hogy majdnem húsz órát aludt. Még arra sem emlékezett, hogy belépett volna a kastélyba, vagy, hogy üzenetet küldött volna Robertnek a biztonságos... érkezésükről.

A nő felnyögött. – Robert! – Nem küldte el neki az üzenetet. Pedig megesküdött, hogy elküldi, amint megérkezik, hiszen tudta, mennyire aggódik a bátyja miatt. De elaludt, mielőtt megtehette volna. Most egy nappal később jut el hozzá.

Dillon teste mozdulatlanná vált. Néhány másodpercig úgy tűnt, nem is lélegzik. Aztán a kezét kétoldalt a lány mellé fektetve az ágyra lassan felemelte a felsőtestét, amíg a karja ki nem egyenesedett, és le nem tudott nézni a lányra.

Alyssa szeme kitágult a döbbenettől, amikor találkozott a pillantásuk, és látta benne a kétségbeesett vágyat az erőszakra. Olyan düh, amilyent még soha nem érzett süvített keresztül a férfin, és csapódott át beléminden egyes ponton, ahol összeértek, és utat perzselt a szívéig. Olyan hihetetlen gyötrelem keveredett vele, hogy alig tudta annyira elfojtani, hogy megkeresse az okát.

Dillon azt hitte, hogy a lány azt képzelte, hogy Robert szeretkezik vele.

Elszörnyedve meredt a férfira, aki gyorsan leemelkedett róla, és elhúzódott az ágy túlsó oldalára, magával rántva a takaró nagy részét. A hűvös levegő nyugodt folyami hullámokként áramlott át Alyssán, lenyugtatva lázas bőrét, de nem sokat tett azért, hogy csillapítsa növekvő haragját.

– Semmi ilyesmit nem képzeltem! – kiáltott fel. Felülve lerántotta a férfiról a takarót, és felhúzta, hogy eltakarja a mellét. – Hogy merészelsz ilyesmivel vádolni!?

– Nem emlékszem, hogy bármivel is vádoltalak volna! – csattant el a férfi.

– Nem tudom, honnan ered ez a tévhited, hogy a fivéred jobban ért a nőkhöz, mint te, de ez kezdi kiforgatni a gondolataidat! – mondta, már majdnem kiabálva. – Az a tény, hogy több nővel feküdt már le, mint az egész hadsereged, semmiképpen sem jelenti azt, hogy te nem tudod ugyanolyan élvezettel teli sikoltozásra késztetni a nőket, mint ő. Annál is inkább, ha a saját reakcióm alapján kell megítélnem, amit kiváltottál belőlem.

Meglepetten pislogott, aztán a homlokát ráncolta, és a dühébe kapaszkodott. – A nevét mondtad!

– Nem azért említettem Robert nevét, mert azt képzeltem, hogy ő szeretkezik velem! – Akaratlanul is elfintorodott enyhén a gondolatra, hogy Dillon kezén kívül másnak a keze is megérintse ilyen bensőségesen. – Azért tettem, mert csak ekkor jutott eszembe a neki tett ígéretem.

– Ami az volt, hogy? – kérdezte kifejezéstelenül.

– Megfogadtam, hogy hírt adok neki a jólétedről és arról, hogy mi történt itt Pinehurstben. Annyira aggódott érted, Dillon. Mindketten aggódtunk. Nem akart elengedni, hogy eljöjjek hozzád, amíg el nem árultam a látomást, amit láttam Camden ármánykodásáról. Még akkor is nehéz volt megértetni vele a sürgető szándékomat. És amikor megértette, ő is érezte.– Alyssa bűntudattól emésztve az ajkába harapott. – Azonnal üzennem kellett volna, hogy biztonságban vagy, amint megérkeztem. De annyira fáradt voltam... Alig emlékszem, hogy lesegítettél a lóról.

Dillon állkapcsa lassan ellazult. – Amíg te pihentél, tegnap elküldtem Robertnek az üzenetet a biztonságos megérkezésedről és Camden vereségéről.

Megnyugodott és megkönnyebbült, hogy Robert hamarosan megtudja, hogy szeretett bátyja jól van, és nem kell várnia az ő hanyagsága miatt. – Köszönöm!

A férfi röviden bólintott. – Most pedig magyarázd el nekem, hogy pontosan hogyan is vetted észre a vádaskodásomat, hiszen én sosem hangoztattam!

Bár Dillon most sokkal nyugodtabbnak tűnt, Alyssa habozott. Szinte félt elmondani neki. Félt, hogy a férfi csodabogárnak fogja tartani, vagy legalábbis dühös lesz, amiért nem vallotta be hamarabb, és a bizalma megsértésének tekinti.

– Alyssa?

Sóhajtva engedett. – Van valami, amit még nem mondtam el neked, Dillon.

A férfi várakozóan bámult rá.

– Én más vagyok – kezdte a lány.

A férfi arckifejezése felderült, miközben az ajkai megrándultak. – Gondolod, hogy ezt még nem vettem észre?

Alyssa a tekintetét lesütve az ágyneműt tépkedte.

– Nem, én... Amikor a többi tehetséges eljött, hogy begyógyítsa a sebeimet és megmentsék az életemet, az...megváltoztatott. Más lettem.– Megkockáztatott egy pillantást a férfira.

A férfi kijózanodott. – Milyen értelemben?

– Nos, ott vannak a látomások. Amikor láttam Camden seregét a vár alatt, olyan volt, mintha én is ott lettem volna, Dillon, mintha köztük sétáltam volna, átlépve a lábukon. Egyikük mintha egyenesen rám nézett volna. És éreztem a barlang nedvességét, éreztem a bűzüket. Egy pillanatig közvetlenül Camden mögött álltam, és hallgattam, ahogy dicsekedve felvázolja a stratégiáját. Amint rájöttem, hogy mi a szándéka, igyekeztelek figyelmeztetni.

– És meg is tetted. Akkor is ugyanolyan tisztán láttalak, mint most. Ott álltál a kandalló mellett, és azt parancsoltad, hogy ébredjek fel, és szólítsam fegyverbe az embereimet. Azt hittem, hogy ellenszegültél nekem, és a kívánságom ellenére is követtél Pinehurstbe.

Alyssa döbbenten meredt rá. – Ilyen tisztán láttál engem?

– Igen. Nem tudtam, mit gondoljak, amikor Gideont az őrzésedre szólítottam, csak hogy megfordulva lássam, hogy eltűntél.

A lány nyelt egyet. Tudta, hogy az üzenetének egy része eljutott hozzá, de ez... – Más látomásaim is voltak az ideút során. Láttalak téged az embereiddel. Kétszer is. És figyeltél engem a falról.

– Én is láttalak téged, de halványabban, mint korábban. Senki más nem látott a környezetemből. De hallottam a hangodat, ahogy suttogtad, hogy közeledsz.

Zavarodottan, egy pillanatig elgondolkodott ennek jelentőségén, a látomások ellentmondásán és lehetséges okain. – Gondolod, hogy azért volt, mert fáradt voltam? Azért volt az első tiszta, a többi pedig kevésbé?

– Semmit sem tudok ezekről a dolgokról, Alyssa!

A lány a homlokát ráncolta. – Én sem, de attól tartok, meg kell tanulnom!Méghozzá gyorsan.

– Ezek a látomások csak a gyógyulásod után kezdődtek?

– Nem. Az álmom, amelyben Camden a macskákat simogatta... a jövő általában így látogat meg engem. Álmok, amelyekből hiányzik az a tisztaság, ami ezekben a mostani látomásokban van.

– Mi van még?– Várakozással várta a további kinyilatkoztatásokat.

– Ezenkívül én...– habozva elhallgatott.

– Alyssa?

– Úgy tűnik, megszereztem azt a képességet, hogy...– nagyot nyelve, a végét olyan sietve mondta ki, hogy szinteösszemosódott. – Olvasni tudok mások gondolataiban.

Dillon Alyssa szemébe nézett, megtiltva neki, hogy elfordítsa a tekintetét. – Tudtál olvasni a gondolataimban, mielőtt meggyógyultál volna?

– Nem – felelte halkan.

– Egyáltalán nem?

– Alkalmanként, ha nagyon erősen koncentráltam, és tetudatosan küldted felém a gondolataidat, ahogy akkor tetted, amikor bevallottad, hogy... feleséget akarsz, képes voltam általános képet alkotni róluk. De soha nem tudtam olyan tisztán olvasni bennük, mint most.

A férfi bólintott. – És a gyógyulásod után, amikor rájöttél, hogy képes vagy rá?

– Az érzelmeid most sokkal erősebben hatnak rám, Dillon, időnként elborítanak. Először azt hittem, hogy csak őket olvasom, a többipedig csak az én fantáziám. Nem akartam elhinni, hogy ennél többről van szó.

– Csak az én gondolataimat?

– Nem. Bárkiét, akit megérintek. De benned a legkönnyebb olvasnom. Valószínűleg azért, mert...jobban törődöm veled, mint bárki mással.

A feszültség mintha kiolvadt volna a testéből. – Miért nem mondtad el nekem? Miért tartottad titokban a változásokat?

Megvonta az egyik vállát. – Ezek az új adottságok megijesztenek. Nem értem, miért szereztem őket.

– A tehetséges, aki beszélt velem – a magas fickó, aki Sethnek nevezte magát – azt mondta, hogy a gyógyítások másképp hatnak rád, mint rám. Akkor azt hittem, hogy a lázadra utalt. Talán valóban erre gondolt. Lehet, hogy amikor a többi tehetséges gyógyított téged, te nemcsak a gyógyító energiájukat szívtad magadba, hanem az adottságaik egy részét is.

– De én nem tudom irányítani őket! – Alyssa hangja egyre inkább emelkedett, ahogy fokozódott az izgatottsága, és kiadta magából a félelmeit. – Akárhányszor megpróbálom, csak fájdalmat találok. A kamrámban voltam, amikor rám tört Camden látomása. Elvesztettem az eszméletemet, Dillon. Robertnek több mint két órába telt, hogy magamhoz térítsen. A testem forró volt. Azt mondta, hogy remegtem és valami érthetetlen dolgot motyogtam. Erre nem emlékszem. És ma reggel, pillanatokkal ezelőtt, amikor olyan dühös lettél, és megpróbáltam olvasni a gondolataidban, úgy éreztem, mintha egy fáklya lángjai égetnének belülről. Hogyan fogadhatnám el ezeket az ajándékokat, ha nem tudom ellenőrzés alatt tartani őket? Tehogyan tudod?

És itt is volt az aggodalmának lényege – Dillon reakciója. A férfi elfogadása vagy elutasítása a benne végbemenő átalakulással kapcsolatban.

Vajon még mindig szeretni fogja, most, hogy megtudta?

Elutasítaná?

Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a lány arcát, de az utolsó pillanatban elkomorult, és visszahúzta.

Alyssa látása elhomályosult, miközben könnyek töltötték meg a szemét.

Megkapta a választ.

– Ne sírj, Alyssa! – suttogta a férfi, mégsem jött közelebb.

Az egyik arcán legördülő könnycseppet törölgetve megrázta a fejét, és visszaharapott egy zokogást. – Ez az igazi oka annak, hogy nem mondtam el neked!

– Micsoda?

– Attól féltem, hogy nem akarsz majd engem! Hogy visszautasítasz majd. És így is tettél. Még azt sem bírod elviselni, hogy hozzám érj!

Dillon sötét szemöldöke összehúzódott.

– Alyssa, épp most mondtad, hogy amikor legutóbb megérintettelek, fájdalmat okoztam neked. Most azért nem teszem, mert nem akarlak bántani. De ez nem jelenti azt, hogy nincs rám gyilkos hatással, hogy alig tudom visszatartani, hogy ne fonjam köréd a karomat, és ne szorítsalak magamhoz olyan erősen, hogy a szívverésünk eggyé váljon!

Szipogva bámult fel a férfira, és szaggatott, elcsukló lélegzetet vett. – Tényleg?

– Igen!– A férfi olyan nyomatékosan mondta, hogy a lány nem kételkedhetett az őszinteségében.

Öröm ugrált a mellkasában. Mosolyogva lökte félre a takarót, és a férfi felé vetődött.

– Várj!– Dillon védekezőenfelemelte a kezét.

Alyssa bosszankodva ráncolta a homlokát, és hátradőlt a sarkára. – Mi van?

– Nem akarlak bántani!

– Nem fogsz! – Hogy ezt bebizonyítsa, kinyújtotta a kezét, megfogta Dillonét, és az arcához emelte. – Látod? Nincs fájdalom.– A fejét elfordítva, a szemét még mindig a férfiéra szegezve, csókot nyomott a tenyerére, végigrágcsálta a mutatóujját, majd a szájába húzta, és megcirógatta a nyelvével. – Csak gyönyör.

Morogva rávetette magát a lányra, és hanyatt lökte a párnákra. Alyssa meglepetten sikkantott. A férfi ajkai megtalálták az övét a hajfüggönye között, és lélegzetelállítóan megcsókolta.

Dillon felemelkedett a lány fölött, és rávigyorgott. – Majd később elgondolkodunk az új ajándékaidon. Most inkább az érdekel, hogy felfedezzem ezt a gyönyört, amit említettél.

A nő felnevetett, és incselkedve mormogta: – Akkor hagyom, hogy a gondolataid vezessenek! – Felemelkedett, hogy Dillon állába harapjon, és végigsimított a kezével a férfi vállának és hátának izmain. – Amire csak vágysz, akár kimondod, akár nem!

Nem jutott tovább, mert azonnalperzselő képek árasztották el az elméjét, és felgyújtották a testét. Kezét a férfi hajába túrva lehúzta magához egy felemésztő csókra, majd a hátára lökte, és a mellkasára tett kezével visszatartotta.

 

* * *

 

Dillon szája tátva maradt. Valójában nem vette komolyan a nőt. A képek éppen csak beugrottak a fejébe, válaszul az izgalmához simuló női testre. A kezére a bőrén, az őt elborító fülledt hangjára, és azok az ajkak szinte elégették.

Így amikor a nő leeresztette a száját a mellkasára, és lassan haladt lefelé a testén, pontosan azt téve, amire öntudatlanul kérte, a férfi egyszerre nyögött fel a döbbenettől és az extázistól, és ujjait a nő kócos hajába fúrta.

Alyssa apró kezei a férfi izgalma köré fonódtak, miközben lefelé haladó szájával megkóstolta, először egy hosszú, lassú nyalással.

Villám sistergett az ereiben.

Egy olyan pillantást vetve rá, amely egyidőben volt szemérmes és pimasz, körbeforgatta nyelvét az érzékeny fej körül, majd ajkait a férfi hossza köré zárta, és mélyen magába szívta.

– Alyssa...

A nő könnyedén olvasott a férfi szükségleteiben, vágyaiban, minden gondolatában, szájával minden fantáziáját megvalósítva, miközben a férfi teste húrként megfeszült, és a határon imbolygott.

Morogva felhúzta a lányt, és maga alá fordította. Széttárta a nő lábait, közéjük telepedett, és lüktető hosszátAlyssa nedves közepéhez dörzsölte.

Ő már készen állt rá.

Dillon belesüllyedt, és élvezte a nő extázistól felnyögő hangját, miközben átkarolta őt, apró kezei végigcsúsztak a hátán, hogy megragadják a hátsóját, és tovább ösztönözzék. A nő olyan szűk volt. És ugyanolyan sóvárgó, mint ő. Dillon nem fogta vissza magát, izmai megfeszültek, ahogy beledöfött a nőbe, miközben Alyssa minden egyes lökésének elébe ment, és a gyönyör egyre fokozódott, míg végül együtt találták meg a felszabadulást.

Dillon zihálva bámult le a lányra, annyira szerelmes volt belé.

Gyengéd csókot nyomott a lány ajkára, majd oldalra fordította magukat.

– Alyssa – suttogta, majd nem mondott többet.

A lány láthatólag megértette, közelebb bújt hozzá, és a fejét a férfi mellkasára hajtotta.

 

* * *

 

– Tessék, szerelmem!

Miután befejezte a hajfonást, Alyssa hátranézett a válla fölött. Dillon az ajtó közelében állt teljesen felöltözve, az ő fekete köntösét tartva a kezében.

Melegség bontakozott ki benne, amikor odalépett hozzá, és türelmesen állt, miközben a férfi óvatosan beburkolta a sötét anyaggal.

– Néha azt kívánom, bárcsak olvasni tudnál a gondolataimban és a szívemben! – mondta neki mosolyogva, amikor a férfi megfogta a kezét, és az ujjait az ajkához vitte egy sor csókra.

– Ha tudnék, mit látnék?

– Mennyire örülök, hogy így nevezel, hogy megérintesz, és hogy ilyen gyengéden nézel rám.

A derekára vezetve a lány kezét, a sajátját Alyssa arcára tette. A fegyverforgatásban eltöltött évektől megkeményedett a bőr, és durva kontrasztban csúsztak végig a lány sima bőrén. – Ha olyan tisztán látsz engem, ahogy mondod – suttogta –, akkor tudod, hogy szeretlek.

Szeretlek, Alyssa!

A lány torka összeszorult. Olyan régóta várt már arra, hogy hallja ezeket a szavakat a férfi ajkáról. Mennyire szerette volna, ha szabadon cselekedhetne ezektől a szavaktól. Ha mindketten azt tehetnék.

Mivel képtelen volt megszólalni, ajkát a férfi ajkához emelte, hogy lassú és érzéki csókot adjon neki, tele az iránta érzett szerelemmel.

– És belenéztem az elmédbe és a szívedbe – mormogta a férfi, és visszahúzódott, hogy a szemébe nézzen. – Te magad vezettél oda éppen tegnap.

Szeretlek, Dillon! El akartam mondani neked, mielőtt elmentél Westcottból, de nem gondoltam, hogy jogom van hozzá.

Alyssa megdermedt, a szíve olyan hangosan dobogott, hogy semmi mást nem hallott. Csak a saját hangját hallotta, amint Dillon fejében újra lejátszódott, ahogy szerelmet vallott neki.

Szeretlek, Dillon!

Alyssa megrázta a fejét, mintha tagadni tudná a kimondott szavak igazságát.

– Hadd halljam még egyszer! – kérlelte a férfi. – Add nekem azokat a szavakat, amelyekre a legjobban vágyom! Most, amikor már nem álmodban jársz.

Alyssát egyfajta pánik kerítette hatalmába. – Én... Én...

A férfi hüvelykujja röviden végigsimított a lány alsó ajkán.

– Nem érdekes! – mormolta, nem egészen tudta leplezni csalódottságát. – Türelmes ember vagyok, ha úgy tartja kedvem. Megvárom, amíg a kimondásuk gondolata nem kelt benned ekkora félelmet.

– Nem félek, Dillon – tagadta. – Csak azt, amit kérsz, amit akarsz köztünk, az...

– Ez nem lehetetlen!

 

* * *

 

Dillon lehajtotta a fejét, és elkapta a lány ajkait. Kétségbeesett vágy töltötte el, hogy megbélyegezze a lányt, és elöntse őt azzal az elszántsággal, amit ő érzett, átkarolta, és magához húzta apró, karcsú alakját. A düh és a frusztráció, amiért a lány nem volt hajlandó elhinni, hogy lehet közös jövőjük, addig-addig dübörgött benne, amíg a lány hozzá nem simulva át nem ölelte, visszahívva őt a szelídség felé.

A férfi ellágyította a csókot, ajkai most már incselkedtek, nem pedig gerjesztettek. Elengedve a lányt, megfogta a csuklyájának oldalát, és felvonta az egyik sötét szemöldökét.

– Ennyire kevéssé bízol a fivéremben, és az általa elvetett kétségek magjaiban?

Alyssa felbámult rá, mélybarna szemébe humor költözött.

– Te tudsz erről?

Elmosolyodott. – Michael említette tegnap este, amikor beszéltem vele.– Még egyszer utoljára megcsókolta a lányt, majd Dillon kényszerítette magát, hogy felhúzza a csuklyát, hogy eltakarja az arcát és a haját, majd kivezette a kamrából.

Egyik kezét birtoklóan a lány derekára helyezte, miközben a lépcső felé fordultak. Bár nem volt olyan keskeny, mint Westcottban, a meredek lépcső hasonlóan követte a vártorony belső ívét, és egy magas kőfallal büszkélkedhetett, amely elrejtette őket a nagyterem látóteréből.

– Azt kell hinnem, hogy a fél falu boszorkánysággal vádolja a másik felét. És hogy mindannyian túlságosan el vannak foglalva az egymás iránti félelmük és utálatuk táplálásával ahhoz, hogy fenntartsák a tőled való megszokott félelmüket.– Robertre bízta, hogy megtalálja a módját, hogyan fordítsa az emberek félelmét ellenük.

– Hűha! – suttogta, visszacsúszva öreg, bölcs asszonyi hangjára.

Dillon felnevetett.

– Most nevetsz! De amikor visszatérsz Westcottba, nem tudni, milyen káosz fog uralkodni!

Megvonta a vállát. – Azt hiszem, ez egy okos trükk.– És örömmel fogadná a káoszt, ha az végül is segítené az ügyüket.

– Így van.

Egymás mellett indultak lefelé a lépcsőn.

– Miért nem Robert kísért el idefelé? Nagyon elégedetlen voltam, amikor láttam, hogy nem.

– Erősen úgy éreztem, hogy szükség lesz ráWestcottban.

– Mivel Camden halott, nem tudok közvetlen veszélyről.

– Én sem. De az érzés mégis megmaradt.

Tekintettel új adottságaira, Dillon remélte, hogy ez csak egy érzés volt, és nem előérzet.

– Te voltál az, Dillon? – kérdezte tétovázva. – Te voltál az, aki kioltotta Camden életét?

A férfi lenézett rá, és azt kívánta, bárcsak láthatná az arcát.

– Nem. Amikor rájöttek, hogy a cselük kudarcot vallott, hogy az embereim nem alszanak, és gyorsan fogyatkozik a létszámuk, azok, akik még képesek voltak rá, visszavonultak arra az útra, ahonnan jöttek. Mi követtük őket az alagútba.

– Ó, Dillon!

– Mivel te is voltál ott, bizonyos értelemben tudod, hogy a harci körülmények ott nem igazán megfelelőek. Szűk volt, gátolta a mozgást. És sötét, még inkább azután, hogy két fáklya kivételével mindet kioltották. Az arcok nagyrészt felismerhetetlenek voltak. Ha az embereim nem tartják szorgalmasan fényesen és polírozottan a páncéljukat, attól tartok, sokkal nehezebben tudtuk volna megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. Csak azután, hogy mindannyiukat elintéztük, jött fény, és képesek voltunk átkutatni a holttesteket Camden után.

– És ott volt?

– Ami megmaradt belőle. Több más szörnyűség mellett egy buzogányt is kapott az arcába. Inkább a haja és a szeme színe azonosította, mint bármi más.– Mivel a férfi megérintette, kétségkívül érezte, mennyire sajnálja, hogy nem ő volt az, aki a halálos csapást mérte rá. Vajon kevesebbre tartotta emiatt?

Alyssa kapucnija ide-oda lengett, miközben megrázta a fejét. – Nem! Megpróbált megölni téged! És talán Robertet is megpróbálta megölni abban a támadásban, amely miatt Robert sántikálva érkezett Westcott kapujához.

Dillon is erre gondolt.

– Elküldted a holttestet Westmorelandnek?

– Igen. Úgy gondoltam, Lord Everard azt szeretné, ha a fiút az anyja mellé temetnék.– Dillon rettegett a választól, amit kapni fog. Ha egyáltalán kapna.

Amikor a lépcső aljához értek, közvetlenül a nagyterem előtt, Alyssa megállt, és felé fordult, annyira, hogy szembenézzen vele, de annyira nem, hogy lerázza a kezét a derekáról.

– Nem fog téged hibáztatni, Dillon – mondta, tudva a férfi gondolatait. – Camden kivívta a király haragját a kapzsiságával és arroganciájával, megsebesítette a fivéredet, halálosan megsebesített téged, és lemészárolta volna az embereidet ott, ahol alszanak, ha nem állítod meg!

– És majdnem a te halálodat is okozta!

– Nem kell, hogy bűntudatod legyen! Lord Everard tudja az igazságot a fiáról.

Dillon felsóhajtott. – Ő volt a legközelebbiapafigura az elmúlt években. Nem szeretném elveszíteni!

– Nem is fogod!

Megpróbált vigasztalódni a lány bizonyosságában.

– Mielőtt nekilátnál a kötelezettségeidnek,megköszönném, ha elvinnél az embereidhez. Túl sokáig vártam, hogy gondoskodjak róluk.

– Simon gondoskodott róluk, miután tegnap megérkeztél. Mindannyian kipihenték magukat, és elküldtük őket, hogy segítsenek a faluban az építkezésben. – Minden munkaképes emberre szükség lesz, hogy az első hóesés előtt végezzünk a javításokkal!

– Nem azokhoz az emberekhez, akik elkísértek engem – pontosított. – Azokhoz, akik melletted harcoltak a csatában. Itt az ideje, hogy ellássam a sebeiket!

Dillon hirtelen elhúzódott, megszakítva minden kapcsolatot. – Erre nincs szükség!

A nő kapucnija oldalra billent. – Egyikük sem sérült meg?

Megvonta a vállát, és visszapillantott a lépcsőn felfelé.

– A sebeik legfeljebb csekélyek. Nem kell aggódnod! – Tudomása szerint ez volt az első alkalom, hogy hazudott neki. De nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a lány kárt tesz magában, hogy meggyógyítsa őket.

– Láttam a sebeket, amelyeket te jelentéktelennek tartasz! – csúfolódott a nő. – Nem sok kell ahhoz, hogy halálhoz vagy végtagvesztéshez vezessenek. Különösen, hogy az embereid előszeretettel kezelik őket egy szorosan rájuk kötött piszkos rongydarabbal.

Ő maga is kimosná az átkozott sebeket, ha ezzel megakadályozná, hogy a lány használja az adottságait a gyógyításukra. – Ez csak egy karcolás itt-ott. Semmi életveszélyes.

Alyssa keresztbe fonta a karját a mellkasán, és nem szólt semmit.

Dillon leküzdötte a késztetést, hogy mocorogni kezdjen a lány nem látható tekintete alatt.

Amikor a nő kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, a férfi elhátrált. Nem akarta, hogy a nő tudja a gondolatait.

– Jól van, Dillon! Mit rejtegetsz előlem? Miért akarsz távol tartani az embereidtől?

– A semmiért aggódsz, mondom neked! – mondta, majd elhallgatott. Előbb-utóbb úgyis meg kell beszélnie ezt vele, bár ezt szívesebben tette volna később.

A nő kiegyenesedett, és leeresztette a karját az oldalai mellé. – Most már annyira gyűlölnek, hogy nem kívánják többé, hogy meggyógyítsam őket? – kérdezte halkan, megfeledkezve egy pillanatra a suttogásról.

Dillont sajnálkozás töltötte el. – Nem! Nem szeretném, ha ezt hinnéd, mert ez nem igaz! Én vagyok az oka! – Lemondóan nyújtotta felé a kezét.

A lány habozva fogta meg. A vállai megereszkedtek.

– Dillon – mondta engedékenyen, szabad kezével befedve összekulcsolt kezüket, és megsimogatta a férfiét –, a fájdalom átmeneti.

– Minden fájdalom elfogadhatatlan!

– Számodra elfogadhatatlan, de számomra ismerős. Hozzászoktam. Egész életemben együtt éltem vele, és tudom, hogyan kell uralkodni rajta.– Amikor a férfi félbe akarta szakítani, a nő megszorította a kezét. – Nem! Amit láttál, az szokatlan volt. Egyedi helyzet volt, Dillon! Percekre voltál a haláltól. Ez nem ugyanaz, amikor kevésbé súlyos sebeket gyógyítok.

– Láttam a sebhelyeket – emlékeztette halkan, még mindig dühös volt magára, amiért ő okozta őket.

Sóhajtva elejtette a férfi kezét, és a levegőbe emelte a sajátját. – Mit akarsz, mit mondjak? A saját önzőségem okozta azokat, Dillon! Bármennyire is vonzó az a néhány sebhely, amit viselsz – mondta, és az állán lévő halvány hegre utalt, arra, amelyik a szemöldökét osztotta, és azokra, amelyek a kezét díszítették –, nem akartam, hogy még jobban megjelöljenek, ezért tovább erőltettem magam és a tehetségem, mint ahogyan általában szoktam tenni.Úgy vagy tökéletes, ahogy vagy! Hibáztathatsz azért, hogy így akarlak megtartani?

Ez a beismerés, amelyet olyan normális hangon mondott ki, amilyent még soha nem mert olyan helyen használni, ahol esetleg meghallhatják őket, megtorpantottaa férfit.

Tökéletesnek tartotta őt?

Dillon a homlokát ráncolva morgott, és döbbenten érezte, hogy meleg pír kúszik fel a nyakán. – Mindazonáltal...

– Megfogomgyógyítani az embereidet, Dillon – jelentette ki a nő kérlelhetetlenül. – Hogy most, vagy amint hátat fordítasz nekem, azt rád bízom. Emlékeztetnélek azonban, hogy ha halogatod, és hagyod, hogy a sebek tovább gennyesedjenek, az csak még nagyobb fájdalmat fog okozni, amikor végül rájuk teszem a kezem.

Dillon elkáromkodta magát.

A nő elmosolyodott.

– Tudtam, hogy az én szemszögemből fogod látni a dolgot.

– Ellenkezőleg, tiszteletlen...

– De teljesen lojális – viccelődött a lány, és békésen összefonta maga előtt a kezét. – Nos, mehetünk?

– Rendben – vakkantotta a férfi. Fintorogva folytatta útját előre, kilépett a várkapun, és a torony felé vette az irányt, amelyben az emberek ideiglenesen el voltak helyezve. – De az én módszeremmel fogjuk csinálni!

– Ahogy óhajtod, uram! – mondta a lány mosollyal a hangjában.

 

* * *

 

Két alak lépett ki az árnyékból a nagyterem bejáratának közelében, a veszekedő duó által észrevétlenül. Hosszú percekig bámultak a pár után, majd egymásra néztek.

– Nem tudom, mire véljem ezt – mondta Simon, arcáról meglepettség és zavarodottság sugárzott.

– Én sem – válaszolta Michael, ugyancsak tanácstalanul.

– Mit gondolsz, mi lehetett ez az egész a fájdalomról?

– Nem tudom. Majdnem úgy hangzott, mintha a gyógyításunk valamilyen módon ártott volna neki.

Simon elfintorodott. – Nem tetszik, ahogy ez hangzik!

– Nekem sem! – Michael a homlokát ráncolta. Visszaemlékezve arra, hogy az évek során hányszor gyógyította őt, enyhítve a szenvedését a sok roham során, gyűlölte a gondolatot, hogy ez fájdalmat okozott az idős, bölcsasszonynak.

– A hangja is megváltozott.

– Igen. Furcsa volt.

– Annyira nem hasonlított rá. Majdnem...– Simon elhallgatott, mintha zavarban lett volna.

– Mi az?

– Nos, édesebb volt a fülnek, mint az a reszelős suttogás, amit általában hallani szoktunk.

Michael némán egyetértett.

– És Lord Dillon. Észrevettél rajta valami rendellenességet?– kockáztatta meg Simon.

Michael lassan bólintott. Lord Dillon és a gyógyító között nem volt formális távolságtartás, bár a múltban mindig is volt. Sőt, Lord Dillon a nő hátára tette a kezét, amikor beléptek, és ott nyugodott a...szeretet szinte öntudatlan gesztusával? És ahogy a nő megfogta a kezét...

– Most, hogy belegondolok, Roberttel is ugyanez volt a helyzet Westcottban.

Simon magasra röppenő szemöldökkel pördült felé.

– Robert? De hát ő mindig is gyanakvó volt vele szemben.

– Már nem, legalábbis úgy tűnik. Mióta meggyógyította Lord Dillont, azóta nagy cimborák lettek. – Michael körbepillantott, majd odahajolt, hogy odasúgja: – Egy pillanatra azt hittem, mielőtt elindultunk, hogy Robert meg fogja ölelni őt.

Simon szája tátva maradt. – Tényleg?

– Nem. De a lány megérintette a karját, és ő a sajátjával betakarta a kezét, és ezzel a helyén tartotta.

– Megütötte a férfit?

– Nem. Úgy tűnt, nagyon is kedvelik egymást – mondta a fejét rázva. – És Robert azt a célt tűzte ki maga elé, hogy javítson az emberek iránta való hozzáállásán. El sem hinnéd, mi minden történt ott, mióta eljöttél! Még a feleséged is összebarátkozott vele.

– Ann Marie?

– Igen. Úgy tűnik, Ann Marie Lord Dillon kegyeibe is bekerült.

Simon arckifejezése elsötétült. – Mire akarsz ezzel célozni, Michael?

Michael békéltetőn felemelte a kezét. – Nem arra, amire gondolsz! Gyanítom, hogy csak azért hálás, mert segített a gyógyítónak a sebei ellátásában.

– Valóban?

– Igen, de csak néhány napig.

Lassan megbékélve, Simonlenyugodott. – Akkor rendben!

Michael aggódó homlokráncolást vetett rá. – Bár mint a barátod, figyelmeztetnem kell téged...

Simon ismét felborzolódott. – Mi van?

– Csak arról van szó, hogy hallottam néhány fickó beszélgetését, és... a legkevésbé sem értek velük egyet, de...– Kényelmetlenül megköszörülte a torkát. Simon ismert volt arról, hogy meglehetősen heves vérmérsékletű. – Úgy tűnik, azt hiszik, hogy Dillon...Ann Marie-t vette ágyasának.

A düh üvöltése, amit Simon kiadott, majdnem olyan félelmetes volt, mint Dilloné. Michael szeme elkerekedett a hallatán, majd gyorsan összeszorult, amikor Simon ökle találkozott az orrával.

Michael hátratántorodott egy lépést, majd felnyögött, és a kezét lüktető orrához emelte. – Ez nem igaz – morogta, miközben a fájdalom végigszáguldott a fején, és a vére a felső ajkára ömlött.

– Tudom!– kiáltotta Simon.

– Akkor miért ütöttél meg, te seggfej?

– Mert dühös vagyok, és te itt vagy! – morogta, majd felsóhajtott, és láthatóan küzdött, hogy megfékezze a dühét. – Bocsáss meg!– A nagyterem bejáratához lépve intett valakinek, aki nem volt Michael látóterében.

Egy szolgálólány közeledett.

– Van egy rongyod?– kérdezte Simon tőle. – A barátom balesetet szenvedett.

Baleset, a francokat, morogta Michael magában. Talán nem kellett volna elmondania Simonnak.

A szolgáló sietve nyújtott Simonnak egy kendőt, amelyet a szoknyája egyik zsebéből húzott elő.

Miközben Simon bocsánatkérő arccal adta át a kendőt Michaelnek, a lány elsietett.

Michael megtörölte az orrát, amely kétszer akkorának tűnt, mint normális esetben. A fájdalom továbbra is átsugárzott a fejébe, olyan érzést keltve, mintha valaki folyton arcon ütötte volna a pajzsával. Az átkozottja bőségesen vérzett is. Hátrahajtotta a fejét, és figyelmesen tanulmányozta Simont. – Dillon nem árulna el ily módon.

Simon bólintott. – Egyáltalán nem árulna el. A haragom azokra az emberekre irányul, akik rosszat mondtak a feleségemről, nem Lord Dillonra.

Michael megkönnyebbülten bólintott. Néhány perccel később leeresztette a rongyot. – Hogy néz ki?

Simon elfintorodott. – Attól tartok, a hölgyek most már nem fognak olyan csinosnak tartani.

A meleg folyadék ismét lecsordult Michael ajkára. Káromkodva ismét az immár csúnya orrához emelte a kendőt.